Dr. Almási Kitti: „Fontos lenne, hogy ne mások véleményétől tegyük függővé az újrakezdést”

Szerző: | 2019. 01. 14. | Social&Smart | Olvasási idő: 15 perc

Valami újba belevágni, saját elhatározásból, vagy a kényszerítő körülmények miatt a karrierünket, a magánéletünket újrakezdeni egy küzdelmes és kihívásokkal teli vállalkozás, egyúttal egy mély önismereti élmény. Vallja szakértőnk, Dr. Almási Kitti, aki szerint – függetlenül attól, hogy letérünk az (újra)tervezett útról, vagy elérünk a célig – fontos, hogy a fókuszt minden esetben magunkon, ne pedig a környezet elvárásain tartsuk. Az ismert és elismert klinikai szakpszichológussal az újrakezdésről beszélgettünk.

Dr. Almási Kitti (Fotó: Nánási Pál)

Nagyon pezsgő és aktuális téma mostanában az újrakezdés: egyre többen váltanak, mintha az emberek bátrabban lépnének, ha valahol nem érzik jól magukat. Te is így tapasztalod a praxisodban? Mi ennek az oka?

Abszolút egyetértek és ennek a jelenségnek az egyik magyarázata szerintem az, hogy a ’90-es évekig megélt életforma keretei felbomlottak: sok mindent el lehet mondani arról az időszakról, de ami biztosan igaz rá az az, hogy akkoriban egy meglehetősen szűk mederben zajlott az emberek élete, könnyebben bejósolható volt, hogy adott típusú munkával mennyi pénzt lehet keresni, anyagiakban és elismertségben honnan hova lehet majd eljutni.

A ’90-es években viszont rengeteg, addig elérhetetlen lehetőség előtt nyíltak meg a kapuk, ennek minden pozitívumával. De, ahogy minden újdonságnak, ennek is vannak hátulütői: a hihetetlen nagy szabadság hozadéka az is, hogy minden keret szétesett, kialakult egy értékvákuum, nincsenek meghatározott és jól kijelölt értékek és életutak. Biztonságos fogódzók és viszonyítási pontok hiányában viszont sokan azt érzik, ezerfelé vihet az útjuk, és szinte lehetetlen eldönteni, melyik hova visz, és hogy az vajon jó lesz-e.

A ’90-es évekig a karrierutakhoz hasonlóan a párkapcsolatokban sem volt túl nagy mozgástér, a válás nem nagyon volt „divat”, most viszont annál inkább…

Igen, a párkapcsolatok szintjén is szétestek a keretek, aminek szintén van jó és rossz oldala. Pozitívum, hogy egy boldogtalan házasságból vagy kapcsolatból ma már bátrabban ki mernek lépni az emberek, nem élnek le együtt egy életet megkeseredve, társas magányban, vagy akár gyűlölve egymást egzisztenciális okokból, vagy kizárólag „a gyerek, gyerekek miatt” feláldozva magukat. Ennek a fajta szabadságnak viszont az a veszélye, hogy sokszor azok is elválnak, akiknél ez nem feltétlenül megalapozott.

Amikor felismerjük ezt a szabadságot és úgy döntünk, hogy elindulunk a változás felé vezető úton, akkor sokszor előfordul, hogy nem érünk annak a végére, sőt, a legtöbben csak a tervezgetésig jutnak; visszasomfordálnak inkább a régi rossz kapcsolatba, a biztos fizetéssel járó munkahelyre… Mi az oka annak, amikor valaki letér, vagy visszafordul az (újra)tervezett útról?

A kérdés kapcsán fontos különbséget tenni a „jó, vagy okos visszafordulás” és a „rossz, vagy destruktív visszafordulás” között. Jó visszafordulás alatt azt értem, amikor benne vagy egy sok szempontból egyébként komfortos helyzetben, amiből kitekintve és messziről nézve könnyebbnek és vonzóbbnak tűnnek az egyéb alternatívák.

Van például egy jó munkahelyed, ahol szeretnek, szakmailag megbecsülnek, jók a kollégák, viszont nem keresel elég pénzt. Szétnézel, látod, hogy a piacon azért vannak jövedelmezőbb lehetőségek, aztán egy ponton, mondjuk egy konfliktus után úgy döntesz, „kalap, kabát”, elmész máshova. Aztán belelépsz az addig csak messziről szemlélt helyzetbe, és szembesülsz azzal, ami korábban nem látszott: a fizetés mégsem annyi, a munkaidő jóval hosszabb, a kollégák meg kifejezetten barátságtalanok.

