„Ahhoz, hogy rálépjünk az önismereti útra, meg kell tennünk egy nulladik lépést” – Eldöntöttem, pszichológushoz megyek!

Szerző: | 2020. 01. 30. |

Lehet, hogy elsőre elfogultnak hangzik, de határozottan úgy gondolom, hogy legalább egyszer mindenkinek érdemes lenne elmennie pszichológushoz – már csak azért is, hogy megtapasztalja az élményt. Azt, hogy milyen az, amikor van hozzávetőlegesen egy óránk arra, hogy befele figyelhessünk, és szavakkal formát adhassunk annak, ami bennünk történik. Mindezt úgy, hogy tudjuk, a velünk szemben ülő pszichológus nem csak hallgatja, hanem hallja, érti és érzi is, amit mondunk: teret és időt biztosít, hogy megtalálhassuk a bennünk levő válaszokat, és közelebb kerülhessünk önmagunkhoz.

Persze egy alkalom nem váltja meg és fordítja ki négy sarkából a világunkat, de talán segít eloszlatni azokat a tévhiteket és azt a misztikumot, ami a pszichológusok munkáját és a terápia folyamatát övezik. Ezek a téves elképzelések leginkább azért károsak, mert gátolhatják a személyt abban, hogy valódi segítséget kérjen és kapjon. Nem szeretnék mindenáron borongós képet festeni, ugyanis a makacsságuk ellenére szerencsére tapasztalom azt is, hogy ezek a sztereotípiák lassan – és remélem annál biztosabban – kezdenek megrepedezni. Ezt sajnos nem tudom kutatások eredményeivel igazolni, mindössze saját környezetemből és benyomásaimból tudok kiindulni, ami csalóka lehet, de mégis: mintha egyre inkább terjedne az a nézőpont, hogy egyáltalán nem szégyen, inkább bátor dolog szakemberhez fordulni.

Több írásunkban is próbáltuk saját élményeinken keresztül megmutatni és közelebb hozni hozzátok, olvasóinkhoz azt, hogy mennyit adhat egy önismereti utazás.

A lelki egészség fontosságának hirdetésén és az ismeretek terjesztésén kívül nem titkolt küldetésünk az is, hogy minél több embert biztassunk és bátorítsunk arra, hogy tegyen is lelki jóllétéért, és ha arra van szüksége, kérjen segítséget egy szakembertől.

Ez a kincseket, kacskaringókat és küzdelmeket rejtő út minden esetben egy beismeréssel és egy elhatározással kezdődik. Ahhoz, hogy egyáltalán rálépjünk az önismeret útjára, meg kell tennünk egy nulladik lépést: beismerni magunknak azt, hogy problémánk van, amivel egyedül nem tudunk megküzdeni, és segítségre van szükségünk, ezért kérünk is.

A rettegett szó: probléma

Már önmagában az is nehézséget jelenthet, hogy belássuk és bevalljuk magunknak azt, hogy elakadtunk, elvesztünk, nem bírjuk, nincs ez így rendben. Elképzelhető, hogy az a szó, hogy „probléma”, egyszerűen nem fér bele az önmagunkról alkotott képbe – hiszen erősek vagyunk, mindent kibírunk, nem létezhet olyan nehézség, ami legyűrne minket. Lehetséges, hogy nem bírjuk beismerni és kimondani azt, mekkora is a baj, ezért elnyomjuk, bagatellizáljuk és tagadjuk, azaz egy határozott mozdulattal besöpörjük a szőnyeg alá, és ott tartjuk, egészen addig, ameddig csak bírjuk. Gondolhatjuk azt is, hogy ez az élet természetes rendje, hiszen nem lehet mindig fent lenni, kell az, hogy lent is legyünk – ami való igaz, az azonban nincs rendjén, ha nem bírunk felállni a padlóról.

Még ha meg is fogalmazzuk magunknak azt, hogy „igen, ezzel valóban elakadtam”, első körben próbálhatunk a magunk módján és eszközeivel megbirkózni vele: mozgósítjuk erőforrásainkat, keressük az új megoldásokat, a számunkra fontos személyekre támaszkodunk. Természetesen vannak olyan krízisek, amelyeken ezek átsegíthetnek, és nem feltétlenül szükséges pszichológus bevonása. Azonban előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor bármerre is indulunk, falakba ütközünk, vagy még mélyebben érezzük magunkat. Ha akkora a szenvedés, hogy szinte alig kapunk tőle levegőt, nem várhatjuk el magunktól, hogy egyedül, saját erőnkből küzdjünk meg vele.

Gyengeségnek és kudarcnak ítélhetjük meg azt, hogy a problémánk hatalmasabb nálunk, tehetetlenek vagyunk vele szemben, nem tudjuk egyedül megoldani. Pedig a tehetetlenség nem egy személyiségvonás, amely mentén értékelhetjük magunkat, hanem egy olyan állapot, amit mindannyian átélhetünk bizonyos mértékben és helyzetekben életünk során.

