„Bűntudatuk van, amiért élnek” – Így örökítődik tovább a sötét családi titkok szégyene

Van jó csend és rossz csend. A bűntudat érzése miatt elhallgatott múlt, rossz csend. Ezt a csendet töri meg – legalábbis az irodalom színterén – két könyv is. Gyurkovics Tamás Migrén című kötete, és Anette Hess A Német Ház című könyve a történelem legsötétebb óráinak eseményeit dolgozza fel. Előbbi a Holokausztot túlélő áldozatok bűntudatát, utóbbi pedig a bűnrészesek leszármazottait gyötrő morális és érzelmi küzdelmeket láttatja.

A két cselekmény szálai ugyanahhoz a tanulsághoz vezetnek: ha egyéni és társadalmi szinten változást szeretnénk, akkor nincs más választásunk, mint megtörni a sötét családi és történelmi titkokat övező, bűntudattal teli csendet. Ha ugyanis elbeszélhetővé és kimondhatóvá válnak a szégyennel teli érzések, elindulhat a generációkon át sajgó lelki sebek begyógyításának folyamata, és így megakadályozhatjuk azt is, hogy ezek a nehéz érzések továbbörökítődjenek.

Spiegel (Spielmann) Ernő története

Spiegel Ernőt – akiről Migrén című könyv főhősét a szerző, Gyurkovics Tamás mintázta – 1944-ben Munkácsról hurcoltak Auschwitz-Birkenauba. Spiegel Ernő, aki maga is iker volt, a koncentrációs tábor hírhedt orvosától, Josef Mengelé-től azt a feladatot kapta, hogy a kegyetlen kísérletek alanyaiként használt ikerfiúk kápója, azaz „Zwillingsvater” legyen.

A szelekció során kiválogatott fiatal ikerfiúk, az ugyancsak rabként fogva tartott, akkor 28 éves Spiegel Ernő „gyámsága” alá tartoztak: amellett, hogy felügyelt rájuk, tanította és közösséggé formálta őket, valamint próbálta bennük tartani a lelket, mert – ahogyan Gyurkovics Tamás, a kötet szerzője ebben az interjúban fogalmazott – „Josef Mengele nem bírta, ha a kísérleti alanyai hisztériáznak”. Pedig a gyerekeknek minden okuk meglett volna a félelemre: mint az ismert, ezekről az embertelen kísérletekről közülük sokan nem tértek vissza élve…

Spiegel Ernő azzal próbálta nyugtatni a gondjaira bízott gyerekeket, hogy amikor szabadok lesznek, hazaviszi őket. És a férfi tartotta a szavát: a tábor felszabadítását követően a rábízott negyven gyerekkel együtt nekivágott az Auschwitz-ból Magyarországra vezető útnak, és hazavitte őket.

Egész életében gyötörte a bűntudat

A II. világháború után Izraelbe települő Spiegel Ernő erről a történetről évtizedeken át hallgatott (a legközelebbi hozzátartozói előtt is), és gyakorlatilag egész életében gyötörte a bűntudat, amiért Mengele mellett, így közvetve neki dolgozott, és azért is, mert élve hazajött onnan, ahonnan nagyon sok sorstársa nem.

„Jó, hogy a családom nincs itt, nyilall Spielmann koponyájába a felismerés. Hiszen nekem nem is lehetne családom. Halottnak kellene lennem, mert aki nem állt ellen, az nem lehet ártatlan, aki pedig ellenállás nélkül élte túl, az bizonyosan bűnös. Akkor pedig már tisztességesebb halottnak lenni.”

Ilyen és ehhez hasonló logika mentén szerveződik az elnyomó rendszerek embertelen gyötrelmeit túlélő emberek gondolkodása – akiknek az életében, a múltjukban, a jelenükben és a gyerekeiken keresztül a jövőjükben is ott lüktet a bűntudat, amiért élnek.

„A hősök meghalnak. Élni nehéz csillagom!  Bár…, teszi hozzá lehanyatló fejjel, meghalni se könnyű. Van, hogy az ember azt is túléli, aztán haldokolhat élete végéig” – olvasható a könyv egyik vonatkozó részében.

Spiegel Ernő története, olyan morális kérdéseket vet fel, amitket egyszerűen nem lehet, és nem is szabad feketén és fehéren, a „jó vs. gonosz” gondolkodási keretrendszerben értelmezni, vagy, ahogy arra a szerző ebben az interjúban rámutat:

a «szürke zóna» tanulmányozása, a dilemmák, kompromisszumok és árulások története sokkal több tanulsággal szolgál az utókornak, mint ez a leegyszerűsítő, rajzfilmes narratíva.”

Annak a kérdésnek a feszültsége, hogy – a kötet szerzőjének szavaival élve – „Mit és meddig szentesít a túlélés parancsa?” nem csak Spiegel Ernő életére volt hatással.