És akkor felsóhajtunk, hogy „én nem ilyen lovat akartam…”

Ami elsőre pillantásra csábítónak tűnik, egyáltalán nem biztos, hogy közelről is annyira „tuti”. Ez a párkapcsolatokra pepitában igaz: megéled, hogy sokan flörtölnek veled, elkezdik csapni a szelet, próbálkoznak. Csakhogy a próbálkozás az nagyon nem egyenlő azzal, hogy valaki veled akar élni, vállalva annak minden előnyét és hátrányát. Ezzel mindenképpen érdemes kalkulálni, amikor egy-egy ilyen flörthelyzet alapján kezdjük el értékelni a meglévő kapcsolatunkat. Itt is igaz, hogy belülről kitekintgetve sok más lehetőség kecsegtetőbbnek tűnhet.

Ha jól értjük, akkor egy kudarcba fulladt próbálkozás is szolgálhat fontos tanulságokkal…

Az újrakezdés egy nagyon mély önismereti élmény, ami akkor is igaz lehet, ha az utam oda vezet vissza, ahol éppen vagyok: ugyanis már pusztán azáltal, hogy átértékeltem a keretrendszeremet, közelebb kerülök ahhoz, hogy jó szívvel legyek benne. Tulajdonképpen itt dől el, hogy „jó” vagy „rossz” a visszafordulás: a kereteket picit átszabva, az igényeimhez alakítva, a megszerzett tanulságokat beépítve megkönnyebbültem nyugtázom, hogy tulajdonképpen jól vagyok a helyemen, vagy épp ellenkezőleg, belekeseredem, beletörődöm egy méltatlan helyzetbe.

Mik azok a szempontok, vagy kérdések, amelyek mentén el lehet dönteni, hogy ez egy „jó” vagy „rossz” visszafordulás?

Mindig szomorú látni, amikor például egy párkapcsolatban valaki úgy gondolja, „igaz, hogy ez így nem jó, de egyedül még rosszabb”, „igaz, hogy a munkahelyem megöli a lelkem, de különben nem tudnék megélni”. Ha egy olyan dologba mész vissza, amiben boldogtalan vagy, az egy végtelenül romboló állapot. Nem véletlen, hogy nagyon sokan megbetegszenek, legyengülnek, beleöregednek ebbe a folyamatba. Ezért

érdemes ilyenkor megnézni, megfigyelni, hogy amikor kilépsz egy ilyen fojtogató helyzetből, akkor anélkül milyen az életed. Megnézed a napodat, értékeled, hogy mennyire vagy motivált. Megfigyeled, hogy alapvetően hogyan viszonyultál az élethez amikor benne voltál a hátrahagyott helyzetben, és milyen, amikor nem.

Mennyire törődsz a testeddel, mennyire eszel egészséges ételeket, mennyire van kedved találkozni a szeretteiddel, mennyire tartod kézben az elintéznivaló ügyeket, mennyire érzel magadban kreativitást, mennyire vagy energikus, tudod-e strukturálni az életedet? Ha sokkal jobban érzed magad valami nélkül, akkor az egy elég erős jelzés arra vonatkozóan, hogy jó úton jársz.

De a nehéz pillanatokat így sem, úgy sem lehet megúszni…

Persze, ezt az utat sok ponton érezhetjük küzdelmesnek, ami egy ekkora horderejű változás esetén, lássuk be, teljesen normális. Viszont, ha összességében felszabadultabbak, oldottabbak vagyunk, akkor ezt érdemes tudatosítani, és kitartani az elhatározásunk mellett. Ennek kapcsán fontos, hogy soha ne mások véleménye, hanem a saját érzéseink szerint döntsünk: ahogy egy munkahelyen, úgy egy párkapcsolatban is simán lehet, hogy kívülről nézve nem olyan jó a helyzetem, de én mindentől függetlenül tök jól érzem magam. Ami alapvetően egy jó jel, mégis sokan tipródnak ilyenkor, hogy melyiket válasszák: azt az életet – munkahelyet, pozíciót vagy kapcsolatot – ami nem annyira fényes, viszont önmaguk lehetek benne, vagy menjenek inkább vissza abba a szerepbe, amiben nem érezték ugyan jól magukat, viszont többen elismerik. Jó kérdés, hogy min dolgozunk ilyenkor, hol van a fókusz? Azon, hogy megfeleljünk a környezet elvárásainak, vagy a továbblépés inkább arról szól, hogy önmagunk szeretnék lenni.

