„Az egyedi, az összetett, a különleges Diana, akinek emléke és szépsége nem fakul meg…”

Ha Diana hercegnő napjainkban is köztünk lenne, talán ő is rendszeresen posztolna a közösségi oldalakon, mint a meseszerű életet megtestesítő celebritások többsége. De azt hiszem, még ezeken a felületeken is másképp lenne jelen, mint az átlag. A lényét kísérő figyelmet valószínűleg jótékonysági ügyekre fordítaná, termékmegjelenítések és önreklám helyett. Ahogy később a róla szóló gyászbeszédben is elhangzott: „a világon mindenhol ő volt az önzetlen emberség szimbóluma”, mely mentalitás kiérlelődéséhez kacskaringós magánéleti útja vezetett.

A világnak szüksége van reményre és olyan hétköznapi hősökre, akik ezt közvetítik. Lady Diana walesi hercegné meg tudta valósítani ezt a csodát. Természetességével és áldozatkészségével kitűnt az uralkodóházak addig ismert karakterei közül. Kevesen tudják azonban, hogy míg a nyilvánosság felé erőt képviselt, a magánéletében nagyon is igényelte volna a támaszt. Igaz történetének részletei tragikusan korai halála után váltak ismertté, melyekből kirajzolódhatott belső küzdelmeket vívó személyisége.

Odaadás és kötelességtudat

Miért szerettük Dianát? Mert olyan más volt ahhoz képest, ahogyan eddig az előkelőségeket láttuk. A nép számára egy elérhetetlen társadalmi réteget tett az átlagemberhez közelivé azáltal, hogy a konform-mosoly mellett közvetlenséget, emberséget, magával ragadó bájt mutatott. Bárhol járt, önfeláldozóan, időt és erőt nem kímélve figyelt és meghallgatott, akit csak lehetett. Mindenkivel azt éreztette, hogy fontosak a problémái, és van számára remény.

Később derült csak ki, amikor a hercegnő visszaemlékezéseiből és interjúiból a magánéletét rekonstruáló életrajzi kötet készült, hogy valójában az ő számára legalább olyan fontos volt a másokért végzett szolgálat, mint a népnek.

Az emberektől kapott szeretet és figyelem kárpótolta őt azért az érzelmi ridegtartásért, melyet házasságában és közvetlen családi körében kellett megélnie. A jótékonyságban megtapasztalt hatékonyságérzete visszaadta az önmagába vetett hitét, valamint életcélt és identitást teremtett számára.

A kijelölt sorsvonal veszteségei

Nem véletlenül volt ennyire elkötelezett és hiteles az elesettek megsegítésében. Életútját megvizsgálva kiderül, mennyire mélyen tudott azonosulni az elnyomottakkal.

Előkelő arisztokrata család leszármazottjaként beleszületett egy olyan rendszerbe, ahol természetesnek számít alkalmazkodni és az egyéni igényeket háttérbe szorítani egy magasabb hatalommal szemben. Édesapja, Edward John Spencer (más néven Lord Althorp) gróf az otthon négy fala között is uralkodó szerepet képviselt. Elvárásai és az általa jónak gondolt döntések szerint alakult a család élete. Ezzel csak az volt a gond, hogy a visszaemlékezések szerint nem figyelt a családtagok véleményére, igényeire, hanem önkényesen elrendelt és diktált. Odafordulás és ölelés helyett feleslegesnek érzett gyerekzsúrok vártak a kislány Dianára, ahol nem figyeltek rá. Egyik legkorábbi emléke a családon belüli erőszakról szólt: szülei állandó veszekedése olykor tettlegességhez vezetett. A figyelem elsősorban a házastársak konfliktusára irányult, folyamatos feszültség légkörében éltek, de arról, ami történt és bizonytalanságot keltett, tilos volt kérdezni. Mintha kis szigetekként léteztek volna egymás mellett a családtagok.

