3 pszichológiai témájú dokumentumfilm az idei BIDF-ről – A Pszichoforyou szerkesztőségének ajánlásával

Szerző: | 2025. 01. 22. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 11 perc

A dokumentumfilm műfaja nehéz, mert ezek a filmek ellentmondást nem tűrő egyenességgel, tényszerűen szembesítenek a valósággal. Itt nem lehet abba kapaszkodni, hogy “biztos csak fikció” – mert önmagából következik, hogy nem az. Ugyannakkor ezek a filmek éppen emiatt képesek arra, hogy mélyen elgondolkodtassanak, az átlagosnál nagyobb hatást gyakoroljanak a gondolkodásunkra és arra, ahogy a világot és benne magunkat látjuk. Na, ilyen filmből lehet majd jó sokat  látni a soron következő, 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF), amely 2025. január 25-e és február 2-a között zajlik. Ezek közül hoztunk három, a pszichológia tudományterületét érintő filmajánlót.

Juyeon Yang: Eltitkolt nagynénim

Amikor egy család titkot őriz, az sokszor arra utal, hogy a rendszerben jelen van egy mélyen gyökerező elutasítottság. Van valami, amit nem lehet felvállalni, mert ha megtennék, az fenyegetettséget jelentene arra a kifelé sugárzott képre, ami ennek a közegnek rendkívül fontos. A titok megőrzésével lehetőség nyílik arra, hogy ne kelljen felvállalni valami olyasmit, ami szégyennel járna. Így a család a külvilág előtt fenntarthat egy bizonyos képet magáról azért, hogy mások előtt ne kelljen szégyenkezni.

Mit tesz a titok azokkal, akik őrzik? Elhazudható-e valakinek a létezése? Megőrizhető-e a titok egy életen át?

Ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a dél-koreai rendezőnő, Juyeon Yang Eltitkolt nagynénim című filmje, melyben egy személyes történetet mesél el. Saját maga élte át ugyanis mindazt, amiről a film szól: ő maga kutat a nagynénje története után, meginterjúvolva saját szülei mellett számos olyan, számára ismeretlen embert, akik a nagynénje barátai, évfolyamtársai vagy csoporttársai voltak.

 

A képkockák családi videók felidézésével indulnak: látjuk, ahogy kislányként Juyeon Yang születésnapját ünneplik, részleteket kapunk esküvőkről, a szülőkkel közös pillanatokról, mialatt kirajzolódik egy jól működő család képe. Aztán kiderül, hogy egy teljesen hétköznapi estén a már a férjével élő rendezőnő hívást kapott az édesapjától, aki meglehetősen ittas állapotban figyelmeztette arra, hogy ne legyen olyan, mint a nagynénje. Juyeon megdöbbent ennek hallatán, hiszen addig nem is tudta, hogy volt apjának egy idősebb lánytestvére. A film azt a folyamatot kíséri végig, hogyan kezdett kutatni Juyeon először a családjában, aztán a nagynénje iskoláiban, ismerősei között, majd levéltárakban és más dokumentumokban azért, hogy egyáltalán a halála körülményeit megismerje, illetve azt is, milyen is volt valójában a nagynénje. Mindeközben számos érdekes réteg felsejlik: hogyan alakult a társadalmi berendezkedés a hetvenes évek Dél-Koreájában? Milyen szabályokat kellett betartani egy nőnek a családban? Egyáltalán mi jellemezte a nemek közötti viszonyokat? Mindezt egy olyan alkotó dokumentumfilmjében láthatjuk, aki maga is kutatta munkája során a nők társadalmi szerepének alakulását.

Megrendítő és rendkívül őszinte, különös erejű alkotás ez családról, egymás felé fordulásról, félelemről, elnyomásról, kitartásról, a kapcsolatok jobbá tételének lehetőségéről és arról, hogy

bár a titkok rendszerint nagyon súlyos fájdalmakat fednek el, mégis rendkívüli ereje lehet annak, ha legalább részleteiben megértjük, hogy miért történt az, ami.

Az pedig, hogy a rendező saját érzései is láthatóvá válnak a vásznon, kivételesen bensőséges élményt ad és mély átélést tesz lehetővé. Ajánlom mindazoknak, akik számára fontosak a gyökerek, a valahová tartozás, az őszinteség és az elnyomottság elleni kiállás. Természetesen azoknak is, akik csupán szeretik a valóságos, őszinte, mélyen emberi történeteket.

Tóth Zsófia

Katharina Köster & Katrin Nemec: Egy gyilkos szülei

Elég ambivalens érzéseket szokott okozni bennem az, amikor bevallom valakinek, hogy imádom a sorozatgyilkosok életéről szóló sorozatokat és filmeket. Természetesen ilyenkor az épelméjűségemet megkérdőjelező reakcióktól is tartok, egy húzósabb történet után azonban én se feltétlenül értem, egy könnyedebb alkotás helyett miért kellett már megint egy ilyet választanom. Bár pszichológusként lelkileg jól bírom a drámát és a rázós érzelmi helyzeteket (kívülállóként), és számomra is kifejezetten nyomasztó az emberi psziché legsötétebb mocsarában dagonyázni, mégis a felmerülő kérdéseken és a feloldhatatlannak tűnő dilemmákon való, sokszor napokig tartó elmélkedés miatt kezdek bele ezekbe újra és újra.

Ami mostanában leginkább foglalkoztatott, az a gyilkosok szüleinek a szerepe és megélése.

Mi történhet bennük, amikor kiderül, amit egy szülő soha, legrémesebb álmában se merne feltételezni: hogy gyermeke egy könyörtelen gyilkos? Hogyan férhet meg egymás mellett a feltétel nélküli szeretet és a szégyennel kevert irtózás?