Amikor az emberek mérlegelnek, hogy belevágjanak-e valami újba, akkor jellemzően a biztonságot, a kiszámíthatóságot féltik a legjobban. Ráadásul az ezzel kapcsolatos félelmekre a környezet is ráerősít, a „más egy ilyen állásért/kapcsolatért a fél karját is odaadná” típusú pressziókkal.

Nagyon eltér, hogy mennyire vagyunk biztonságkeresők, mennyire szeretünk „veszélyesen élni”. Én inkább abban hiszek, hogy ami jön belőled, annak teret kell engedni, aztán majd eldől, hogy mi lesz. Ha valamit önazonosnak érzel, azt ki kell próbálni, abba bele kell vágni. Főleg akkor, ha nap mint nap olyat csinálsz, amiben elveszíted önmagad.

Ha valami leszív, elszív, letipor, bedarál vagy rendszeresen méltatlan helyzetbe hoz, akkor onnan fel kell állni. Ezen a ponton dől el, hogy mennyire hiszel magadban, és abban, hogy ha ez a döntés akár anyagilag, akár más szempontból nem válik be, vagy nehéz helyzetbe sodor, akkor is képes leszel az egzisztenciádat vagy az életedet visszaépíteni.

Persze az is teljesen rendben van, ha valakinek fontosabb a biztonság, belőtt magának egy szintet, amit elért, azzal elégedett, nem vágyik többre. Viszont, ha te többre vágynál, de a lehetőségeid beszűkítik a kereteidet, és elkezdesz azokhoz igazodni, az azt jelenti, hogy leszűkíted az igényeidet is. Ehelyett érdemes a céljainkhoz igazítani a lehetőségeinket. És ha a kettő nem illeszkedik, akkor célszerű változtatni.

Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvedben azt írod, hogy sokakat a más emberek/a mások ítélete tart vissza a saját képességeik kibontakoztatásától. Ennyire a mások véleménye határozza meg, hogy merre indulunk, vagy hogy egyáltalán el merünk-e indulni?

Sajnos azt tapasztalom, hogy igen… Amíg kicsik vagyunk, addig a számunkra fontos felnőttek szemében keressük a visszaigazolást, hogy jó úton járunk-e. Azt látom, hogy rengeteg ember reked meg érzelmileg ezen a szinten, és keresi a fontos felnőttek tekintetét. Nem magával számol el, hanem másoktól várja a megerősítést.

Ezért is van az, hogy amikor valaki elindul valami új irányba, akkor a környezete jó eséllyel negatívan viszonyul majd a döntéséhez, mert nagyon kevés ember bátor, kevesen mernek kiugrani és függetleníteni magukat mások véleményétől. Ezért ők azt fogják szajkózni, hogy „Ne csináld, jobb biztosra menni!”. Ha nem ezt tennék, akkor el kéne gondolkodniuk azon, hogy ők jól teszik-e, ha maradnak. Ezért is van az, hogy a környezet jellemzően nem támogatóan lép fel, hanem éppen ellenkezőleg, a döntést megkérdőjelező érvekkel, vagy döbbent csenddel reagál.

Mi áll ennek az önmagunkat és egymást korlátozó, irigykedő attitűdnek a hátterében?

Itthon a korábbi politikai rendszerben az emberek egyéniségének, tehetségének a kibontakoztatása nem volt cél. A társadalom, az oktatási rendszer, a hierarchia arra épült, hogy birkákat neveljenek. A cél sokkal inkább az uniformizálás volt, míg a sikeres, megerősödött ember kvázi veszélyt jelentett a társadalomra.

A „legyen mindenki egyenlő” eszméjében nevelkedő, ma már felnőtt generáció tagjai rossz néven vették, ha valaki kiemelkedett, és mivel legális keretek között nem illett, és nem is nagyon lehetett ezt megtenni, az emberek automatikusan összekapcsolták a fejükben, hogy a siker az csak és kizárólag úgy lehetséges, ha megkárosítunk másokat.

Szerintem ez is az oka annak, hogy nem sikerkultúrában élünk és gondolkodunk, hanem ezekben a döntéshelyzetekben inkább a kudarctól félünk, nem azon van a fókuszunk, hogy mit nyerhetünk, hanem hogy mit veszíthetünk.