Dianának és testvéreinek rengeteg dadája volt, de egyetlen olyan felnőtt sem állt mellettük, akinek következetes és elérhető szeretetére, figyelmére és törődésére számíthattak volna. Nem kapott mintát arra vonatkozóan, hogy mit kell kezdeni a nehéz érzésekkel, hiszen beszélni sem lehetett ezekről, és az önmegnyugtatásra sem volt útmutatás.

„Azt gondoltam, hogy nagy bajok vannak velem érzelmileg” – mondta visszaemlékezéseiben.

A fejlődési pszichológia álláspontja szerint a fiatal felnőttkor feladata az identitás és az intimitás keresésének szabad megélése. Azonban erre sem volt Dianának lehetősége. Előkelő származása miatt kijelölték számára, hogy egy nemesi rangú férfi feleségének kell lennie, ami rengeteg kötöttséggel járt neveltetésben, lehetőségekben. Mindez, amit gyermek- és kamaszkora érzelmi csomagjaként hozott, akkor ütött vissza, amikor alig 19 évesen lett a korona várományosának menyasszonya, s ezzel egy óriási felelősség szakadt a vállára.

„Már azelőtt hercegné lett, hogy nővé vált volna”

A tündérmesébe illő házasság középpontjában, melynek részleteit világszerte közvetítették a televíziók, egy berögzült szokásrendnek megfelelni vágyó, egymást alig ismerő pár állt. Épphogy csak kinyílt Diana előtt a világ; kiszabadult az otthoni kötöttségekből, kereste függetlenségét önálló, fiatal dolgozó nőként, amikor ez az út végérvényesen lezárult. Származása, életkora, vallása és külső adottságai alapján kijelölték a hercegnéi szerepkörre, mindezt úgy, hogy nem maradt ideje felkészülni egy ilyen óriási feladatra. Semmiféle beleszólása nem volt abba, ami vele és körülötte történt, elveszítette irányítását a történések felett.

A tinédzserkorból egy korlátokat, lemondásokat, tartást követelő rendszerbe zuhant, ahonnan nem volt lehetősége visszafordulni, segítséget kérni. Egyébként minden bizonnyal Károly főherceget, a vőlegényt is hasonló módon szorították a családi elvárások, így valószínűleg ő sem kapta meg azt az együttérzést és odafordulást hozzátartozóitól, amit aztán maga sem adott meg később leendő feleségének. Diana együttérzés és támasz nélkül maradt egy ilyen hatalmas kihívással. Az óriási lelki teher, amelyet mindez jelentett, összeroppantotta a fiatal hercegnő amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmát, és egy héttel az eljegyzés után súlyos bulimiás evészavar alakult ki nála.

A bulimia nagyon tipikus evészavar azon családokban, ahol elnyomó korlátozás uralkodik, amikor kontrollvesztést és kiszolgáltatottságot él meg rendszeresen valaki; anélkül döntik el a feje felett mi legyen vele, hogy ő választhatna ebben. Ezen családok az utódjaikat felnőttként is infantilizálják, tehát gyerekszerepben tartják. A családtagok elszigeteltek, konfliktusos kapcsolatuk van egymással, és rengeteg a kimondatlan bizonytalanság és feszültség. Ennek nyomán kialakul az önbizalomhiány, bűntudat, és az érzelemkifejezési problémák nehéz egyvelege.

Ezek együttesére kell tehát visszavezetnünk, hogy miért billent meg a hercegnő mentális egészsége a házasságkötés idején, és kísérte mindez még évekkel később is.

Diana, anya, walesi hercegné, a média játékszere?

Diana saját értékességének folyamatos megkérdőjelezésében élt, melyhez hozzájárultak az élethelyzetéből adódó szerepkonfliktusok is. Bár származása alapján minden joga megvolt hercegnői címéhez, a királyi család valójában sosem fogadta el Dianát, és ő sem tudott azonosulni értékrendjükkel. Szinte gyerek volt, amikor a királyi udvarba került, múltjából hozott hatalmas szeretetéhsége folyamatos visszacsatolásra, figyelemre vágyott. Hiába lett a koronaherceg felesége, a férje nem tekintette egyenrangú társnak. A hivatalos politikai kiküldetések kötelező résztvevőjévé vált, de nem partnerré, akivel terveket, elképzeléseket beszéltek volna meg. Ő volt a leendő királyné, de mégis úgy érezte, hogy bábként rángatják, nincs szava és tekintélye.

