A betegség bizonyos szempontból olyan, mint egy forgószél: a történtek a környezetre is komoly hatással vannak, az ő életüket is felkavarja, ha a szerettük egészségügyi állapota megrendül. És bár a helyzetet kívülről szemlélő elvileg tisztábban lát, a körülöttük is gomolygó érzelmi vihar közepette sokan teljesen tanácstalanok; nem tudják, mit tehetnének a krónikus betegséggel diagnosztizált hozzátartozóikért, barátaikért. A megkérdezett szakértő szerint a legjobb szándék ellenére is hátráltathatja a felépülés folyamatát a rossz ütemben érkező, kéretlen tanács: a gyógyulás felé vezető útra sokszor nem a saját megoldókulcsaink és a sürgetés tereli rá az érintetteket. Akkor mégis hogyan segíthetünk beteg hozzátartozónknak?

A hozzátartozók tanácstalansága sokszor ott kezdődik, hogy, bár érzékelik a problémát, esetleg a tünetekről is tudnak, az érintett teljesen elzárkózik a segítségkérés gondolatától, és sehogy sem tudják rávenni arra, hogy orvoshoz forduljon. Sokan az utolsó utáni pillanatig kitolják a diagnózissal való szembesülést.

A kívülről nézve fel nem fogható elodázás sokszor a család- vagy élettörténetben gyökerezik, ez hatással van a rendelőig vezető út hosszára, és arra is, ahogy a kapott diagnózisra reagálunk.

„Nem mindegy, hogy milyen előzetes tudásunk, élményeink, mintáink, emlékeink vannak a betegségekkel kapcsolatban. Ha a családomban azt tanultam, a családtörténetem arra tanított, hogy a betegség gyengeség, vagy minden körülmények között halállal végződik, ott egészen mást fog jelenteni, ha nekem egy orvos azt mondja, hogy beteg vagyok” – mutat rá Kresznerits Szilvia, pszichológus.

Ezzel a félelemmel mindenképpen érdemes számolnia a hozzátartozóknak, barátoknak egy ilyen helyzetben, és ha segíteni szeretnének, akkor veszekedés helyett célravezetőbb lehet ebből az irányból közelíteni, és azt erősíteni, hogy a betegségek – főleg, ha azt még korai stádiumban felismerik és elkezdik kezelni – nem feltétlenül ilyen súlyos kimenetelűek.

Szégyellem, hogy beteg vagyok

Szintén a gyógyulást akadályozó tényező lehet a szégyen érzése: ha egy kényes természetűnek nevezhető probléma, például egy nőgyógyászati vagy urológiai jellegű betegség tüneteitől szenved valaki, akkor arról sokszor még a hozzátartozójával is nehezen beszél „nem hogy egy idegennel”.

Nagyon szomorú, hogy gyakran ez a – jellemzően szintén a gyerekkori mintákban gyökerező – tabusítás tart vissza embereket attól, hogy segítséget kérjenek. A szégyenérzetből táplálkozó hallgatás – kiegészülve a betegség kellemetlen tüneteivel – elszigetelheti az érintettet, és rövid időn belül egy negatív gondolati spirálba, súlyosabb esetben a depresszió irányába taszíthatja, ami miatt a segítségkérés még későbbre tolódhat.

Nagy felelőssége van ilyenkor a barátoknak, hozzátartozóknak, akik – ha azt érzékelik, hogy az érintett egyre jobban bezárkózik, vagy nagyon erős tagadásban van – fontos, hogy támogatóan, ítélkezéstől mentes attitűddel próbáljanak jelen lenni a helyzetben. A bizalommal teli, biztonságos légkör akkor is fontos, amikor már megvan a diagnózis. Ha ítéletek helyett a megértési szándék kerül előtérbe, segítheti, hogy rezonálni tudjunk az érintett valódi szükségleteire.

A diagnózistól a megküzdésig

„Diagnózist kapni mindig egy veszteség, az egészséges állapot és sokszor a testünkbe vetett hit elvesztése. Nagyon különböző, ahogy erre reagálunk” – mondja szakértőnk, Kresznerits Szilvia, pszichológus, aki szerint az érintett reakciója függhet a diagnózistól, a diagnózisig vezető úttól, a jelenlegi élethelyzettől és az élettörténetétől is – és ezeket a körülményeket mind-mind érdemes figyelembe venni.

Szakértőnk szerint, ahogy a gyász szakaszainál, itt is van egy sokk-állapot, amit gyakran, egy rövid hangulati visszaesést követően, hirtelen reményteli szakasz („Nincs is nekem semmi bajom!”) vált fel. De az érzelmi hullámvasút, amin a beteg mellett a hozzátartozók is „ott ülnek” ezzel még távolról sem ér véget: a pozitív tagadás szakasza után a konszolidáció következik, amikor az érintett szépen lassan hozzászokik a gondolathoz, hogy ő tényleg beteg.

Ez a szakasz gyakran jár szorongással, aggodalmaskodással, depresszív hangulattal, bezárkózással, ami érthető, hiszen az egészségünk elvesztésével a jól működő világba vetett hitünk is meginoghat, ami természetes, hogy a lelki világunkat is megrengeti.

Ahogy elindul a gyászfolyamat, az érintett elkezdi feldolgozni a veszteséget, elkezdi beépíteni az élettörténetébe a betegségét, megérkezik abba az állapotba, amikor aktiválódnak a saját megküzdési stratégiái, az addig dermedt, lehangolt ember „cselekvő-üzemmódba” kapcsol.

