„Tényleg teregessem ki a szennyest egy vadidegennek?” – Bizalom a pszichológusi rendelőben

Egy korábbi cikkünkben írtunk már arról a nulladik lépésről, mely megelőzi azt, amikor valaki felkeres egy pszichológust, hogy segítséget kérjen. Ilyenkor belátjuk azt, hogy nem vagyunk mindenhatóak, továbbá elfogadjuk, hogy ugyan a problémák az élet természetes részei, mégis lehetnek olyan élethelyzetek, döntések és elakadások, amelyekkel nem tudunk egyedül megbirkózni. Ezzel együtt felismerhetjük azt is, ha nem kérünk segítséget, az merő tékozlás értékes és véges időnkből – éppen ezért nem éri meg halogatni annak a szakembernek a felkeresését, aki jó eséllyel segíthet életünk forgatókönyvének pozitív megreformálásában.

Bátorság kell azoknak a dolgoknak a kimondásához, amiket legszívesebben magunk előtt is letagadnánk, mert túlságosan fájdalmasnak, szégyenteljesnek vagy félelmetesnek tűnnek. Teljesen természetes az, hogy legbelső titkainkat nem akárkivel szeretnénk megosztani, hanem azzal, akit igazán érdemesnek tartunk rá, akiben emberileg és szakmailag is meg tudunk bízni.

Ha el is jutunk odáig, hogy beismerjük, segítségre van szükségünk, újabb dilemmát okozhat a megfelelő szakember kiválasztása. Az, hogy milyen stratégiát alkalmazunk a szakember választásához, elsősorban habitusunktól függ. Vannak olyanok, akik nem szeretik túlgondolni az ilyen és hasonló kérdéseket, és némi internetes keresés után bejelentkeznek az első pszichológushoz, aki szimpatikusnak és elérhetőnek tűnik. Az is lehet, hogy valaki inkább olyan szakemberhez fordul szívesen, akiről már vannak előzetes személyes benyomásai (például egy írása vagy videója nyomán), vagy pedig egy számára releváns személy ajánlotta őt.

A bizalom épülése mindig egy folyamat – a pszichológusnál is

Amikor ajánlás útján érkezik egy kliens, gyakran egy előzetes, nagyon pozitív kép alakulhat ki az adott szakemberről az ajánló ismerős véleménye nyomán. Ilyenkor rövid idő alatt sokat remél tőle és a folyamattól, néha talán csodát is: hiszen egy számára közeli és hiteles embernek már segített, azért jött, hogy hasonlóképpen megtapasztalja ő is a közös munka eredményességét. Fontos tisztában lenni azzal is, hogy az elégedett ismerős tapasztalatai a legtöbb esetben nem néhány hét alatt születtek meg, hanem az ő befektetett energiájának, idejének és az élet visszaigazolásának eredményeként.

A választott pszichológussal kapcsolatos bizalom épülését illetően lényeges szempont tehát, hogy mind magunkkal, mind a folyamattal, mind pedig a szakemberrel szemben reális elvárásaink legyenek.

A lelki munka egy olyan út, amelyen járművünkkel – azaz saját magunkkal – egy meghatározott idő alatt adott távot tudunk megtenni. Lehet persze bizonyos körülmények között rákapcsolni, és valamennyire fokozni a fordulatszámot, de ahogy az autók sebességének is vannak fizikai határai, úgy a lelki munka maximális gyorsaságának is, különösen, ha biztonságos ütemben szeretnénk haladni.

Sokszor azonban nagyon nehéz türelmesnek lenni a változással kapcsolatban, különösen, ha már egy régóta feszítő nehézséggel kapcsolatban végre felkerestünk valakit.

Nem „kell” mindent elmondani!

A terápiás helyzethez kapcsolódhat egy olyan nyomasztó elvárás, ami szerint mindent el kell mondani a pszichológusnak. Ez a késztetés valamilyen szinten hasznos, hiszen az önfeltárás igénye nélkül jó eséllyel értelmetlenné válik a segítségkérés, és csak olyasfajta önigazolásra szolgál majd, hogy „még pszichológusnál is voltam, és ő se tudott segíteni”. Ugyanakkor fontos elismernünk magunk előtt, hogy az első alkalom a pszichológusnál egy szükségszerűen komfortzónán kívüli helyzet: személyiségünktől, korábbi életeseményeinktől is függ, hogy mennyire esik távol a biztonságos zónától a személyes önfeltárás, és mekkora érzelmi kockázatot hordoz magában egy ilyen helyzet a számunkra.

