„Teljesen természetes, hogy az ember nem csak egyvalami!” – Beszélgetés Kálloy Molnár Péterrel

Az újrakezdés mindannyiunk életében visszatérő vendég. Van, hogy egyenesen nélkülözhetetlen társnak bizonyul a teljesség és a legjobb énünk felé vezető úton, de legtöbbször a hátunk közepére sem kívánjuk a percet, amikor kezdhetünk mindent elölről. Pedig mekkora szükségünk van rá! Az újrakezdésben már a szavak szintjén is ott ígérkező megújulásról egy rendkívüli improvizációs készséggel és mindenirányú tehetséggel megáldott, igazi reneszánsz polihisztort kérdeztünk – ki mást? Hiszen a reneszánsz szó újjászületést jelent. Beszélgetés Kálloy Molnár Péterrel, aki maximalizmusról, a vezetés hiányából kinyerhető szabadságról, a nem szándékos sokoldalúságról és az igazi arcáról is mesélt nekünk.

Amikor valaki bakizik a színpadon, az szokott lenni az aranyszabály, hogy csak haladjunk tovább, mintha mi sem történt volna, a közönség jó esetben úgysem veszi észre. A mindennapi életed során te simán továbblépsz, vagy az a típus vagy, aki vesz egy levegőt és kezdi elölről?

Engem bosszantanak a hibák, maximalista ember vagyok. Nem örülök neki, ha elfelejtek egy félmondatot, vagy ha nem tudok rendesen kimondani egy szót. Ezek mind arra sarkallnak, hogy minden nap jobban próbálkozzak, mindig eggyel jobb legyek. Attól nem kell félni, hogy nincs hova fejlődni, a határ a csillagos ég, és tudjuk – tudni kell –, hogy azt nem is érjük el soha. Engem a hibák mindig korrekcióra ösztönöznek, így fejlesztenek. Persze az improvizáció során könnyedén át is tudok lendülni, a közönség nem szokta észrevenni a malőrt. Így őket ugyan nem zavarja meg a hiba, engem viszont mindig idegesít.

Ami a magánéletet illeti, ott is tudni kell önrevíziót gyakorolni, hogy ilyen NAV-os kifejezéssel éljek. Szép dolog bocsánatot kérni, és beismerni a hibáinkat. Nekem sajnos eléggé túlfejlett igazságérzetem van, nem bírom elviselni, ha valaki igazságtalan. Hogy ez előny vagy hátrány, az relatív… A feleségem szerint egyszer le fognak lőni a kocsiban, ugyanis a közlekedésben sem bírom a pofátlanságot és a sumákolást.

Az újrakezdés mindig igényli az újratervezést, vagy van helye a rögtönzésnek?

Én tervezni szeretek. Nem újratervezni, hanem tervezni! Tele vagyok elképzelésekkel. Igaz, az élet meg tele van improvizációs helyzetekkel, erre az én esetem is klasszikus példa, hiszen szabadúszó színész vagyok, ezért kevés a biztos pont a szakmai életemben. Improvizálni minden nap kell, az is kész rögtönzés, hogy épp mit vállalok el, azt kivel csinálom, hogyan egyeztetem össze a többi feladatommal… Folyamatos az egyeztetés önmagammal és másokkal.

Inkább azt mondanám, hogy a mindennapok végtelen számú lehetőséget adnak a kreativitásra.

Mi a recept a sikeres újrakezdéshez, milyen lelki összetevők kellenek hozzá?

A legfontosabb, hogy tudjunk időnként belenézni a tükörbe, és tárgyilagosan szemlélni azt a hasonmást, amit benne látunk. Tudni kell következtetéseket levonni, és fel kell ismerni a hibákat. De én nem gondolom, hogy afféle megmondóember lennék, nem is nagyon gondolkoztam még ilyen „listán”, hogy mitől lesz valaki jó újrakezdő. A hibákból tanulva egyaránt lehet továbblépni, vagy adott esetben újrakezdeni, helyreállítani is.

„pirossal írok / hogy ne legyen benne / javítanivaló” – írod Last minute című verseskötetedben (XXXIX). Ez egy olyan hozzáállásra utal, hogy valaki eleve tudja, hogy hibázni fog?

Ez számomra csak annyit jelent, hogy nem titkolom el sem magam, sem más elől, hogy a hiba lehetősége benne van a pakliban. Eleve fölfedem a hibáimat annak érdekében, hogy ne legyek támadható.

„egy betű irányítás nélkül legfeljebb helytelen” – áll a XXXII. versben. Honnan vársz, kérsz, kapsz útmutatást, irányítást te az életedben?

Mindig vágytam egy olyan mentorra, aki vezet, de nekem hosszú távon nem adatott meg egy szakmai mester, aki „fölkarolt” volna, vagy egyengette volna az utamat. Akár a költészetet, akár a zenét, akár a színészetet említjük, nem menedzselt senki. Nem vagyok „színészgyerek”, így nem voltam bevezetve a szakmába: minden egyes sikeremet, ha volt, vagy kudarcomat akár, egyedül kellett véghezvinni. Ez viszont abból a szempontból jó, hogy nyugodt lehet a lelkiismeretem, hiszen nem tartozom senkinek.

