„Tudatosabb, tervezettebb, jobb minőségű életet élhetünk a diabétesz mellett” – A cukorbetegség világnapján Mátyás Eszter pszichológussal beszélgettünk

Szerző: | 2021. 11. 14. |

A krónikus betegségekkel együtt kell élnünk, de egyáltalán nem mindegy, hogyan és milyen minőségű életünk lesz a diagnózis után. A diabétesz állandó figyelmet, tervezett mindennapokat, meglehetősen szűk határokat igényel. Mátyás Eszter pszichológus maga is érintett: 1-es típusú cukorbetegséggel él, miközben a Semmelweis Egyetem doktoranduszaként a krónikus betegek életének megkönnyítésén dolgozik. Személyes tapasztalatairól, a Nyír-Diabet Egyesületnél végzett munkájáról, és a teljes élet lehetőségeiről beszélgettünk.

Miben különbözik egy diabéteszben érintett ember életmódja az átlagos életmódtól?

Ideális esetben nem kellene, hogy bármilyen különbség legyen. Számunkra, cukorbetegséggel élők számára alapvető, hogy az étkezésünkre és a testmozgásra odafigyelünk, ami valójában mindenkinek hasznos lenne – hiszen aki kerüli a finomított lisztet, az adalékanyagokat, és kevés gyorsan felszívódó szénhidrátot fogyaszt, az egészségesebben él. Van ugyanakkor egy lényeges különbség: a cukorbetegséggel élők jobban rá vannak kényszerítve, hogy ezeket a szabályokat betartsák, illetve a gyógyszer vagy az inzulin beadásáról is folyamatosan gondoskodni kell.

Talán érdemes lenne beszélnünk egy kicsit az egyes és a kettes típus közötti különbségekről, hiszen elég sok tévhittel találkozhatunk a két megnevezés kapcsán.

A szervezetünkben a cukrot az inzulin segít bejuttatni a sejtekbe, olyan, mint egy kulcs, ami a kaput kinyitja. Ha az inzulin kevés vagy egyáltalán nincs, akkor a cukrot nem tudjuk hasznosítani. A diabétesz esetében ez a probléma jelenik meg. Az egyes típusúnál a szervezet tulajdonképpen megtámadja a hasnyálmirigy sejtjeit, ezáltal azok nem lesznek képesek inzulint termelni. A cukor feldolgozásához ezért kívülről kell bevinni az inzulint. Ez történhet például egy úgynevezett pennel, ami bejuttatja a hatóanyagot egy tűszúrás segítségével, de sokan használnak inzulinpumpát is, amin lehet állítani az adagolást, viszont a hozzá tartozó kanül folyamatosan a bőr alatt van, néhány naponta szükséges cserélni.

A kettes típusnál mennyiben más az ok?

A hasnyálmirigy teljes kifáradását sokszor megelőzi az úgynevezett inzulinrezisztencia állapota, amit diétával, mozgással, gyógyszeres terápiával lehet kezelni, de már utal rá, hogy a szervezet inzulintermelő képessége a határához kezd közeledni, így érdemes ilyenkor életmódot váltani: diétázni, kevés cukrot, szénhidrátot fogyasztani, és nagyon sokat mozogni.

A fizikai aktivitás ugyanis fokozza az inzulin érzékenységet, vagyis ezzel segítjük a saját szervezetünket, hogy a cukrot jobban fel tudja dolgozni. Emellett a lehetséges szövődményeket is könnyebben elkerülhetjük, ha eleget mozgunk.

Ha már diéta: eleve kihívás lehet minden étkezésnél figyelni, hogy pontosan mennyi szénhidrátot viszünk be a szervezetünkbe, hiszen az inzulint ehhez mérten kell adagolni, mondjuk egy egyes típusú cukorbetegnek.

Ha mondjuk egy étteremben ránézek a tányéromra, nem az szokott lenni az első gondolatom, hogy milyen finom falatokat látok. Ugyanis folyamatosan számolgatni kell, hogy miben mennyi szénhidrát van, ez állandó figyelmet igényel. Ehhez hozzátartozik még egy sor egyéb tényező is, például hogy milyen napszak van, mennyi inzulin lehet még a testemben, fronthatás várható-e, mozogtam-e előző nap vagy éppen aznap. Nőknél az is számít, hogy a ciklus melyik szakaszában vannak, és az sem mindegy, mennyi stressz ért, hiszen ennek hatására extrém magas cukorszintet produkálhatunk.