Szinte mindenki érintett volt…

Magyarországon különösen súlyos, kollektív lelki teherként nehezednek az elnyomó rendszerekben élő emberek tettei, a saját, és az őket követő generáció életére.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a történelmi traumák feldolgozásával kapcsolatos közbeszédben – az ismertebb emberek ügynökmúltját leszámítva –, a családi asztal körül pedig pláne ritkán esik szó arról, hogy az elnyomó rendszerek működtetésében, közvetve vagy közvetlenül nagyon sokan részt vettek, és abban szinte mindenki érintett volt.

Ahogy a témával foglalkozó A Német Ház című könyv egyik szereplője fogalmaz:

„Ez az úgynevezett birodalom soha nem működhetett volna olyan átfogóan, ha a legtöbben nem dolgoztak volna alá.”

Az igazság az, hogy – bár a történelmi traumák kapcsán mindig az áldozatokról beszélünk – sokkal többen voltak azok, akik aktívan, vagy passzívan, de részesei voltak elnyomó rendszerek működésének és ez által annak, hogy a rendszer áldozati ártatlanul szenvedhessenek.

„Amikor felfogtuk, mi folyik ott, már késő volt”

Csakhogy – természetesen nem vitatva az áldozatok és az ő leszármazottaik fájdalmát – arról már nem nagyon esik szó, hogy mit kezdjenek a felmenők gaztetteiből, hallgatásából, árulásából fakadó bűntudattal azok, akik önhibájukon kívül kapták ezt az érzelmi örökséget – akik ad absurdum meg sem születhettek volna, ha a felmenőik nem állnak be abba a bizonyos sorba.  

„Amikor felfogtuk, mi folyik ott, már késő volt. Eva, mi nem vagyunk hősök, féltünk, kisgyerekeink voltak. Régen nem lázongott senki, ne hasonlítsd össze a mostani időkkel” – fakad kis a már idézett, A Német Ház című könyvben a szüleit számon kérő főhős édesanyja, Edith.

A családfakutatások kezdetén nem véletlenül szokták figyelmeztetni az embereket: készüljenek fel arra, hogy nem csak büszkeségre okot adó információra bukkanhatnak. Amikor kiderül, hogy a jóságos nagypapa hithű és kegyetlen kommunista volt, a családi legendáriumban szentként tisztelt dédi pedig nyilas, aki gyilkolt, akkor nemcsak azzal a bűntudattal kell kezdeni valamit, amit egy hozzátartozónk tett, hanem azzal a hallgatással és szégyennel is, ami ezeket a féltve őrzött családi titkokat övezi.

Ha nem beszélünk róluk, továbbörökítődnek

Ezekről viszont – legyen az bármilyen fájdalmas – muszáj beszélni, mert máskülönben a bűntudattal teli, nehéz érzések továbbörökítődnek, és úgy ülnek rá a sorsunkra, mint ahogy köd rátelepszik a tájra: nem értjük, miért érezzük magunkat olyan elveszettnek a világban, mintha irányt vesztve kóvályognánk a kietlen pusztában…

„Lassan haladunk. Nem oszlik a köd, unjuk a vakságot, meg azt, hogy csak köpüljük a semmit. Már nem is nótázunk. Nem erőltetem én sem. Úgy látszik, a köd végül mindig kikényszeríti magának a csöndet” – olvasható a már említett, Migrén című könyvben, amikor a főhős, Spielmann Ernő felidézi a gyerekkel közösen megtett, hazafelé vezető út gyötrelmes óráit.

Valahogy így van az elhallgatott titkokkal is: a múlt elhallgatott bűneinek csöndje egy ponton kikényszeríti az igazságot, úgy, mint ahogy a köd kikényszeríti magának a csöndet. Ahhoz, hogy végre kitisztuljon a látóhatár, tiszta beszédre van szükség.

„Egyszer már össze kell szedni mindent, a kis dolgokat is. Kell csinálni egy leltárt. Leltár nélkül mindig kupleráj marad a világban” – fakad ki a Migrén című könyv egyik szereplője a történet egy pontján.

E nélkül a „leltár” nélkül nemcsak a világban, de a családokban, és ez által az életünkben is kupleráj marad, mert – mint azt tudjuk – a leszármazottak számára a világot maga a család jelenti. Ha erre a világra a születésünk első pillanatától ráborul a sötét családi titkok (jótékonynak vélt) homálya, azzal a titkot gondosan takargató felmenők a változás, a gyógyulás esélyét veszik el. Így pont, hogy nem a biztonságot, hanem annak az illúzióját adják örökségül – márpedig a nemtudás körvonalazhatatlan bizonytalanságnál százszor jobb a fájdalmas bizonyosság.