Vannak bölcs barátaim, akikkel megbeszélem a dolgaimat, de nem abban az értelemben könnyítik az életemet, hogy ne kellene sokat harcolnom.

Egyébként én még most is úgy érzem, hogy a zene, a költészet és a rendezéseim terén az elismertséget tekintve nem ott tartok, ahol tartanom kellene. Nyilván elégedett is lehetek sok mindennel, de kétségtelen, hogy van bennem hiányérzet – nemcsak a visszajelzések, de saját magam felé is. Az ember alapvetően mindig jobbat akar csinálni, ötletei és munkája ellenére nem mindig ismerik el ezekkel arányosan. Én is csupán két olyan alkotást tudok említeni a pályámból, ami akkora sikert hozott, amekkorát megérdemelt: ez a Beugró és a S.Ö.R.

A gyermek énbennem dalszövegét morzsoltam idefelé, és az jutott eszembe, hogy ott „rontjuk el” a dolgokat, ott „kötjük meg” magunkat, amikor a játszik szóhoz igekötőt kapcsolunk. A gyerek még csak játszik, a felnőtt már összejátszik, megjátszik, kijátszik… A te életedből viszont süt a szabad játék öröme. Hogyan találsz vissza mindig a benned élő gyerekhez?

Ahogy az előbb beszéltük, éppen azért vagyok szabad, mert senkivel kapcsolatban nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem azért vagyok ott, ahol vagyok, mert valaki tömi belém a főszerepeket 20 éve. És szerintem úgy találok vissza a gyerekhez, hogy ebben a szabadságban nem kell gondolkoznom azon, hogyan találjak vissza.

Csak örülök annak, aki vagyok, és tök jó (legalábbis nekem), hogy én ezt a sok mindent csinálhatom, és sikeres és kedvelt vagyok, legalábbis mint színész.

Lehet, hogy ha mindent tálcán kaptam volna, akkor sosem hoztam volna létre olyan produkciókat, mint a S.Ö.R., a G.Ö.R.CS., vagy a Kövek a zsebben, mert nem lett volna rá időm. És ha nem próbáltam volna ki ennyi mindent, akkor nem is tudtam volna sem fölfedezni, sem megmutatni az igazi arcom.

Milyen az igazi arcod?

A színészetem humoros oldala kétségtelenül népszerű és kedvelt, de az nem a legvalódibb. A belső, valós énem az inkább romantikus, Don Quijote-szerű, gondolkodó, kétségekkel küzdő alak. A drámai tulajdonságok jellemeznek. A humor és az improvizációs készség is biztos fontos alkotóelemem, azok valahogy természetesen jönnek belőlem. De annál sokkal vívódóbb vagyok, mint amit esetleg a tévés szerepléseim alapján gondolnak rólam az emberek.

Hogyan kerül mégis könnyedség ebbe a drámai lélekbe?

Én tulajdonképpen gyermek maradtam. A gyermek énbennem arról is szól, hogy nem akarom eldönteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek – miért is kellene? Nem játék minden? Egy tőről fakad a zene, a színház és az írás is, ez mind játék a szavakkal, a hangokkal, a testemmel, élvezem, és számomra természetes, hogy ez mind egy: azt pedig, hogy aznap éppen melyik ágát művelem, azt hadd döntsem el én, a játszó. A legszabadabb műfaj az írás és a zene, mert ott száz százalékig az lehetsz, aki és ami te vagy.

Egy színész sokkal kiszolgáltatottabb, sosem érvényesülhet teljes mértékben az ő akarata, hiszen a közösen létrehozott előadás mögött egy egész csapat áll, belefonódik még a színésztársak, a rendező, a díszlet- és jelmeztervező vagy például a dramaturg elképzelése is. Az írás és a zene az, amibe a maga teljességét egyedül teszi az ember – picit ezért is vagyok szomorú, hogy amiben én magam teljesen benne vagyok, azt nem olvassák-hallgatják annyian. Így is ismert vagyok, nincs vele gond, de ha az utca emberét megkéred, hogy mondjon egy KMP-verset, egyet se tudna.

Te abból a szempontból is különleges vagy a hazai kulturális életben, hogy elképesztő a sokoldalúságod: több mindent alkotsz aktívan és magas színvonalon. Nem lehetséges, hogy azért érzed mérsékeltnek az elismerést, mert mint az energiád, így az elismerés is „eloszlik” a különböző művészeti ágak között? Hiszen míg más egy területen is véres verejtékkel éri el a sikert, Te a színészet, a rendezés, a költészet és a zene pályáján is „rajtvonalhoz álltál.”

Én sosem foglalkoztam azzal, hogy olyan imidzset építsek fel, hogy lám, én ezt is tudom, meg azt is tudom. Egyszerűen csak csinálom, ami az eszembe jut. Lehet, hogy ez egyeseknek soknak tűnik, vagy exhibicionizmust lát mögötte, de engem ez sem érdekel. Nekem ezekhez késztetéseim vannak, „csak úgy jönnek”, örömmel csinálom, amit csinálok: nincs olyan célom, hogy elnyerjem „A legsokoldalúbb művész Magyarországon”-titulust.

