Pátosz helyett a valóságot választotta – A Caravaggio árnyékában című filmet ajánljuk

„A művészet és a festészet forrása a valóság” – vallotta az eredetileg Michelangelo Merisi néven született Caravaggio. Az olasz festőzseni – aki egyszerre volt korszakalkotó és korát meghaladó művész – életének utolsó tíz évéről Michele Placido készített nagyszabású történelmi filmet. Az életrajzi adatokon és kordokumentumokon alapuló mozit nézve laikusként nehéz eldönteni, hogy miként is oszlik meg az arány valóság és a fikció között, de ez talán nem is annyira számít, ha Caravaggio művészetének ma is érvényes üzenetét a róla készült film alapján próbáljuk értelmezni. Vagy mégis?

De ki volt Caravaggio?

Az életéről szóló leírások egy gyilkos indulattól fűtött erőszaktevőként emlegetik Caravaggio-t, aki messze földön híres volt heteken át tartó tivornyáiról. Michele Placido ehhez képest jóval árnyaltabb képet tár a néző elé. A filmbéli Caravaggio (Riccardo Scamarcio) egy rendkívül erős igazságérzettel rendelkező, az elesettekkel végletekig szolidáris EMBER, aki (ezt nem vitatja el a rendező sem) viszont erkölcsileg finoman szólva megkérdőjelezhető életet élt.

Miközben műveit erősen meghatározta a fény és az árnyék kontrasztja, az életében mintha pont hogy elmosódtak volna ezek a határok: ő maga is követett el bűnt (többek között gyilkosságot, ami miatt menekülnie kellett Rómából), miközben oltalmazta és védte, művein keresztül pedig felemelte a bűnözőként bélyegzett embereket.

Nem véletlen, hogy Caravaggio nevével kapcsolatban gyakran használják az ellentmondásos jelzőt. Nemcsak erkölcsi értelemben, hanem a kapcsolataiban, emberi viszonyaiban is nagy kilengések jellemezték. Rendkívül ambivalens volt a viszonya egyik legnagyobb megrendelőjével, a katolikus egyházzal is: miközben mélyen vallásos volt, minden porcikájával ellenállt annak a pátosszal teli és idealizáló ábrázolásmódnak, amelyet az akkori iskola mesterei és a katolikus egyház elöljárói vártak tőle.

Az elvárásokkal szembemenve nem idealizálta a valóságot, hanem a középpontba helyezte és – az úgynevezett Chiaroscurio technikával, amelynek egyik úttörője volt –  megvilágította azt. A személyisége mellett, művészetének gondolatiságán is érződik: nem jóban és rosszban, feketében és fehérben, égi és földi világban gondolkodott – hanem ezek találkozásában.

Pátosz helyett a valóságot választotta

Caravaggio művészetének egyik újítása az volt, hogy a bibliai történetek szereplőit valóságos körülmények között ábrázolta, az ihletet pedig az utcáról, jellemzően a társadalom perifériájára szorult emberek sorsából merítette: a festményein megjelenő bibliai alakokat prostituáltakról, csavargókról, lecsúszott nincstelenekről mintázta. Az általa teremtett világban a szentek kocsmában ülnek, a halott Szűz Mária deszkán kiterítve, „mezítelen bokával” fekszik, Szent Péter talpa pedig koszos. Korábban nem nagyon volt példa rá, hogy valaki ennyire puritán közegben ábrázoljon bibliai alakokat.

Caravaggio lényegében a pátosz helyett valóságot választotta, és nem el-, hanem odafordította az arcát a szenvedés felé. Vagyis azt tette, ami a művészetét kritizáló egyház valódi feladata lenne/lett volna: észrevette és oltalmazta a fájdalomban élő rászorulókat.

Csakhogy az egyház akkori elöljárói nem voltak képesek meghaladni a kétpólusú gondolkodást, amely bűnösként bélyegzi az iszákost, vagy azt, aki pénzért árulja a testét. Nem látták, vagy még inkább nem akarták látni azt az utat, ami a fájdalmakkal, nélkülözéssel és szenvedéssel teli élethez vezet.

Sajnos ez a leegyszerűsítő, álságos, áldozathibáztató, a valódi szolidaritást és empátiát nélkülöző gondolkodás, amely nem megérteni akarja az emberi történeteket, hanem megítélni, napjainkban is aktuális, sok esetben az egyháztól független, egyre nagyobb méreteket öltő probléma… Gondoljunk csak a közösségi médiában elterjedő trendekre és arra, ahogy ezek akadályozzák az elmélyült és komplex gondolkodást.

Történeteket szeretett volna elmondani

A filmbéli Caravaggio történeteket szeretett volna elmondani és megmutatni a műveiben. Legalábbis ez a szándék érződik abból a párbeszédből, amit a film egyik jelenetében a rászoruló embereket gyámolító (később szentté avatott) Néri Fülöp nevű pappal folytatott a római Szűz Mária templomban, ahol Caravaggio gyakran feltűnt. Amikor az atya arról faggatja, hogy miért jár vissza a templomba, „mi érdekli ezekben a szerencsétlenekben?”, akkor Caravaggio a halántékára mutatva az alábbi választ adja:

– Itt akarom őket megmenteni, gondolatban. És egy nap vászonra vinni őket. Történetek elmondásához használni őket. – Mifélékhez? – kérdez vissza az atya. – Amiket a templomban látunk. Jézus történetei, az apostolok, Madonna, a nyomorultak, az elkárhozottak – válaszolja Caravaggio. – És ezt te itt keresed? – kérdez vissza az atya. – Igen, mert az evangélium itt van – mondja Caravaggio. – Elment az eszed! De megértetted – válaszolja az atya.