Önmagunk nagyon aktív és folyamatos figyelése szükséges tehát ahhoz, hogy jól tudjuk menedzselni a mindennapokat cukorbetegként.

Sőt, nagyfokú testtudatosság is szükséges, hiszen ha mondjuk írás közben látom, hogy enyhén megremeg a kezem, az már információ arról, hogy valószínűleg alacsony a cukrom. Erre azért is fontos figyelni, mert ha az alacsony vércukorszintet nem emelem meg időben a normális érték közelébe, annak hamar nagyon súlyos következményei lehetnek, akár az agyhalál állapota is, így ennek a tüneteit rendkívül fontos felismerni. Alacsony vércukorszintre utaló jel lehet például a hideg verejtékezés, vagy az orientációs zavar. A túl magas cukorszintnek is vannak jellegzetes tünetei.

Mindenkinél akadnak egyéni megjelenési formái is mindkét szélsőségnek, ezért is kell önmagunkat folyamatosan tanulni, hogy bennünk, személyesen miképp van jelen ez a betegség. Nem mindegy ugyanis, hogy éppen csupán izgatott vagyok, mert ért valamilyen hatás, ami ezt váltotta ki belőlem, vagy már a vércukorszint ingadozásának jelét érzékelem.

Úgy tűnik, nagyfokú önismeretre van szüksége annak, aki ebben a betegségben érintett.

Fel kell nőni a diabéteszhez. Ha valaki gyerekként kapja meg ezt a diagnózist, biztosan hamar érettebb lesz a koránál. A táborokban, amiket a Nyír-Diabet Egyesület keretében látogatni szoktam, azt látom, hogy a tizenéves érintettek nagyon komolyan tudnak már felelősséget vállalni, hiszen meg kellett tanulniuk önmagukra figyelni, ugyanis az életük múlhat ezen. Például nincs olyan opció, hogy ezt vagy azt az ételt nem szeretem, vagy nem akarok enni. Enni kell, mert a vércukorszint felborulása komoly következményekkel jár. De nem akarom megkerülni a kérdést, hiszen nekem személyesen is nagyon sokat adott ez a betegség.

Jól értem, hogy a betegségtől kaptál jó dolgokat is?

Abszolút! Van egy idézet – Tom Hiddlestone-tól -, amelyik azt mondja, mindenkinek két élete van, és a második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy van. Én is így tapasztaltam.

A betegség tanított meg, hogy nagyon becsüljem meg az életet. Az ember természetesnek veszi, hogy a teste működik, és szolgálja. Azonban ez korántsem ilyen magától értetődő.

A diabétesznek köszönhetem azt is, hogy pszichológus lettem, hiszen eredetileg orvosnak készültem, a Semmelweis Egyetem hallgatója voltam. Az egyetemi éveim elején derült ki, hogy egyes típusú diabéteszem van, és mindaz, amin emiatt keresztülmentem, arra az útra vitt, hogy ne betegségeket akarjak gyógyítani, hanem embereket. Ráadásul nálam rendkívül súlyos tüneteket produkált eleinte a betegség, talán emiatt is szinte személyiségformáló ereje volt számomra.

Miben változtál a diabétesz hatására?

Például nem tudok úgy elaludni esténként, hogy ne gondoljam át, mi volt jó az adott napban, és mi az, amiért hálás lehetek. Arra is megtanított, hogy felismerjem: tényleg mindig van miért hálásnak lenni. Azt is a cukorbetegségem által tanultam meg, hogyan lehet egyértelmű határokat húzni, miképp lehet kontrollt gyakorolni, akár saját magunkra, akár az életünkre, emellett más megvilágításba helyezte az emberi kapcsolataimat is.

Mátyás Eszter, pszichológus

Például ha a barátnőimmel sétálni megyünk, és ők akarnak enni egy fagyit, akkor én nem biztos, hogy pont tudok majd enni. Meg kellett tanulni úgy kezelni az ehhez hasonló helyzeteket, hogy ebből ne alakuljon ki konfliktus. Ilyenkor magamra kell figyelni, és nem arra, hogy mások mit gondolnak rólam. Közben persze szükséges az empátia is, hiszen bizonyára sokak számára nehezen elfogadható, hogy nekem ennyire fegyelmezetten kell élnem.