Egyébként ez a fajta reneszánsz bátorság kiveszett a mai világból, holott teljesen természetes, hogy az ember nem csak egyvalami! Shakespeare korában nem kérdezték meg, hogy tessék mondani, színész, drámaíró vagy producer tetszik lenni?

Azért értett az ember mindegyikhez, mert ezek összetartoznak. Aki rendező akar lenni, annak hogyan ne kellene legalább alapszinten értenie a zenéhez, a színészethez, díszlet- vagy jelmeztervezéshez? Ő álmodja meg az egészet, de ha nem ért hozzá, ő és az álma is kiszolgáltatottá, megvezethetővé válik. Sőt, egy jó rendezőnek (a saját önismerete mellett) a pszichológiához is értenie kell! El kell tudnia érni a színészeknél, hogy kihozzák magukból a legtöbbet, ugyanakkor azt csinálják, amit ő vizionál. Ismernie kell az egyensúlyt, ami a gyengekezűség és az embertelenség között épp középen található.

A hétköznapokban is sokat küzdünk azzal, hogy eldöntsük, mikor kell erőfeszítést tenni, akaratból cselekedni, és mikor kell „elengedni”, a történésekre vagy más emberekre bízni a dolgokat. Hogy oldja meg a vezetés-szabadon engedés kényes egyensúlyát mondjuk egy színházi rendező?

A rendezésről azt gondolom, hogy az nem egy demokratikus műfaj. Ha az lenne, nagyon kevés jó film vagy színdarab születne. Kell egy vezető, legyen akár rendező vagy igazgató: nem kell sok dudás egy csárdába – épp úgy, ahogy nem lehet mindenki főszereplő sem. Az életben is, de a művészi életben biztosan van hierarchia, egy relatív abszolutizmus: ahhoz, hogy haladjunk, nem mehet mindenki összevissza. Mi magyarok ebben egyelőre gyengén állunk. Mindenki rettentő okos és megmondó, de a közös munkához és célhoz szükséges alázattal kevesen rendelkeznek.

Te rendezed az Operaház produkcióját, a Wagner és Nietzsche kapcsolatát feldolgozó Siegfried-idill avagy egy barátság vége című előadást, régóta töretlen sikerrel megy a Caveman, melyben a párkapcsolatok ősi, emberi és ősemberi színét hozod felszínre, a Beugróban és számtalan más előadásodban irányul a reflektorfény az emberi kapcsolatokra. Ha a kapcsolatainkat nézzük, hol és hogyan van szükségünk az újrakezdésre?

Igazi jó barát kevés van az ember életében. Az enyémben is kevés van, de ők állandó barátaim: ráadásul többen vannak, akikkel nem a művészet révén kapcsolódunk egymáshoz. Minden ember – főleg az alkotó ember – másképp és másképp látja a világot, ezeket a nézőpontokat pedig nehéz összeegyeztetni, de a kapcsolataink múlnak rajta, hogy újra és újra próbálkozzunk vele.

Kálloy Molnár Péter A Luxemburg grófjában

Aktuálisan melyek azok a produkcióid, melyekbe belefogtál, megcsináltad, sikeres vagy bennük és szereted is azokat?

A Luxemburg grófja az Operettszínházban hálistennek nagy siker, és úgy érzem, bele is tettem azt a sok energiát, amit abba a szerepbe bele kell. A Kövek a zsebben szívszerelem, egy best of pillanat, noha mindig kihívás, hogy a legmagasabb szinten tudjak játszani, hogy jó partnere lehessek Rudolf Petinek. A Caveman egy egyszemélyes vígjáték, és épp az a nehéz benne, hogy soha ne csússzon át az ember gagyiba.

Igényesen nevettetni elképesztően nehéz, főleg akkor, amikor a televízió ontja az alpári humort.

Szerencsére úgy tűnik, hogy még vonzza az embereket egy ilyen est, hiszen nemrég volt a 250. Caveman-előadás.

Nagyon nagy várakozással nézek elébe a filmes produkcióimnak, idén muszáj, hogy kijöjjön az Inkognitó című, egyszemélyes film, melynek egy teljesen újfajta története van. Noel Péter rendezésében egy zeneszerzőt játszom a 129 című filmben, annak a megjelenését azért várom nagyon, mert a komoly oldalamat fogja kidomborítani. Jön egy koncertlemez áprilisban, azon lesz egy bónusztrack Palya Beával. Van egy saját forgatókönyvem is, egy éve dolgozom rajta. Általában elég gyors vagyok az alkotásban, ezt viszont már hétszer átírtam…

Tolsztoj is hétszer írta át az Anna Kareninát…

Hát akkor hátha lesz belőle valami! Hosszútávon pedig az az álmom, hogy úgy legyek bárhol a világban, hogy évente csinálok egy filmet, és abból meg is tudok élni. Rendezni, nemzetközi csapattal dolgozni, interkontinentális figurává válni – ez motivál, és ennek már vannak kezdeti jelei.