Ez a veszteség-fókuszú gondolkodás az oka annak a közvélekedésnek is, miszerint minél több energiát és időt fordítasz valamire, annál értékesebb kell legyen számodra. „Nem lehet a kukába dobni ennyi évet!” – hangoztatja a valami teljesen újba kezdő, pályaelhagyó orvosok környezete – mert „ha valamibe már ennyi évet beletettünk, azt nem hagyjuk ott!” vagy „Ha az egyetembe beleraktál már 3 évet, azt be kell fejezni!” De biztos, hogy okos döntés még 3 évet rááldozni valamire csak azért, mert már rááldoztál ugyanannyit? Az akkor azt jelenti, hogy még egyszer annyit kidobsz rá.

Sok szó esik a már említett könyvedben az irigység érzéséről, aminek kapcsán különbséget teszel a céltalan irigységből fakadó, és a minket érő igazságtalanságok nyomán megjelenő – éppen ezért teljesen jogos – rossz érzések között. Mivel ilyen igazságtalan helyzetekkel elég gyakran lehet találkozni, van valami tanácsod arra vonatkozóan, hogy ezekkel az igazságtalanságokból fakadó rossz érzésekkel mit lehet kezdeni?

Ahogy a pozitív példák esetében – mondjuk egy sportoló sikereit látva – hasznos ránézni a győzelem felé vezető út küzdelmeire, ilyenkor ugyanúgy érdemes azt átgondolni, hogy vajon azokat a dolgokat hajlandóak lennénk-e megtenni, amit valaki az érdemtelenül elért pozícióiért, eredményért, vagyonért megtett. Tanulságos ilyenkor feltenni a kérdést: vajon én is hajlandó lennék azokat az áldozatokat meghozni; meghunyászkodni, segget nyalni, a végletekig alárendelődni, felszínes emberekkel jó kapcsolatot ápolni, annak érdekében, hogy a helyében lehessek annak, akire haragszom az érdemtelenül elért sikerei miatt? Biztosan megérne ez nekem ennyit? A válasz általában az, hogy nem…

Hogyan tudjuk az irigységet erőforrásként használni akkor, amikor egy vágyott, de ismeretlen cél felé indulunk?

Amikor gondolkozol azon, hogy elindulsz, és tudod, hogy honnan jössz, de nem tudod, hogy hova tartasz, akkor nagyon izgalmas megnézni, hogy kiket irigyelsz és hogy a számodra vonzó életvitelt folytató személyek mit és hogyan csinálnak. Mi az a dolog, amit ők csinálnak és te nem, és mi az, amit ők nem csinálnak és te igen? Egyszerűen közelebb kell lépni és szemügyre kell venni ezeket a különbségeket, majd levonni a megfelelő következtetéseket.

Amikor valami újba szeretnénk belevágni, akkor nem kérdés, hogy meg kell tervezni az utat. Arra vonatkozóan van konkrét tanácsod, hogy ezt az utat hogyan érdemes megtervezni?

A tervezés során nemcsak azt érdemes rögzíteni, hogy mi az, amit mindenképpen akarsz, hanem azt is, hogy mindezt milyen keretek között: hogyan, kikkel és legfőképpen mikor szeretnéd elérni. Ez a tervezési folyamat abban is segíthet, hogy türelmesek legyünk magunkkal. Azt látom, hogy sokan azért adják fel, mert türelmetlenek, a várt eredmények nem azonnal jönnek.

Ha viszont van egy tervem, amiben feketén-fehéren le van írva, hogy várhatóan mikor fordul termőre a vállalkozásom, akkor nem fogom feladni egy év után, amikor még reálisan nem is számíthatok – mondjuk egy üzleti vállalkozás esetében – bevételre. Ez igaz az elismerésekre is: eltérő, hogy a környezetünk és a világ milyen ritmusban reagál. Van, akinek rögtön az elején megadatnak a pozitív visszajelzések, míg másoknak erre sokkal többet, akár hosszú éveket kell várniuk. Ezért lenne fontos, hogy ne mások véleményétől és elvárásaitól, hanem a saját igényeinktől, vágyainktól tegyük függővé az újrakezdést. Ehhez nélkülözhetetlen az önismeret, és az, hogy higgyünk magunkban.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This