A halhoz válassz hálót! –  Avagy hogyan gátoljuk saját magunkat a bizalom útján

Szerző: | 2022. 07. 16. | Én&Te | Olvasási idő: 10 perc

Másfél éve is van már annak, amikor egy másik cikkünkben azon tanakodtam, vajon miért nehéz elfogadni a szeretetet? A kérdéskör alfája és omegája az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk, amit az eddigi életünk tapasztalataiból hozunk. Megvan az elképzelésünk arról, hogy mégis mi mindennek kellene szerintünk teljesülnie ahhoz, hogy tényleg megérdemeljük mások elfogadását és törődését.

A következőkben, arról gondolkodunk tovább, hogy mit lehet tenni, ha mégiscsak eljön valaki, aki úgy fogad el minket, ahogy vagyunk, de mi mégsem tudjuk ezt neki elhinni. Miről szól és hogyan lehet megrengetni a bizalmatlanság erődjét? Lehet egyáltalán?

30 % kedvezmény Pszichoforyou olvasók részére a HVG Könyvek valamennyi párkapcsolati témájú kötetére! Használd ezt a kuponkódot: PFYLOVE30 | A teljes könyvlista ide kattintva elérhető!

A halhoz válassz hálót!

Ha úgy fogjuk fel, hogy a szeretet elfogadása olyan, mint egy aranyhal, amit megkaparintva teljes biztonságot nyerünk, akkor a hozzáállásunkat képzeljük el a sikeres fogáshoz szükséges hálóként. Mindenki szeretne szeretetet kapni, de korántsem mindegy, hogy hol és milyen eszközzel vágunk bele a halászatba. Bármennyire is bizakodó a szemléletünk, ha túl ritkán szövött a hálónk, a hal ki fog úszni belőle. Hozok erre egy példát, szemléltetésként.

Réka 31 éves nő, egy kórházban dolgozik, agysérült betegekkel foglalkozik nagy türelemmel, mellette egy amatőr színjátszókör tagja. Barátnőivel rendszeresen tartja a kapcsolatot, szervez programokat. A közösségi oldalaira naponta, de minimum kétnaponta posztol, többnyire a boldogságát, színes szociális életét, remek hobbiját demonstráló képeket. Szinte irigylésre méltó, amit mutat. Egyedül az lehet feltűnő a külső szemlélőnek, hogy gyakran cserélődnek a partnerek a megosztott fotóin. Lehetséges, hogy mindezek mögött nem kiegyensúlyozott az önmagához fűződő kapcsolata?

Igen, Réka elégedetlen magával külsőleg. Amikor szomorú, magányos vagy unatkozik, akkor felbont egy üveg bort vagy nassol. Emiatt kialakult enyhe súlyfeleslegét évek óta nem tudja leadni. Ettől azt hiszi, hogy csúnya és szerethetetlen. Sötét, kritikus gondolatai miatt hangulata színtelen vagy haragos. Életét egykedvűen szemléli, többnyire pesszimista színezettel, a negatívumokat felnagyítja, vagy ironizál rajtuk, de mindenképp több figyelmet fordít rájuk, mint a jó dolgokra. Gyakran feszült, elégedetlen, bizonytalan, emiatt rosszul alszik. Sokszor érzi magát magányosnak, elkeseredetten vágyik egy társra.

A közösségi oldalakon rendszeresen figyeli kolléganői párkapcsolati státuszát. Amikor barátnői közül egyiket-másikat eljegyzik, teljesen kétségbeesik, szinte dühöng. Nagy elánnal veti bele magát az online társkeresők világába, ahová provokatív, csábító képeket tölt fel magáról. Saját nőiességét csak a szexuálisan csábító megjelenéshez köti, sőt azt hiszi, hogy a férfiak is csak akkor figyelnek fel rá, ha provokatív.

Amikor fotói láttán többen érdeklődnek iránta, értékesnek és vonzónak érzi magát, pár napig jókedvű.

Beleéli magát, hogy a nagy Ő, leendő férje és gyermekei apja ott van köztük. Kinézi a „legnormálisabbnak” tűnőt, ábrándokat sző, és ezzel párhuzamosan elvárásokat kezd gyártani. Hogyan lenne „ideális és normális egy társ”. Aztán, ahogy telik az idő,  kiderül, hogy a fiú a fotók hatására egy tüzes menyecskére számított, nem egy férjet és elköteleződést kereső nőre.

Megijed a görcsös ragaszkodástól, ami Rékából árad, és váratlanul kilép a kapcsolatból. Réka csalódottan konstatálja, hogy „ez is csak egy tipikus férfi volt, mind ilyenek, nem lehet megbízni egyikben sem, úgyis csalódás a vége.” Pár napig, esetleg egy hétig dühöng, esténként borba fojtja bánatát, aztán amikor nem bírja tovább a magányosság érzését, újraindul a keresgélés.

Nem az volt a baj, hogy nőies is akart lenni és társra is vágyott. Hanem az, hogy az igényeihez nem illett a hálója, és ezáltal a „jelentkezők tava” sem, amiből halászni akart.

Mivel nem ismerte fel a helyzetét, gyorsan a sztereotípiáihoz és az elvárásaihoz menekült vissza, amikor újabb csalódás érte. Márpedig rossz hálóval nem csoda, ha a kapás is hagy maga után kívánnivalót! De ennél is nagyobb gond a magyarázat, amit a történtekhez fűzött.