Ahogy arra Fülöp atya ebben a fiktív párbeszédben rámutat: Caravaggio megértett valami nagyon fontosat. Mélyen vallásos ember volt, akinek a gondolkodása és a művészi hitvallása túlmutatott az egyház dogmatikus keretein.

A fény mestereként számon tartott művész a legsötétebb pillanatokban és emberi történetekben is képes volt meglátni azt a valamit, ami elválaszthatatlanul összeköt minket: látta a csavargóban Szent Pétert, a szajhában Máriát, a földiben az égit, az égiben a földit – nem ideológiákban hitt, hanem abban, hogy minden egy.

Azonban a festményeket rendelő egyház a saját dogmáit szerette volna viszontlátni, de Caravaggio-tól alárendelődő hitbuzgalom helyett spiritualitást kaptak, „filterek”, „retus” és kompromisszumok nélkül.

„Ilyen a pillanat, így hal meg az ember! Vetetlen ágyon, mezítláb. Nincsenek angyalok vagy ég. Valaki, akit szeretünk, elmegy, az itt maradók pedig nem lelnek békére” – válaszolja indulatosan Caravaggio, amikor a mellette álló barátja arról faggatja, hogy miért csupasz bokával, ócska piros ruhában ábrázolja a halott Szűz Máriát (arról nem szólva, hogy a festményen látható Máriát egy halott prostituáltról mintázta – a szerk.).

Forrás: Wikimedia

A feszült dialógus közben a pápa Caravaggio, Mária halála című – egyébként az egyház rendelésére készített festményét mustrálja éppen. (Ne felejtsük, a történet az ellenreformáció idején játszódik, akkoriban, amikor a katolikus egyház Caravaggio festményeihez hasonló mesterművek felmutatásával szerette volna visszacsalogatni a híveket a templomba.) Az egyház első emberének döntésétől függ, hogy a festmény vajon maradhat-e a Vatikán templomában. A pápa ítélete állásfoglalás is egyben: az egyház „nincs felkészülve” a pátoszt nélkülöző, naturalisztikus ábrázolásra, a képet el kell égetni.

A kép, amely végül megmenekült a pusztulástól, és napjainkban a párizsi Louvre-ban található, éppen ennek a kendőzetlen és valósághű, a lelki folyamatokat is hűen tükröző ábrázolásmódnak köszönhetően vált máig érvényes alkotássá.

Valami, ami… örök

„A legádázabb ellenségei is tudták, hogy amit látnak, az valami, ami… örök” – fogalmaz Costanza Colonna (Isabella Huppert) hercegné a filmnek abban a jelentében, amikor a pápa megbízásából eljáró vatikáni nyomozó (Louis Garell) a művész talán legismertebb, de mindenképpen az egyik legnagyobb hatású festményéről, és a keletkezése körülményeiről faggatja.

Colonna hercegné mellett még számos pártfogója volt Caravaggio-nak, akik minden szálat megmozgattak annak érdekében, hogy a gyilkossággal vádolt és halálra ítélt művész kegyelmet kapjon a pápától. A vatikáni megbízott feladata, hogy felderítse a gyilkosság körülményeit, és a megszerzett információk alapján informálja a pápát arról, hogy a festő bűnös-e, vagy sem, megkapja-e a kegyelmet vagy sem. És ahogy a nyomozás végére nemcsak a tettéről, de a művészetéről is születik valamiféle értékítélet, úgy a szálak felgöngyölítése során Caravaggio művészete mellett, az életét, és (valamennyire) a személyiségét is megismerhetjük.

Talán ez az a pont, ahol fontos tudatosítani, hogy amit látunk, az részben valóság, részben pedig fikció – éppen ezért a film önmagában nem alkalmas arra, hogy megítéljük Caravaggio-t, mint embert. Ez egyébként is komoly feladvány, de egy ennyire ellentmondásos figura esetében még nehezebb ügy.

Innen nézve a film végére visszajutunk a film (és a cikk) kiinduló kérdéséhez: ki volt valójában Caravaggio?

Kicsit az volt az érzésem, hogy – ahogy az életmű és az életrajz is sok ponton hiányos –, úgy a rendező fenti kérdésre adott válasza sem egyértelmű. Ahogy az sem, hogy a megtörtént események között kimaradt réseket kipótolni hivatott fikció mennyire visz tévutakra – nem követi-e el a rendező azt a hibát, amit Caravaggio sosem tett volna: idealizálja a történetet és annak főszereplőjét.

Az érem másik oldala

Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a vásznon megjelenő, szociálisan érzékeny művész valójában gyilkos erőszaktevő, és egyes feltételezések szerint pedofil hajlamú férfi, akinek festményeihez rendszeresen álltak modellt meztelen fiatal fiúk. A film ezt nem vitatja, de állást sem foglal a kérdésben. Ehelyett inkább azt teszi, ami egyébként egy jó film dolga: elgondolkodtat olyan kérdésekről, amelyek négyszáz éve ugyanúgy aktuálisak voltak, mint ahogy ma is azok.

Felmenthet-e valakit a bűnei alól a tehetsége? Meg lehet ítélni egy művész életművét a tetteitől függetlenül? Van-e határa a művészi szabadságnak?

Ezekről a kérdéseket lehet, és talán érdemes átgondolni a film kapcsán, főleg az elmúlt évek fejleményeinek – az ismert művészek és alkotók botrányainak és nyilvánosságra került bűneinek – tükrében. Fontos és aktuális kérdések ezek, a Caravaggio árnyékában pedig egy jó, nem mellesleg egy mesteri operatőri munkát felmutató film.

Nézzétek meg, ha tehetitek, és ha elmélyednétek Caravaggio művészetében, akkor ezt a beszélgetést se hagyjátok ki!

Forrás: itt, itt, itt, itt és itt