Imádta a gyerekeit, azonban szülés utáni depressziója lényegesen nehezítette az anyaság szerepkörének megélését. Az udvari protokoll sem segítette ebben, az ősi hagyomány szerint dadákra bízták az utódokat, amivel Diana nem tudott azonosulni és nem is akarta elfogadni.

Bájával és közvetlenségével elnyerte az emberek rokonszenvét, magára vonva a média figyelmét. Valószínűleg ebben az is közrejátszhatott, hogy mivel szeretetet és pozitív visszacsatolást nem remélhetett egy alapvetően távolságtartó közegben, így egy olyan csatorna felé nyitott, ami hálásabb. Kiszolgálta a média és ezzel együtt a nép igényét. Ezzel azonban kivívta az uralkodói család ellenszenvét.

A korona biztonságát őrző protokoll a távolságtartást és a megújulás akadályozását kívánta. Egy olyan rendszerben, ahol bármilyen hiba végzetesnek számít, egyszerűen nem lehetett tere a megszokottól való eltérésnek. Diana játékossága egyenesen rendbontásnak számított és folyamatos támadás célpontjává tette.

Áldozatból győztes

Az eddig leírtak alapján azt gondolhatnánk, hogy ez a közeg egyenes út lehetett volna a behódoláshoz és sorsa passzív elfogadásához. Szerencsére azonban Dianának lehetősége nyílt rá, hogy kezelést kapjon egy remek pszichiátertől, aki ráébresztette a bulimia lehetséges következményeire, veszteségeire, és segített megtalálnia egyedi identitását. Ezután döntötte el, hogy a jótékonysággal hasznos célra fordíthatná népszerűségét. Elindult végre egy saját éntudat formálása felé, melyben az emberek szeretete mutatta meg számára az utat. Végre olyasmivel foglalkozhatott, ami reményt adott önmaga és mások számára is.

Bár viharos házassága végül válással zárult, de humanitárius tevékenységét ezután is folytatta.

„Megvolt benne a természetes nemesség, és bebizonyította, hogy nincs szüksége királyi címre ahhoz, hogy folytassa az ő sajátos varázstudományát.”

Remény és értékteremtés mint útravaló

A sors igazságtalanságára talán Diana életútjának lezárulása az egyik legerősebb példa. Amikor végre megtalálta életcélját a támasznyújtásban, s magánélete is kezdett pozitív fordulatot venni, tragikusan fiatalon életét vesztette a paparazzók kereszttüze elől menekülve, autóbalesetben.

„Egy lány, aki a vadászat ősi istennőjének nevét kapta, végül a modern kor legüldözöttebb vadja lett. Maga volt az odaadás, a kötelességtudat, a stílus és a szépség. A világon mindenhol ő volt az önzetlen szeretet szimbóluma. Az elnyomottak jogaiért küzdés zászlóvivője.”

A mai napig élénken emlékszem néhány momentumra temetése élő közvetítéséből, melyet szerte a világon sugároztak a televíziók.

Megszámlálhatatlan tömeg kísérte utolsó útjára, hiszen halála nemcsak egy nagyon fontos ember, hanem egy eszme távozását is képviselte. Azt, hogy lehet remény, ha egy ilyen távolinak tűnő közegben is létezhet ilyen mély érzésű, törődő, csodálatos ember, s mégsem olyan vad és idegen a körülöttünk lévő világ. Máig a remény és szeretet szimbólumaként gondolunk vissza rá, sorsából és erejéből pedig méltán elvihet tanulságot az utókor. Megtalálni egy fontos célt, aminek élhetünk, figyelni egymásra, jó érzést hagyni egymás lelkében – ez talán az esszencia, amit levonhatunk „az egyedi, az összetett, a különleges Diana életéből, akinek sem emléke, sem szépsége nem fakul meg emlékeinkben.”