Vajon mit kezdenek azzal a kérdéssel, amit nem lehet megkerülni: hol lehet az ő felelősségük? Hogyan lehet mindezt érzelmileg túlélni? A filmfesztivál által kínált lehetőségek közül éppen ezért egyből felkeltette az érdeklődésemet már maga a cím: Egy gyilkos szülei. Katharina Köster és Katrin Nemec filmjében Ulla és Didi Högelt láthatjuk öt évvel azután, hogy fiukat életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Fiuk, Niels Högel ápolóként munkája közben halálos injekciót adott be a betegeknek, hogy újraéleszthesse őket – hogy ezzel csillogtathassa tudását és a hős megmentő szerepében tetszeleghessen. 85 ember megölését tudták rábizonyítani, de a hatóságok szerint áldozatai száma akár háromszázra is tehető. A róla szóló cikkek úgy hivatkoznak rá, mint a legtöbb áldozatot szedő német gyilkosra, aki a II. világháború után létezett.

Azzal a reménnyel indítottam el a filmet, hogy végre megkapom a végérvényes válaszokat a fenti kérdéseimre. El is árulom: nem kaptam meg ezeket – ahogy a szülők sem találtak magukban ilyenekre.

Ebben a filmben nincsenek látványos érzelmi összeomlások, szirupos mondatok a szeretetről és megbocsátásról, és – naiv várakozásaim ellenére – konkrét és univerzális válaszok sincsenek. Pont ez az érdeme: nem kíván válaszokat adni, csak közel szeretne kerülni.

Hétköznapi emberek és jelenetek vannak, amelyeken keresztül azt ismerhettem meg, Ulla és Didi hogyan küzdött meg a szégyennel, a félelemmel, a kérdésekkel és a bennük dúló ellentmondásokkal. Hiába keressük, nincs jele traumatizáló gyermekkornak, bántalmazó magatartásnak – semmi olyan körülménynek, amit tipikusan feltételezünk egy sorozatgyilkos szüleitől. Pont ez a zavarbaejtő: egy kedves, idősödő házaspárt követhetünk, akik szeretetben és harmóniában nevelték fel fiukat. Akik próbálják tovább élni az életüket úgy, hogy közben nagyon is jól tudják, hogy már semmi nem lehet ugyanolyan, mint volt, és hogy olyan terhet kaptak, amit életük végéig fognak cipelni, bárhogy is zárják le és dolgozzák fel magukban. Pont a hétköznapiság az, ami igazán megrázó és megható benne. Bár valószínűleg egy bizonyos réteget fog megszólítani a film, mégis tudom ajánlani azoknak, akik a szeretet határterületeire is kíváncsiak.

Brunner Zsanett Anna

Ohad Milston: Monogámia

“Amit azokon a képeken látsz, már elmúlt” – válaszolja a férjével készült régi fotókat nézegető, idős nő. A kanapén fekvő asszony, aki nem mellesleg a film rendezőjének édesanyja, minden értelemben már csak árnyéka fiatalkori önmagának – “A szikra, ami miatt élt, hirtelen eltűnt” – teszi hozzá beletörődötten.

De hová és miért tűnik el az a bizonyos szikra? Leegyszerűsítve ezt az unalomig ismételt kérdést teszi fel Ohad Milston Monogámia című filmje – egyáltalán nem unalmas módon: a rendező rendkívül személyes és minden értelemben intim formában, a szülei és a saját párkapcsolatát a szó minden értelmében lemeztelenítve és párhuzamba állítva tesz fel további nagyon fontos kérdéseket.

Mi tart egyben egy kapcsolatot? Hova tűnik az intimitás, és mit tehetünk annak érdekében, hogy megőrizzük azt? Mit jelent a hűség? Statikus dolog-e a szerelem és a szeretet? Vagy ugyanúgy kell keresni egy párkapcsolaton belül is, mint amikor egyedül próbálunk párra lelni? Hogyan formálja az idő, formálja-e egyáltalán ezeket a kérdéseket, azok jelentőségét?

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a film, amelyet nem nyom agyon a téma súlya, sőt! Meglepően derűs hangulatban mesél és gondolkodik az emberi természet legmeghatározóbb aspektusairól: szexualitásról, szerelemről, intimitásról.

A dokumentumfilm és a párkapcsolatok határait egyszerre feszegető alkotást mindenkinek, de elsősorban azoknak ajánlom jó szívvel, akik mernek közösen gondolkodni ezekről a kérdésekről. Ez a film megmutatja, hogy miért éri meg időben odafordulni ezek felé a kérdések felé.

Ahogy arra már nagyon sok szakértő rámutatott,

a monogámiával, hűséggel, a párkapcsolatunk minőségével kapcsolatos félelmek és gyötrő kétségek megfogalmazása és kimondása sok esetben közelebb visz egymáshoz – azok elhallgatása pedig pont, hogy eltávolíthat, a társas magány börtönébe zárhat minket.

A rendező filmjének legnagyobb erénye, hogy esendő, ugyanakkor megkapóan őszinte szereplőin keresztül a kétségek mellett az élettapasztalattal aládúcolt tanulságokat is megfogalmaz – nem kevés időt megspórolva a film nézőinek.

Szabó Eszter Judit

A fenti három filmet, és még sok más alkotást Budapesten, a Cinema City Mammut moziban, vidéken a Cinema City Alba és Cinema City Debrecen mozikban tudjátok megnézni. A jegyárakról, a versenyprogramról és a többi filmről pedig ezen a linken találtok információkat.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Pszichoforyou

Pin It on Pinterest

Share This