Ebben a bizonytalanságban élni, a múltunkról, a családunk történetéről nem tudni olyan, mint ahogy Éva, A Német Ház című könyv főhősének élete – úgy érezzük magunkat, mint „aki már a saját szobájában sem érezheti magát otthon” (…)  „mintha valami rejtélyes írásjelekkel megírt könyvet olvasna. Mintha választ keresne arra a kérdésre, amelyet nem tudott kimondani.”

Ha nem ismerhetjük meg a történetünket, akkor nem lesznek szavaink a jelenünkben sem, akkor gyökerét vesztett idegenekké válunk a saját otthonunkban; akkor nem érezzük, hogy tartozunk valahova és az identitásunk, az önképünk kialakulásának egyik esszenciális összetevőjének fájó hiányával, vagy ami még rosszabb, egy hazugsággal kell együtt élnünk.

Ki vagy és honnan jöttél?

Azért is van nagy szükség ezen a téren, vagyis a bűntudattól és elfojtásoktól terhes múltunk tisztázásakor nagy elszántságra, mert az elnyomó rendszerek végtelenül tabusító működése szinte teljesen ellehetetlenítette, és – mivel ezek a reflexek továbbörökítődnek – a mai napig ellehetetleníti, hogy választ kapjunk az életünk legalapvetőbb önismereti kérdéseire. Például arra, hogy kik vagyunk, és hogy honnan jöttünk.

„Magyarországon már nincsenek zsidók Spielmann úr. Keresztények sincsenek, de zsidók, azok pláne nincsenek. – Nincsenek zsidók? Hogyhogy nincsenek? – Úgy, hogy nincsenek. Akit elvittek, nem az, aki visszajött, nem az. Aki magyarosított, az se az. De nem is sváb, vagy mit tudom én, hogy micsoda: semmilyen. Most már mindenki semmilyen. Ez a hivatalos. Nyilasok sincsenek. Ávósok se. – Hanem? Lakosok vannak. Lakosság.

Így meséli az ’56 után Izraelbe disszidáló Jóska, a már régebb óta ott élő Spielmann úrnak, hogy is mennek/mentek a dolgok Magyarországon…

Ha e szavak nyomán belegondolunk abba, hogy mi az, amit az ilyen „semmilyen” körülmények között szocializálódó generáció átörökít a következőnek, tulajdonképpen választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért is lüktet olyan hevesen a kollektív néplélek mélyén a szégyen és a félelem érzése akkor, amikor magunkról és az érzéseinkről kell beszélnünk.

A felmenőink akaratukon kívül arra tanítottak minket, hogy félnünk kell attól, mi lesz, ha megtudják, kik vagyunk és honnan jöttünk; félnünk kell attól, hogy meglátnak és bántanak minket.

A múlt bűntudattal teli félelmei, és az azokat takargató hallgatás alapvető önismereti kérdéseket hagynak megválaszolatlanul a jelenben, sőt, tulajdonképpen teljesen ellene hat ennek a folyamatnak: elvégre miért akarná megismerni magát valaki, aki úgy szocializálódott, hogy valamilyennek lenni veszélyes, hogy minden, az identitásodat firtató kérdés felér egy halálos fenyegetéssel?

„Mi lesz, ha megtudják, hogy kik vagyunk valójában?”

Nem olyan régen a neutralitás, a steril semmi, a múltról való hallgatás családok ezrei számára a biztonságot, vagy szó szerint az életet jelentette. Nem csoda, hogy ezekre a kérdésekre nem nagyon akaródzik válaszolni, és így érthetővé válik az is, hogy miért tartunk olyan nagyon hevesen ellen annak, hogy „a lelki dolgainkról” egy erre hivatott szakértővel beszélgessünk. Mert ugye, mi lesz, ha kiderül? Mi lesz, ha megtudják, hogy kik vagyunk valójában?

Viszont ezzel az a baj, hogy a makacs hallgatással és ezeknek az esszenciális kérdéseknek az ignorálásával nincs esélyünk elhagyni a diktatúrák emléke nyomán automatikusan bemozduló reflexeket – a sunnyogást, a meghunyászkodást, a hatalomtól való félelmet. Addig, amíg nem kezdünk el őszintén beszélni családon belül és társadalmi szinten arról, hogy mi tulajdonképpen kik vagyunk és honnan jöttünk, addig nincs esélyünk kikeveredni abból az ördögi körből sem, amiben a múltunkban gyökerező félelem, szégyen és bűntudat érzése tart benne minket.

Ahhoz, hogy ez változhasson, először is arra lenne szükség, hogy megtanuljuk elhagyni a fekete-fehér gondolkodásunkat, és észrevegyük az árnyalatokat – akkor is, amikor a jelenünkről, egymásról, és akkor is, amikor a múltunkról van szó.