Persze nem biztos, hogy egy gombóc fagyitól adott pillanatban nagy baj lesz, de arra is jó, ha gondolunk ilyenkor, hogy hosszú távon akár súlyos szövődmények is kialakulhatnak. Senki sem akar 70 évesen azon gondolkodni, mikor esetleg elveszíti a látását, hogy vajon tényleg megérte-e, hogy olykor nem tartottuk be a szükséges szabályokat.

A kontroll tanulása hogyan történt a gyakorlatban?

Meg kellett tanulni úgy szervezni a napjaimat, hogy a betegségem szabályozza, mikor kell ennem és mennyit, ebben muszáj szigorúnak lenni. Ugyanakkor nyilván mindenki szeretné az életét tartalmasan és élményekkel együtt megélni, ezt a balanszot nem volt egyszerű megtalálni.

Nagy szükség volt rá, hogy képes legyek irányítani, és adott keretek között a lehető legjobbat kihozni a helyzetből. Ki kellett dolgozni annak a mikéntjét, hogy ne egy beszűkült, csak a diabétesz által diktált életem legyen, hanem emellett maradjon tér sok jó és értékes dologra is.

A betegség elfogadása szempontjából lényeges, hogy a környezet mennyire elfogadó?

Kisebb gyerekeknél adódhatnak nehezebb helyzetek, amikor az osztálytársak azt látják, hogy egy hete még ugyanazt ette valaki, mint a többiek, aztán ez hirtelen teljesen megváltozik. Náluk egyébként meghatározó, hogy a szülő miként kezeli a betegség megjelenését.

Tapasztalataim szerint a gyerekek általában rugalmasak és alapvetően van bennük elfogadás önmaguk és mások felé is. Ha ezt meg tudja támogatni egy segítő hozzáállás a szülők, vagy a pedagógusok részéről, akkor sokszor egyáltalán nem válik kihívássá a diabétesszel való megküzdés. Viszont ha a család megijed, és tragédiaként éli meg az új helyzetet, az megterhelő lehet az érintett gyerek számára is, így én a szülők támogatását és edukációját különösen fontosnak tartom. Hozzáteszem, teljesen érthető, ha a szülők számára nehéz, hogy az addig egészségesnek hitt gyermekük mostantól másképpen kell, hogy éljen. Ilyenkor teljesen normális, ha beindul egyfajta gyászreakció, hiszen ez tulajdonképpen egy veszteség: a gyerek egészségének az elvesztése.

A Nyír-Diabet Egyesületnél szoktam előadást tartani, és ott is látom, hogy jobbára a szülők jönnek el, rendszerint sok kérdés is megfogalmazódik bennük. Emellett fontos, hogy érezzék, nincsenek egyedül a problémáikkal, hiszen a társas támogatás abban is segíthet, hogy lássák, lehet teljes életet élni a diabétesszel együtt is.

Valószínűleg, amikor megkapja valaki a diabéteszről szóló diagnózist, éppen attól tart a legjobban, hogy már sosem lesz teljes az élete.

Pedig nagyon is az lehet! Én például sokkal jobb fizikai állapotban vagyok most, mint a betegségem előtt, hiszen lényegesen egészségesebben étkezem, és figyelek a fizikai aktivitásra is. Kutatások pedig azt mutatják, hogy az egyes típusú diabétesszel élők várható élettartama hosszabb, mint az átlag populációé, hiszen annyira odafigyelnek az egészséges életmódra, hogy ez lesz az eredménye.

Természetesen egy új rendszer kialakítására valóban nagy szükség van, de egy tudatosabb, tervezettebb, talán bizonyos szempontból jobb minőségű életet élhetünk a diabétesz mellett. Ebben sokat segíthet, ha támogató közeg vesz körül bennünket, érdemes más érintettekkel is felvenni a kapcsolatot, mert valóban előfordul, hogy valakit szinte megüt ez a diagnózis.

Főleg azok számára lehet nehéz, akik eleve rosszabb mentális állapotban vannak. Ha egy nem túl stabil állapothoz társul a krónikus betegség, akkor valóban szükséges lehet szakmai segítség is akár.

Merjünk lépni, ha úgy érezzük, hogy egyedül nem tudunk megküzdeni az adott helyzettel, ugyanis egészen más egy támogató sorstársi közösségben megélni valamit, mint egyedül. Emellett egyéni terápiás formában is komoly előrelépést tehetünk. Normális, ha úgy érezzük, számunkra komoly terhet jelent egy krónikus betegséggel való megküzdés. Ezt is lehet tanulni, hiszen egy egészen új élethelyzettel állunk szemben, amiben szükség van tanulási folyamatokra.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This