Az, hogy ez a folyamat – vagyis amíg a diagnózistól eljut valaki a betegségtudat elfogadásáig, és addig, hogy képes legyen magáért és a gyógyulásáért érdemben tenni – meddig tart, az egyéntől, a környezetétől és természetesen az orvostól is függ. Ugyanakkor szakértőnk szerint mindenképpen fontos látni, hogy ebből az állapotból nem lehet percek alatt kikeveredni: a folyamat akár hónapokig is eltarthat.

Bár ilyenkor sok hozzátartozó a legjobb szándékkal és minden erejével azon van, hogy valahogy könnyítsen a beteg helyzetén, fontos, hogy figyeljünk az érintett igényeire, akkor lássuk el tanácsokkal, amikor ténylegesen igényli is azokat. A folyamat sürgetésével, szelíd erőszakkal vagy kéretlen tanácsokkal sokszor nem feltétlenül segítünk, sőt.

„Amennyiben nem áll fent közvetlen életveszély, nincs szükség azonnali orvosi beavatkozásokra, muszáj időt hagyni arra, hogy az érintett megküzdési módjai aktivizálódjanak. Ezek a megküzdési stratégiák egyénenként eltérőek, tehát, ami nekünk segített, vagy úgy érezzük, hogy segítene, nem feltétlenül jó a másiknak”

– hívja fel a figyelmet szakértőnk, aki szerint nagyon fontos, hogy ezeken a stációkon az érintett a saját módján menjen végig, hogy megtapasztalhassa saját kontrollját és erejét ebben a gyakran kiszámíthatatlan helyzetben.

… jó szándékkal van kikövezve

A hozzátartozóknak is fontos ezzel tisztában lenniük, mert sokan belecsúsznak abba a hibába, hogy – a segítő szándék jegyében – megpróbálják ráerőszakolni a másikra a saját megoldási módjaikat, miközben a betegnek leginkább érzelmi biztonságra, megértésre lenne szüksége, arra, hogy ott legyenek mellette, támogassák, meghallgassák; megoszthassa valakivel az érzéseit, beszélhessen arról, hogy ez a helyzet hogyan érinti.

„Manapság bizonyos szempontból átestünk a ló túloldalára: hajlamosak vagyunk mindent lelki oldalról közelíteni. De a krónikus eredetű betegséggel, és úgy általában a betegségekkel kapcsolatban is fontos látni, hogy – a hiedelmekkel ellentétben – nem minden fejben dől el. A gyógyulásban a pszichológiai mellett a biológiai, szociális, sőt, spirituális tényezők is közrejátszanak. Olyan ez, mint egy négylábú szék: ha bármelyiket kirúgom, az egyensúly felborul. Mindegyik lábra ugyanúgy oda kell figyelni, és azt, hogy melyikre milyen arányban, a betegség természete is meghatározza” – mondja Kresznerits Szilvia.

Előfordulhat azonban, hogy az érintett megküzdési stratégiái nem működnek, ami könnyen vezethet egy, a testi betegség állapotából adódó, súlyosabb depresszió kialakulásához. Ezt az állapotot aztán tovább terhelhetik az önhibáztató, „Mit rontottam el?” típusú gondolati körök.

Ha a folyamat megreked

Fontos szerepe lehet még a hozzátartozóknak abban is, hogy ha ebben a folyamatban beáll egy krízisállapot, és azt érzékelik, hogy az érintett tartósabban megrekedt valahol, hetek óta szinte folyamatosan ingerlékeny, motiválatlan, fáradt vagy döntésképtelen, akkor kellő körültekintéssel már lehet, sőt, érdemes lehet pszichológus szakember felkeresését javasolni.

Szintén sokat tehet valaki egy beteg hozzátartozójáért, ha „képben van” a betegséggel kapcsolatban: a gyógyulás folyamatára is igaz, hogy „a tudás hatalom”. Érdemben segíteni akkor tudunk, ha a lehetőségeinkhez mérten pontos tudásunk van arról, hogy min megy keresztül az érintett és mire van szüksége. Érdemes tehát minél alaposabban, és persze minél megbízhatóbb forrásból tájékozódni az adott betegségről, az azzal járó biológiai és lelki folyamatokról – ügyelve arra, hogy a hozzátartozó szempontjai mellett a sajátjainkról se feledkezzünk meg – segíteni akkor tudunk, ha mi magunk is elég jól vagyunk.

Észosztás helyett…

A cél minden körülmények között az (kellene) legyen, hogy ne egy észosztó megmondó emberként, hanem társas támaszként álljunk ott a barát, családtag, szeretett személy mellett. Lehessen ránk számítani, ha arra van szükség/igény. Lehetőség szerint ne lökdössük, hanem kísérjük a másikat az úton. Támogassuk abban, hogy az érintett szépen lassan meglássa, hogy ez a krízis egy lehetőség is; lehetőség a változásra és arra, hogy kimozduljon a megszokott és/vagy nem működő életéből, és ha szükséges változtasson.

Ebben a folyamatban kontrollszerep is jut a hozzátartozóknak, mert krízishelyzetben hajlamosak vagyunk hirtelen döntéseket hozni. Ha ilyenkor van valaki a környezetünkben, akiben megbízunk, aki kívülről, józanul, az érzelmi terheinktől mentesen látja a helyzetünket, az segíthet elkerülni, hogy olyan döntéseket hozzunk, amit esetleg később megbánhatunk.

A cikk az Urostemollal együttműködésben készült. Ha szívesen tudnátok meg többet a termékekről, kattintsatok ide.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest