Akinek a parfümjénél csak az érzelmei voltak kifürkészhetetlenebbek – Coco Chanel és Párizs királynője című regény

Szerző: | 2021. 07. 21. |

A nő, akiről mindenkinek ugyanaz a két dolog jut először eszébe. Egy ruhadarab és egy parfüm. Szinte már közhelyes módon – mondhatnánk, de Coco Chanel olyan zsigerien hordozta magában az eleganciát, hogy egy másodpercig sem lehet egy lapon említeni a közhelyességgel. Eredeti nevén Gabrielle Bonheur, akinek élete egy fontos, megrázó és komoly döntéseket tartalmazó korszakáról Párizs királynője címmel született nemrégiben regény, nemcsak szakmája, a divat miatt volt kellően titokzatos. A nő, aki csupán magában bízott, és a múltjából számos rejtélyt őrzött, nem kizárólag textilben viselt olykor egy kis feketét. Hanem önmagában is. De mi vitte rá, hogy az alapvető erkölcs szerint szörnyűséges dolgokra vetemedjen? És hogyan tudott ezek után is a nagy Coco maradni? Pamela Binnings Ewen könyve igazán részletes és árnyalt képet rajzol, amivel valóban segít az olvasónak Coco tettei mögé látni. Miközben a megítélés lehetőségét a kezünkbe adja. (Vigyázat! Az írás spoilert is tartalmaz.)

Coco Chanel

Coco Chanel

A világ egyik leghíresebb nőjének története egy 1944 őszén játszódó képpel indul, amikor is az amerikai katonák a második világháború végét járva felszabadítják Párizst. Coco Chanel azonban a Ritz szálló ablakából kémlelve az eseményeket, mégsem boldog. „Szörnyű dolgot tettem” – mondja saját magának, és biztos benne, hogy nem sokkal ezután ő is az utcán végzi, a dühösen bosszút álló francia nép kezei között. Ekkor 61 éves, és mivel tudjuk, hogy még 27 évet élt, kíváncsian várhatjuk, miképpen úszhatja meg a megtorlást. Hogyan lesz később még Amerika-szerte is kedvelt divattervező, sztár, akinek kosztümjeit a first lady hordja? Ez azonban csak a regény utolsó lapjain derül ki.

Az idősíkok üzenete

A bevezető után 1940 tavaszára ugrunk vissza és a regény fő témája a második világháború időszaka, valamint Chanel kollaboránsként való szerepvállalása. Azonban folyamatosan visszarepülünk a múltba és megismerjük Gabrielle hányattatott gyerekkorát, valamint hogy miként találta meg a hivatását és élte meg élete tragédiáját, amikor le kellett mondania a házasságon kívül született fiáról. Érdekes, hogy ez utóbbi, 1905-1919 között zajló eseményeket E/1 személyben ismerjük meg, magától Cocotól.

Mintha az írónő ezzel hangsúlyozná, hogy a főhősünk ezekből az élményekből épül fel, az itt megélt tapasztalatok tették azzá, aki most, és az itt szerzett sebek motiválják őt egész életében.

Bár ezek a traumák nem csupán szomorú következményekkel járnak. A világhírt jelentő tervezői stílusa alapja például a zárdai viselet, amellyel minden örömöt nélkülöző gyerekkorában az árvaházban találkozott.

A világháború időszakában már E/3 személyben olvashatunk Cocoról, bár nem kevésbé személyes és intim dolgokat tudunk meg vele kapcsolatban, miközben folyamatosan ott mozog a szöveg mögött a kérdés: elítélhetjük–e valójában az anyát, aki a fia megmentése érdekében lesz hazaáruló? A múlt ismeretében azonban talán nem is ezt a kérdést tennénk fel Chanelnek, ha alkalmunk lenne találkozni vele. A regényben bemutatott érzelmek, események, szorongások és tettek alapján ugyanis Coco élete legrosszabb döntésének vélhetően nem azt tartotta, hogy a fia életben maradása és a saját üzleti érdekei okán kémkedett Németországnak. Hanem sokkal inkább azt, hogy nem vállalta fel a gyermekét. Nem harcolt érte, sem a kezdeteknél kis fruskaként, sem később, sikeres üzletasszonyként, és sosem fedte fel előtte a kilétét, hiszen André az unokaöccseként nőtt fel, a valódi édesanyjától messze.

A ruhán kívül, semmi sem fekete vagy fehér

Ha önmagában a kém, a jelentés, a besúgó, vagy kollaboráns szavakkal találkozunk, természetesen azonnal rossz érzések és képzettársítások ragadnak el minket, hiszen már a Pál utcából is tudjuk: árulónak lenni gyerekkorban is szégyen, hazaárulóként működni pedig igazi billog. Az írónő mégis úgy tudja bemutatni Coco gyötrődéseit, hogy az ember megérti, miért vállalja el, amitől az első perctől fogva ódzkodik. Miközben anyaként a teljes kétségbeesés uralja, megmagyarázza magának, miért nem tesz annyira rosszat, ha végigcsinálja a spanyolországi kémkedést. A kötetből egyébként úgy tűnik, az írónő sem ezt a fordulatot tartja Coco legnagyobb szégyenének. Amikor ugyanis Chanelnek döntenie kell, először nemet mond: ekkor még csak a saját üzleti csődjéről esik szó. De aztán kiderül, André érdeke is a megállapodás, és a nő egyértelműen tudja: nincs más választása. Ezzel mintha az írónő a megértés irányába terelné az olvasó hozzáállását.

Persze Coco ettől még nem válik végtelenül szimpatikussá, sőt! Valójában sokkal visszatetszőbb látni, ahogy a luxus körülményeket ígérő Ritzben tölti a háború négy évét, a német elöljárók és SS-tisztek között, egy kém szeretőjeként, miközben Párizsban nyomor, szenvedés és félelem uralkodik. Chanel persze olykor ebben a burokban is szembesül a valósággal, például, amikor fiúkat lőnek le a hotel bejárata előtt, vagy egy zsidó nőt szakítanak el a gyermekétől az utcán.

Végül mindig felmenti magát. Mindig arra jut, hogy semmit nem tehetne értük, ezért nem bűn, hogy az őket bántó, meggyalázó, megfélemlítő emberek társaságát élvezi.

Érdekes ellenpontja lesz aztán majd Coco karakterének Alain, egy másik szereplő, aki amerikai nyugalmából visszatérve dönt a francia ellenállókhoz való csatlakozás mellett, mert nem bír a lelkiismerete hangjaival.

Van, ami nem vész el, csak átalakul – sajnos

Attól, hogy egy múlt században élő ismert nő regényes életét olvassuk, nem kell nagyítóval keresnünk a lapok között az aktualitást. Az írónő megkapó érzékenységgel bontja ugyanis ki, mit jelent a kirekesztett csoporttal kapcsolatos ítélkezés és mennyiféle arca van. Köztük az egyik magáé, Cocoé, akiben a róla való visszaemlékezések szerint fellelhető volt valamiféle antiszemitizmus. A kötet két meghatározó pontot mutat meg az életéből a zsidósággal való találkozásra: az egyik, amikor édesanyja meghal, és az apja túl kevés pénzt kap egy zsidó kereskedőtől a gyöngysoraiért, ezért a fiait napszámosnak, a lányait pedig árvaházba viszi. Egyes források összekapcsolják ezt a tapasztalatot (a tízéves kislány kint az éjszakában a szekéren imádkozik, hogy elég legyen a pénz és az apjával maradhasson) a Chanelt jellemző könnyedebb ítélkezéssel.

A másik momentum Coco és a kor ismert női írója, Sidonie-Gabrielle Colette barátsága, akinek férje, Maurice, zsidó. Coco kedveli a férfit, jó barátságot ápol vele, és eszébe sem jut, hogy őt is elvihetik. Amikor aztán mégis megtörténik, azonnal a segítségére siet, minden követ megmozgat, miközben megfogalmazza: ő maga sohasem gondolt Mauricera zsidóként. Addig mégsem jut el (legalábbis a kötetben), hogy miért is kellett volna gondolnia. Hiszen az ember az ember, bőven elég ebből a szempontból véleményt formálni róla.

Persze, azzal az életfelfogással ahogy Chanel él, nehéz empatikusnak lenni mások felé. „Kizárólag abból a szempontból érdekes minden döntés, hogy milyen hatással van Coco Chanelre” – fogalmazza meg.

Éppen ezért nehéz a jó tetteit is csak önmagukban látni. Amikor például magával menti szobalányát, Alicet Svájcba, vajon valóban a lány miatt aggódik, vagy csak nem akar teljesen magányos lenni?

Meddig menthet fel a jelenért a nehéz múlt?

Élete első 36 éve kétségtelenül – a közben már megjelenő sikerei ellenére is – tele van csalódásokkal és tragédiákkal. Nem véletlen tehát a megkeményedett szív, és a csak saját magában meglévő bizalom. A 22 éves kor körül megérkező igazi és egyetlen szerelem, amely a szeretői viszonyból sosem léphet át a vágyott házastársi viszonnyá, még a közös gyermek ellenére sem, örökre meghatározza Gabrielle személyiségét. Hiszen tizenéveket reménykedik át, mire valóban hagyja önmagát szembesülni azzal, hogy délibábokat kerget.

A remény, amely a szekéren imádkozva gyerekként percekre ébredt benne, és így is életre szóló fájdalmat okozott, Boy szerelmének idején másfél évtizedig igyekszik pislákolni, és ugyanúgy csalódás a vége. “1919. Az év, amikor számomra meghalt a szerelem”– mondja Coco, és az ember megint empatikusabb lesz a nővel, aki egész életében feltétel nélküli szeretetre várt és sohasem kapta meg. Még a legegyértelműbb úton, az anyasággal sem. Miközben folyton előkerülnek momentumok, amikor rajta is múlott, amikor dönthetett volna másként…

Aztán az élet és a regény egy utolsó csavarjaként azért megérkezik, aki mégiscsak hasonlóan, feltétel nélkül érez: nem gyermek és nem szerelem. De valójában végig ott volt, gondoskodott, a legnagyobb bajban menekített, megbocsátott és elnézte ennek a szeszélyes, sokat megélt, vitathatatlanul hátborzongatóan tehetséges nőnek a kicsinyes meg az életveszélyesen fájdalmas húzásait is. Talán mert az első pillanattól szinte belelátott Cocoba, akinek – ahogy Pamela Binnings Ewen írja – az érzelmi rétegeit éppen olyan nehéz megkülönböztetni, mint világhírű parfümje összetevőit. Hogy ki volt ő? Olvassátok el!

Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője – Regény Coco Chanel életéről. 21. Század Kiadó, 2021.

Fotó: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This