Számos hasonló eset során csalódott, ami olyan nyomokat hagyott benne, mint a kagylóhéj az őskövületek falán. Lemoshatatlanul belevésődött számos keserű tanulság arról, hogy másokban nem lehet megbízni; a másik nem lesz megtartó, hiába is reménykedik az ember. A felelős kívül van; a világ a hibás, mert nem akarnak elköteleződni, elfogadni őt annak ellenére, hogy ő a másikért mindent megtett. Csakhogy észre sem veszi, hogy rossz helyről, téves eszközzel való választásaival újraírja csalódásai forgatókönyvét.

Tévút a falak hátterében

Réka úgy került terápiába, hogy megismerkedett egy rendes fiúval, aki úgy tűnt, hogy ezerből az egy lesz, akiben tényleg lehet bízni. Csakhogy elfelejtette, hogy a másik is emberi lény, ezért néha nem lesz tökéletes. Például nem válaszol azonnal egy üzenetre, csak egy órával később. Vagy nem sikerül megtalálnia a legtalálóbb poénokat minden helyzetben. Esetleg nem úgy reagál le valamit, ahogy Réka elvárná. Vagy néha rosszkedvű, mert fáradt.

Beindult az ördögi kör a „ha igazán fontos lennék neki” kezdetű mondatokkal, amiből eljutottak odáig, hogy Réka megsértődött, passzív-agresszívan duzzogott a meggyőződéssel, hogy most is meg fogják bántani. A fiú pedig sokszor csak értetlenül állt a helyzetek előtt. Kapcsolatuk a tönk szélére került.

A probléma ott kezdődött, hogy Réka eleve elvárásokat kezdett építeni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne vágyhatna rá, hogy harminc felett találjon egy kedves, megbízható fiút, aki komolyan veszi. Teljesen jogos igény. A gond ott kezdődött, hogy ehhez felépített két képzeletbeli személyiséget: egy tökéletes lovagot, aki kitalálja a gondolatait, és egy megbízhatatlan ficsúrt, akivé akkor válik a másik, ha nem az előbbi verzió szerint cselekszik.

„Ha pedig nem fehér, akkor fekete”-módon reagálta le a helyzetet, valahányszor a fiú próbált spontán lenni, tehát nem az ő forgatókönyvének megfelelően viselkedett. Így viszont pillanatok alatt újrateremtette a múltját és egy komplett hadosztályt állított a kapcsolat kiteljesedése elé már abban a fázisban, amikor még nem is ismerte meg a másikat igazán.

Itt kezdődik a probléma leggyakrabban, amikor a korábbi negatív tapasztalatokból származó, belső monológjaink szerint értelmezzük a valóságot. Ilyenkor, mintha szemellenzőt viselnénk, nem engedjük be a hiedelmeinknek ellentmondó információkat, s valójában mi magunk emeljük a másikat távol tartó falakat.

A falak áttörésének alternatívái

Gondoljunk arra, hogy a szemléletmódunk, amivel lefordítottuk a másik reakcióit, csupán egy a többféle lehetőség közül. A „mi van, ha” szófordulat kiváló szorongáskeltő felütés. Használjuk ez a szókapcsolatot inkább az alternatív pozitív magyarázatok összeszedésére, megelőlegezve, hogy esetleg másként is történhetnek a dolgok, mint a mi katasztrófát elővetítő elképzeléseink.

Például mi lenne, ha elhinnénk, hogy többféle módon is lehet szeretni? Mi van, ha másféle módon is lehet közeledni, mint az elvárásaink? És talán a legfontosabb: mi van, ha túl tudunk lépni a soha meg nem értett áldozat szerepén?

Kutatások igazolták, hogy a bizonytalanul kötődő emberek kötődési mintázata is képes jó irányba változni, ha egy biztonságosan kötődő, jó társ kerül melléjük. De ha a bizalmatlanságunkkal kivetítjük a másikra a félelmeinket, akkor meg sem adjuk az esélyt a változásra.

Amikor felismerjük, hogy milyen mintázat szerint értelmezzük a körülményeinket, onnantól kezdve tudatosak lehetünk benne. Ez az a pont, amitől már nem lehet kijelenteni, hogy „csak megtörténnek velem a dolgok, nem tehetek róla”, mert ha felismertem és megengedem továbbra is, akkor valahol önmagammal teszek rosszat. Magamból teremtek áldozatot. De ezt nem akarhatjuk fenntartani egy életen át.

Vannak, akiknél egy ilyen berögzült szerep attól véd, hogy felelősséget vállaljanak a valódi kapcsolatok teremtéséért és fenntartásáért. Mert ha beleállnának a helyzet súlyába, és mindenféle asszertív kommunikációs stratégiával, kölcsönös bizalommal, feladatmegosztással lennének jelen, elindulhatnának egy valódi kapcsolat kialakítása felé.

Minden bizonytalan, ami emberi, a legjobb emberek, legérettebb kommunikációs stratégiák sem jelentenek rá garanciát, hogy minden klappolni fog. Viszont egészen más úgy mérlegelni egy kapcsolatot, hogy előtte tényleg mindent megtettünk a bizalomért.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This