„Kihasznál, persze, de hát egy család vagyunk…” – Mi fér bele a családi kapcsolatainkba?

Számos mondás forog a köznyelvben arról, hogy mennyire fontos a családban az elfogadás. Ugyanakkor a családi összetartás törvénye olyan mélyen beivódott a gondolkodásunkba, hogy sokszor akkor is mindenek fölé helyezzük, amikor rokoni kapcsolataink nemcsak hogy nem  teremtenek harmóniát, de akár életre szóló sérülések forrásai. Mégis könnyebben felmentjük családtagjainkat a vérségi kötelékre hivatkozva. Miért van az, hogy szélsőséges esetekben a családi kötelékekre való hivatkozás olyan viselkedést is megenged, amelyet más kapcsolatainkban biztosan nem tudnánk elfogadni? És hol az a határ, amit családon belül is meg kell húzni, bűntudat nélkül?

Szeretni, bűntudat nélkül

Ez a cikk nem arra vállalkozik, hogy minden helyzetet felölelően, teljeskörűen feltárja ezt a nagyon összetett, sok szempontból kényes témát. Mindössze egy gondolati szálat akar elindítani, melynek mentén saját kapcsolatainkat tehetjük a belső mérlegre. Mi hol tartunk ebben? Érezzük-e, amikor családi kapcsolatainkban a kelleténél erősebben szorítjuk háttérbe saját igényeinket? Miért teszünk így? Megesik, hogy a szeretetre hivatkozva legalizáljuk a durva bánásmódot, a kihasználást, a sértő kritikát, holott más kapcsolatainkban ezt nem engednénk?

Miért mentjük fel a felelősség alól, ha egy szerettünk az, aki nem tiszteli a határokat?

Sokszor tapasztalom, hogy amikor külső kapcsolatokról, főnök-beosztott, kollegális vagy baráti kapcsolatokról van szó, könnyebben fel merik vállalni indulataikat a felek. Ugyanakkor ha családi viszonyaikon belül élnek meg hasonló helyzeteket, sokkal nagyobb valószínűséggel elfojtják érzéseiket, vagy erős bűntudatot éreznek, amennyiben mernek ellentmondani.

Amikor megkérdezem a klienstől, miért más ez a helyzet, mint a többi, gyakran indulatos ellenkezéssel találkozom: „de hiszen a családomról van szó”; „a család tartson össze”, „a család akkor is szent, ha viták vannak.”

Valahogy kifordul a négy sarkából és szélsőséges értelmezéseket nyer ilyenkor a családi összetartásra vonatkozó szabály; mintha pusztán a gondolat, hogy más véleményen lehetünk, hogy kiállhatunk határainkért családon belül, egyenlő lenne a pálfordulással és a bűnnel.  Nem arról kellene inkább szólnia egy szeretetkapcsolatnak, hogy ott bátran kimondhassuk, ha valami fáj, megvédhessük a határainkat, képviselhessük véleményünket? Hogy került egyenlőségjel az ellenvélemény és a bűntudat közé?

Szélsőséges esetekben sajnos gyakran a családi kötelékekre való hivatkozás olyan viselkedést is megenged, amelyet más kapcsolatainkban biztosan nem tudnánk elfogadni, vagy mutatni.

A „családi élet szentségének” terhe

A „családi élet szentsége” kifejezéssel legtöbbször a hírmagazinokban találkoztam, amikor súlyosan elfajuló családi viszályokról számoltak be, melyek drasztikus véget értek. Ilyenkor erre hivatkozva nyilatkoznak a szomszédok, hogy hallották ugyan a veszekedést, de nem volt joguk beleszólni abba, hogyan rendezi konfliktusait a család.

Milyen szomorú és elborzasztó, hogy épp egy ilyen kifejezést használunk a „szentesített erőszakra”, a családi élet sérthetetlenségére. Ezért nem szólnak semmit a kívülállók, akkor sem, ha baj van. Csakhogy nem kellene ennyire szélsőséges végletekben gondolkodni, ha a családon belüli határok áthágásáról beszélünk. Ha egy egyenes két végpontján elhelyezkedően ábrázolnánk az agressziót és a békét, látnánk, hogy ezen a skálán is vannak fokozatok.

Nagyon sok példát lehetne mondani a családi élet szentségére hivatkozó, azzal visszaélő viselkedésre. A „legális túlterhelés” olyan példái, mint a folyamatosan szívességeket kérő, de semmit nem viszonzó sógor, aki csak elvár, és természetesnek veszi, ha kap. Akinek ha nemet mondunk, a szüleink számon kérnek, hogy micsoda magatartás ez, „egy családnak össze kell tartania”. Akkor is, ha folyamatosan, évek óta egyenlőtlenek az arányok.