A tehetetlenség érzése azt mutatja, hogy emberek vagyunk, és nem mindenhatók, nem vagyunk, egyszerűen nem lehetünk képesek mindent irányítani, kezelni és megoldani. Ha ezt elfogadjuk, máris fellélegezhetünk, és könnyebben jutunk el odáig, hogy segítséget kérjünk.

Honnan tudhatom, hogy pszichológus szükséges?

Ha olyan változás következett be életvezetésedben, hangulatodban, kapcsolataidban, szexuális életedben vagy munkahelyi teljesítményedben, amely jelentős szenvedést okoz neked és/vagy a környezetednek, akkor mindenképp érdemes megfontolnod egy pszichológus keresését.

Mindenképp indokolt a szakember bevonása, ha a következő tünetek közül bármelyik hosszabb ideje fennáll: szorongás, motiválatlanság, lehangoltság, szomatikus panaszok, alvással, evéssel, szexualitással kapcsolatos zavarok, indulatkezelési nehézségek, mértéktelen szerhasználat.

Az is lehet, hogy nem észlelsz ilyet, egyszerűen azt tapasztalod, hogy a problémád túlnő rajtad, az eddigi megküzdési módjaid nem bizonyulnak elegendőnek, és ugyanazokat a köröket futod. Ha úgy érzed, hiába keresed a válaszaidat, nem találod, meg úgy összességében magadat, és a kiutat sem – egy hozzáértő, objektív személy segíthet abban, hogy tisztábban láss.

„Már régóta terveztem azt, hogy eljövök ide…”

Gyakran hallom ezt a mondatot a klienseimtől, amely megerősíti azt, hogy még ha meg is történt a probléma és a tehetetlenség beismerése, nem feltétlenül vezet egyenes út a segítségkérésig. Az elhatározást még dédelgethetjük magunkban, elfeledkezhetünk róla, hogy egy idő után újra elővegyük, és ránézzünk. Hiszen lehet, hogy amitől tegnap este majdnem összerogytunk, az ma reggelre könnyebbnek tűnik, próbálunk kompromisszumra jutni magunkkal, elhitethetjük magunkkal, hogy nem is olyan vészes a helyzet, lehet ezzel együtt élni. A bennünk levő morajlás ugyan elhalkulhat, de nem szűnik meg, amíg végül el nem jutunk odáig, hogy nem halogatjuk tovább, eljött az ideje, készen állunk.

Furcsának tűnhet, hogy pszichológus létemre ezt mondom, de a saját tapasztalat is beszél belőlem: pszichológushoz menni félelmetes lehet. Félelmetes, mert innentől kezdve nincs ködösítés és tabusítás, önmagamról kell beszélnem, magamba kell néznem és ereszkednem, darabokra kell szednem, hogy újra egésznek érezhessem magam. Egy – igaz, hogy szimpatikus és valószínűleg empatikus, de mégis csak – idegenre készülök rázúdítani a szennyesemet és megnyílni neki úgy, ahogy még lehet, hogy soha senkinek, miközben valójában végre magammal vagyok őszinte.

Félelmetes, mert tudhatjuk, ha rálépünk erre az útra, változás következik be életünkbe, amire ugyan vágyunk, de nem tudjuk pontosan, hogy mit tartogat számunkra, hova fog vinni, milyen áldozatokkal és lemondásokkal jár.

Ha meglátod és megtapasztalod azt, hogy megéri hétről hétre szétszedni és összerakni magad, elkezdesz bízni – lehet, hogy először a szakemberben, aztán a folyamatban, de ami a legfontosabb: önmagadban és a változásban.

Eldöntöttem, hogy…

Ha eldöntötted azt, hogy pszichológus segítségét kéred, azzal nem is egy, hanem egy egész sor döntést meghoztál. Eldöntötted azt, hogy teszel magadért, vállalod a felelősséget jelenedért, jövődért és önmagadért. Eldöntötted azt is, hogy adsz egy esélyt magadnak, hiszel egy jobb forgatókönyvben és abban, hogy többet érdemelsz és többre vagy képes. Eldöntötted azt, hogy vállalod magad, minden kudarcod, szégyened, titkod és sebhelyed. Eldöntötted azt, hogy magadat választod, és megadod magadnak a bizalmat, a megbecsülést és a törődést.

Ebben az utazásban számomra az a csodálatos, hogy hétről hétre meg tudnak lepni klienseim, velük együtt utazom. Szívből tudom csodálni bátorságukat, őszinteségüket, érzékenységüket, eltökéltségüket és hajlandóságukat a változásra. Nem minden ülés szól a haladásról és a katarzisról – de ha beleteszed magad a folyamatba, a változás csendesen, szelíden és visszavonhatatlanul beférkőzik életedbe, és a tiéd lesz.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This