„Úgy szeretlek, majd’ megeszlek!” – Avagy a “cukisági agresszió”, és ami mögötte van

Szerző: | 2019. 08. 16. | Social&Smart | Olvasási idő: 7 perc

Előfordult már veled, hogy egy gombszemekkel rád néző kiskutyát legszívesebben „agyonölelgettél” volna? Esetleg volt rá példa, hogy kedved lett volna belecsippenteni egy békésen szuszogó, aranyos kisbaba arcába – persze, mindenféle ártó szándék nélkül? Érezted már, hogy egy apróság egyszerűen túl aranyos ahhoz, hogy kibírd anélkül, hogy alaposan megszeretgetnéd?

A jó hír, hogy nem kell pánikba esned, sem egyedül érezned magad: a magyarul „cukisági agressziónak” (cute aggression) keresztelt jelenség ugyanis meglehetősen gyakori, és a legújabb kutatások szerint teljesen normális, nagy valószínűséggel az utódgondozást szolgálja.

Buborékfóliába csomagolt agresszivitás

Annak ellenére, hogy valószínűleg legtöbbünk megtapasztalta már a fent leírt érzéseket, késztetéseket, a mögöttük álló agyi folyamatok megértését célzó kutatásokra egészen 2015-ig várni kellett. Akkor a neves Yale Egyetem két munkatársa, Oriana Aragon és Rebecca Dyer vezetésével végeztek el egy kísérletsorozatot, melynek legismertebb részében a kísérleti alanyok egy részének aranyos állatkölykös, egy másiknak vicces állatos, míg a harmadik csoportnak „szimpla” (értsd felnőtt, komolyabb) állatos fotókat mutattak. A résztvevők kezében a képek nézegetése közben buborékfólia volt, amelyből annyit pukkaszthattak ki, amennyit szerettek volna.

A kutatók ezzel azt kívánták felmérni, mennyire éreznek vágyat a résztvevők, hogy valóban megszorongassák a cukinak ítélt állatokat (mindeközben az alanyok úgy tudták, a kutatás célja memóriájuk és motoros aktivitásuk felmérése). Ebben a kísérletben azt találták, hogy azok, akik a „cuki képsort” nézték, lényegesen több buborékot pukkasztottak ki, mint a másik két csoportba sorolt társaik.

Azonban az érzés, hogy valami már „elviselhetetlenül aranyos”, korántsem jelenti, hogy bárki komolyan kárt akarna tenni a csecsemőkben vagy kisállatokban, akik kiváltják azt. Ahogy azt a fent említett Oriana Aragon is hangsúlyozza, ez a különös késztetés védelmező reakció is lehet, esetleg agyunk sajátos mechanizmusa arra, hogy helyrebillentsen bennünket az aranyos élőlény okozta meghatottságból, ami felettébb hasznos, ha az említett kölyköt/csecsemőt gondoznunk is kell.

Ez utóbbi állítást pláne alátámasztják Aragon és munkatársai későbbi kutatásai, amelyben például azt is kimutatták, hogy – az állatkölykök birodalmán túltekintve – kisbabák esetében a „cukiság faktor” digitális fokozása (például nagyobb szemek, magasabb homlok szerkesztése) a cukisági agresszióra való késztetést is növeli.

Mindent az agynak, semmit a kéznek

A téma néhány év szünet után egy idei, a Kaliforniai Egyetemen dolgozó klinikai pszichológus, Katherin Stavropoulos által közölt publikáció kapcsán került ismét a figyelem középpontjába. Munkája során Stavropoulos annyiban merészkedett tovább a 2015-ös kutatáshoz képest, hogy nem csupán a résztvevők viselkedését vizsgálta, de azok agy aktivitását is nyomon követte EEG (elektroencefalogram) segítségével, amelynek nagy előnye, hogy milliszekundumos pontossággal tudjuk követni az inger (például egy cuki kutyás kép) által kiváltott agyi aktivitást.