A rendszeresen abuzívan kritizáló, önbecsülésromboló nővér/báty, aki minden vita után elvárja, hogy a húga/öccse szeresse, követeli és természetesnek veszi, ha az megbocsát, és a továbbiakban is keresi őt. A szüleivel durván, gunyorosan beszélő felnőtt férfi/nő, aki folyamatosan lekicsinyli felmenőit, de ezért a legritkább esetben kap elmarasztalást; mert „csak nem fogjuk támadni a saját gyerekünket”. A korlátozó anya, aki bűntudatot kelt, ha a felnőtt gyerek a saját életét próbálja élni, s durván kontrollálja.

Az agresszív, hangulatában gyakran kiszámíthatatlan, verbálisan bántalmazó apa, aki például hálátlannak állítja be a gyerekeit, akik – tőle való félelmükben – nem mernek neki beszámolni az életükről.

Ez csak néhány élethelyzet, amivel találkoztam a munkám során, de még nagyon sok hasonlót fel lehetne sorolni. Durva hangnem, romboló kritizálás, kihasználás, túlterhelés – hogy csak néhányat mondjunk a sajnos túl gyakori tapasztalatokból, családi körben.

Kiről szól valójában?

Ha objektíven néznénk ezeket a viszonyulásokat, biztosan azt mondanánk, hogy egy baráttal, munkatárssal, idegennel szemben sosem engednénk meg hasonlót, de családon belül nem merünk határokat szabni. De miért más ez? Mert azonnal jön a bűntudat, hogy miféle szülők, gyerekek, testvérek, rokonok vagyunk mi, ha merünk ellenállni?

Csakhogy a határvonalak meghúzása az önvédelmünk része. Tehát nem mi vagyunk önzőek, ha ezt merjük képviselni, hanem az, aki ránk akarja erőszakolni az akaratát.

A saját érdekek mentén felbukkanó bűntudat gyakran annak a haragnak az önmagunk ellen fordításáról szól, melyet a másik iránt éreznénk, teljesen reálisan. Mivel nincs olyan bizalmi szint a kapcsolatban, hogy ténylegesen megmutathassuk, átbeszélhetővé tegyük érzéseinket, és mert a környezetünk úgy állítja be a saját akaratot, mintha velünk lenne a gond, amiért ellenkezni merünk, az indulatainknak kerülőúton kell távozniuk, egy olyan csatornán át, mely felett nagyobb kontrollt élünk meg. Ez volna a saját gondolkodásunk, hiszen a másikéra úgysem tudunk hatni.

A szuverenitás megengedése fontos eleme a kiegyensúlyozott családi életnek, a „mindenkinek egyet kell gondolnia” elve viszont a rugalmatlanság mellett szól. Tehát magunkra venni a bűntudatot azért, mert próbáljuk védeni az érzéseinket, igényeinket, gondolatainkat semmi esetre sem a realitásnak kedvez. Valójában arról szól a bűntudat, aki okozza, s nem arról, aki átéli.

Hol a határ?

Ha ez is egy bármilyen külső kapcsolatom lenne, akkor is megengedném? Ha igen, miért? Mit adna az nekem? Milyennek érezném magam ettől? Mitől félek, mi történik, ha határt húzok? Érdemes ezeket a kérdéseket többször elővenni, ízlelgetni és mérlegelni, valahányszor azzal szembesülünk, hogy újra az ismerős túlterheltség, tehetetlenség és indulatlenyelés irányába sodródunk családon belül.

Kis mértékben is nagyon káros lehet, ha nem merünk határt szabni, kiállni magunkért és nemet mondani, bűntudat nélkül. Ennek terhelő mértéke akkor látszik, mikor az ismerős nehéz érzések felütik fejüket.

Ha úgy képzeljük el a lelkünket, mint egy országot, akkor láthatjuk, hogy oda is kellenek bizonyos törvényszerűségek, szabályok, melyek előteremtik a belső békét. Fontos, hogy tudjuk, miből mennyit kaphatunk és adhatunk, például: nem csak elvárhatjuk másoktól a jót, hanem nekünk is adnunk kell. Hogy meddig bírjuk a terhelést, és mikortól roppannánk össze. Ott is szükséges egy „belső határvonal” a harmónia megteremtéséhez, máskülönben elszabadulna az anarchia.

A családi boldogság megteremtése nem magányos tevékenység, közösség társul hozzá, ezért nem lehet elégedett benne valaki, ha csak a többiek igényei teljesülhetnek. Családunk is egy kis ország, ahol szintén felállíthatjuk a lelki békénket támogató törvényeket.