Nem kell, és nem is lehet életünk minden nehéz tapasztalatát és érzését megosztani az első (pár) alkalommal! Semmilyen ezzel kapcsolatos elvárása nincs egy pszichológusnak. Hagyjuk magunkat megérkezni a helyzetbe, hogy megtapasztaljuk: jó és biztonságos helyen vagyunk a választott szakembernél. Nyugodt szívvel élhetünk azzal a szabadsággal, hogy akkor „teregessük ki a szennyest”, azaz akkor mutassuk meg szívünk, lelkünk sebzett, fájó és bizonytalan pontjait, ha már megbízunk a velünk szemben ülő szakemberben. A bizalom kialakulásához pedig a pszichológusnál is idő kell.

Persze ha jólesik, jogunkban áll már az első alkalommal is rázúdítani a pszichológusunkra a felgyülemlett érzelmi csomagot, ami már olyan régóta kikívánkozik. De ha fel kell melegednünk a helyzethez, és  a legszemélyesebb élményeink megosztásához időre van szükségünk, az is teljesen rendben van.

Mikor működik a kémia a pszichológusnál?

A pszichológusi szakmának vannak olyan írott és íratlan szabályai, amelyek meghatározzák, hogy a szakembernek a konzultáció során milyen etikai elveket kell szem előtt tartania. A szakmai irányelvek betartásán túl azonban a pszichológus is ember – egyedi élettörténettel, tapasztalatokkal, specializációval és szemlélettel. Ahogy az emberi találkozásoknál létezik az a bizonyos kémia, úgy a pszichológusnál is fennáll ez a jelenség. Előfordulhat, hogy egész egyszerűen nem működik – ez pedig nem minősíti sem a szakembert, sem a klienst.

Az első alkalomnál tehát hallgathatunk bátran megérzéseikre, figyelhetjük magunkban azt, mit is üzen számukra „a kémia”.  Érdemes vizsgálnunk azt is, milyen élményt és nyomot hagyott bennünk az első találkozás. Szívesen folytatnám ezt a beszélgetést? Bizalmat keltett bennem a pszichológus? Hasznosnak éreztem azt az időt és pénzt, amit nála töltöttem, illetve költöttem?

Ha ezekre a kérdésekre igenekkel tudunk válaszolni, akkor az annak a jele, hogy érdemes folytatni a megkezdett beszélgetést a választott szakemberrel. Ha a válaszok inkább bizonytalanok, vagy többnyire nemlegesek, akkor lehet, hogy nem ő a mi emberünk, bárki is ajánlotta. Szerencsére általában több szakember közül lehet válogatni – pláne, ha egy nagyobb városban élünk -, így különösen nem szorulunk rá arra, hogy bármibe is belekényszerítsük magunkat, csak azért, mert mondjuk egy ismerősünk számára megfelelt.

Te is alakíthatod a helyzetet!

Gyakran előforduló téves hiedelem az is, hogy a pszichológiai rendelő egy olyan hely, ahová, ha belépünk, nincs menekvés, mert a szakember onnantól kezdve úgyis „átlát rajtunk”.

A kontroll elvesztésétől való félelem szintén megrekeszthet minket a „dilemmás” fázisban, ezért fontos leszögeznünk: a pszichológus felkeresése egy teljesen szabad és önkéntes lépés. Bármikor kiléphetünk belőle, ha kényelmetlenül, megalázottan, azaz rosszul érezzük magunkat – akár negyed óra után. Szabadság- és biztonságérzetünkhöz hozzátartozik, hogy tudatosítsuk azt, hogy hiába új és szokatlan a helyzet számunkra, a kontroll ugyanúgy a miénk, és gyakorolhatjuk is azt.

Megsúgjuk: tudjuk, miről van szó…

Nem az elefántcsonttornyon ülünk, hiszen szerencsére kevés olyan pszichológus dolgozik a szakmában, aki ne járt volna maga is önismereti folyamatba – sőt, sokan aktív munkájuk mellett maguk is járnak párhuzamosan terápiába. Ez teljesen természetes és egészséges dolog, mi több, a szakmai minőségbiztosításunk része, hogy minél inkább önreflektívek maradjunk, azaz gyakoroljuk a gyógyító-tisztázó párbeszédet önmagunkkal. Van, hogy ez kísérő nélkül is halad a maga útján, máskor azonban jó, ha van mellettünk valaki, aki objektivitásával és szakértelmével kísérni tud bennünket – tevékenykedjünk az élet bármely területén.

A pszichológus szakember megtalálásával kapcsolatos dilemmát a legutóbbi podcast-adásunkban is érintettük. Ha bővebben is érdekel a téma, itt tudod meghallgatni.