Stavropoulos elsősorban arra volt kíváncsi, hogy ha tényleg megannyi ember érez késztetést arra hogy (túl) szorosan ölelgessen, összenyomjon, esetleg megharapjon olyan élőlényeket, amelyeket aranyosnak talál, vajon létezik-e egy mögöttes agyi aktivitás-mintázat, ami tükrözi ezt az impulzust.

A hipotézise szerint, ha létezik ilyen aktivitás-mintázat, azt vagy az agy motivációért felelős jutalmazó mechanizmusainál kell keresni, vagy az érzelmek feldolgozásáért felelő területek és agyi folyamatok körül – esetleg mindkettőnél.

A kutatáshoz a doktori hallgató Laura Alba segítségével 54 résztvevőt gyűjtöttek össze, akik az EEG közben négy, egyenként 32 fotóból álló blokkot néztek végig. A fényképeket négy kategóriába sorolták:

  1. Digitálisan aranyosabb vonásokkal felruházott babák
  2. Babás fényképek (digitális módosítások nélkül)
  3. Állatkölykök
  4. Felnőtt állatok

Az alanyok minden blokkot követően válaszoltak egy rövid kérdőívre, amelyen egy egytől tízig terjedő skálán kellett bejelölniük, hogy mennyire értenek egyet az állításokkal. Ezen állítások egyrészt az átélt cukisági agressziót mérték, másrészt azt, hogy mennyire találták aranyosnak a résztvevők az adott blokk képeit. Ezen felül egyes állításokban arra voltak kíváncsiak, mennyire érezték az alanyok, hogy a kép már túl sok nekik a cukiságból, illetve, hogy mennyire éreztek késztetést arra, hogy gondoskodjanak a képen látható babáról vagy állatról (pl. Szeretném megölelni/megvédeni).

Úgy szeretlek, majd megeszlek!

Az eredmények arra utalnak, hogy a résztvevők az állatkölykök irányába sokkal nagyobb mértékben éreztek késztetést a cukisági agresszióra; aranyosabbnak találták őket, mint a felnőtt állatokat, és sokkal inkább vágytak arra, hogy gondoskodjanak róluk. Érdekes módon ez a különbség a photoshopolt és a „normál” csecsemők fényképei között nem volt jelen.

Ami az EEG eredményeket illeti, úgy fest, a kutató hipotézise pontos volt, ugyanis az eredmények arra utalnak, hogy a jutalmazó rendszer és az érzelmek feldolgozásában szerepet játszó mechanizmusok is részt vesznek a cukisági agresszió kialakulásában.

Stavropoulos azt is kiemelte, hogy az eredményei összhangban vannak a 2015-ös korábbi publikációval, ugyanis úgy találták, hogy azok, akiket túlságosan meghat az aranyos csecsemők/állatkölykök látványa, nagyobb mértékű cukisági agressziót élnek át. Ezt a kutató úgy értelmezi, ahogy azt a Yale munkatársai is tették, azaz, hogy

ez az agresszív késztetés agyunk sajátos módja arra, hogy visszatereljen minket a valóságba és lehetővé tegye, hogy felelősségteljes felnőttek módjára tudjuk gondozni utódainkat – akkor is, ha azt érezzük, „úgy szeretjük, majd’ megesszük őket”, vagy hogy legszívesebben egész nap csak gyönyörködnénk bennük – miközben ők éhen halnának a szemünk előtt.

Ami a jövőt illeti, Stavropoulos szeretné tovább tanulmányozni a jelenséget specifikus csoportokban, például posztpartum depresszióban szenvedő édesanyákon, autizmussal diagnosztizáltak és gyermektelen vagy háziállatokat nem tartók körében. A további vizsgálatok segíthetnek megérteni, hogy pontosan milyen mértékben fontos ez a mechanizmus az utódgondozásban, és hogy milyen arányban játszanak benne szerepet a jutalmazó, illetve az érzelmek feldolgozásért felelős agyterületek és folyamatok.

Via:

Neuroscience News, Scientific American, Mindennapi Pszichológia

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This