Dr. Buda László: „Néha oda is nagyon kockázatos menni, ahova az ember annyira vágyna”

„Légy önmagad!” „Szeresd magad!” „Az légy, aki vagy!” Ilyen vagy olyan kontextusban gyakran halljuk, olvassuk ezeket a felszólításokat. Pedig sokszor nemhogy megvalósítani, még elképzelni is nehéz a vágyaink szerinti életet. Hova vezet ennek a „neurotikus dilemmának” a feszültsége, és mi akadályoz minket abban, hogy önazonosak legyünk? Miért választja a testünk a betegséget, amikor a lelkünk egy jobb életre vágyik? És ha már betette a lábát az életünkbe a rettegett kór, akkor hogyan érdemes ahhoz hozzáállni? Harcoljunk vele, vagy valami egész másfajta attitűdre van szükség? Többek között ezt is megkérdeztük, Dr. Buda Lászlótól. Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta szakemberrel, a Szomatodráma módszerének kidolgozójával interjúztunk.

„Az légy aki vagy”, „Légy önmagad” – olyan könnyű ezt mondani… Miért olyan nehéz megcsinálni?

Legtöbbünknek van egy többé vagy kevésbé körvonalazott elképzelése arról, milyen életet szeretnénk élni, és időnként azon kesergünk, hogy nem azt éljük. Amit élünk, az egy normális, szocializált, társadalmilag elfogadott élet, ami nem feltétlenül rossz, csak az vele a baj, hogy ezt sokszor unalmasnak érezzük.

Nem hagy minket nyugodni a gondolat: nem vagyunk a helyünkön. Máshogyan kellene élni… Ez egy neurotikus dilemma, amiben évtizedeken keresztül is képesek vagyunk őrlődni. Az „ami van” és az „ami kellene, hogy legyen” közötti távolság rendkívül nagy feszültséget okoz az emberekben. Sem az nem tudok igazán lenni, aki vagyok, sem az, akivé válni szeretnék. Ilyenkor több szempontból is sújtjuk magunkat: nem elég, hogy problémáink vannak, még bántjuk is magunkat miatta.

A betagozódással és a vágyott élet megvalósításával is van mit nyerni, és van mit veszíteni… Hol van az arany középút?

Nem teljesen úgy kell ezt elképzelni, hogy a megoldás a kettő között van. Érdemes inkább azt megfigyelni, hogy a két állapot alatt és fölött mi található. Előfordul, hogy a neurózis elmélyül, és a belső feszültségek és önpusztító tendenciákhoz vezetnek, leggyakrabban olyan, egészségre káros függőségekkel, amelyekkel eltompítjuk magunkat, annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézni valamivel, ami fáj, majd jönnek az ebből következő betegségek, legalul pedig az öngyilkosság található. Szerencsére fölfelé is lehet találni rétegeket, amikor valaki rájön, hogy ebből a neurotikus dilemmából hogyan fakadhat személyes fejlődés és növekedés.  Ilyenkor megnyílnak az önszeretet és az öngyógyítás új lehetőségei. Ezen az úton általában akkor indul el valaki, amikor rájön, hogy nem lehetetlen egyszerre figyelembe venni az egyén és a közösség érdekét. Ahogy azt Brene Brown is kifejtette és elemezte: nagy különbség van beilleszkedés és odatartozás között.

Mert valójában arra vágyunk, hogy tartozzunk valahova. Ennek érdekében általában megpróbálunk beilleszkedni, és abszurd módon éppen ebben a beilleszkedési folyamatban veszítjük el önmagunkat: megpróbálunk igazodni ahhoz, amit elvárnak.  Ennek a – nevezzük így – neurotikus szocializációnak a visszafordítása véleményem szerint a felnőttkor egyik legnagyobb kihívása. Néha oda is nagyon kockázatos menni, ahova az ember annyira vágyna…

Hogyan lehet ezzel a kihívással megbirkózni? Hogyan maradjunk önazonosak például egy olyan munkahelyen, ahol kiskosztümöt kell hordani, miközben mi farmersortban szeretünk járni, és olyan feladatokat bíznak ránk, amiben nem találunk semmit, ami motiválna?

Nagyon fontos, hogy tiszteletben tudjuk tartani azokat a természetes impulzusainkat, amelyek bennünk vannak: a vágyainkat, a tehetségünket, az elképzeléseinket, az önálló, furcsa, be nem illeszthető különbözőségeinket. Ezeket először nekünk magunknak kell megtanulni elviselni, és szeretni is. Elvégre hogyan várhatnám el egy közösségtől, hogy az én „saját kis dolgaimat” és azokkal együtt engem is elfogadjon, ha erre még én sem vagyok képes? Annak érdekében, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, először ezt az – önmagunkhoz fűződő – kapcsolatot érdemes felvállalni és gyógyítani. Ha ezen a belső munkán túl vagyunk, azt is sokkal könnyebb lesz megérezni, hogy tulajdonképpen mindenki más ezzel küzd. Mindenkinek megkönnyebbülés, ha nem kell beilleszkedni, hanem lehetek önmagam, elég, „csak” odatartozni. És ha ez kell és jó nekem, akkor maradok, ha viszont nem jó, akkor elmegyek onnan. Hihetetlen felszabadító tud lenni, amikor valakinek van bátorsága közelebbről szemügyre venni a természetes impulzusait és ezt egy idő után kifelé is meg meri mutatni.

Honnan tudhatjuk, hogy – ahogy a könyvében fogalmaz – „a létránk jó helyre van-e támasztva”, azaz a hivatásunk, az életünk szinkronban van azzal, amit szeretnénk csinálni?

Véleményem szerint ennek a kérdésnek a megválaszolását a saját magunkkal való kapcsolattal, az önszeretet kérdésével kell kezdeni – ez viszont sokszor már az alapoknál elromlik. Sajnos a gyerekkori, ösztönös, egészséges önszeretetet gyakran kiöli belőlünk a környezetünk. Ahelyett, hogy kibontanánk saját eredeti lényünket, többnyire fölépítünk egy fals személyiséget, amely segít beilleszkedni. Ha szeretnénk a létránkat jó helyre támasztani, először rá kell ébrednünk, hogy nem vagyunk azonosak ezzel a személyiséggel. Aztán el kell kezdeni lassanként elengedni, lebontani. Ha arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, hogy jó helyen vagyunk-e, akkor bizonyos kérdéseket érdemes feltenni magunknak: összhangban vagyok-e saját legmélyebb vágyaimmal? Azt csinálom-e, amit szeretek?  Olyan környezetben, olyan emberekkel vagyok-e körülvéve, amit, akiket szeretek? Nem vagyok-e beszorulva olyan helyzetekbe, amelyek egykor jónak tűntek, de mára elvesztették aktualitásukat?

Ahogy az a könyvéből is, kiderül, a fizikai szinten jelentkező betegségek hátterében gyakran ott munkál a vágyott és a valós élet közötti feszültség. Ha sokan el is jutnak addig, hogy felismerjék ezeket a lelki mozgatórugókat, nem indulnak el a megoldás irányába. Furcsa mód, mintha a gyógyulás lehetősége is félelmetes lenne számukra.

Sokan tényleg mindenáron szeretnének meggyógyulni és nagyon elszántak, csak éppen nincs B-tervük arra, hogy mi van akkor, ha tényleg megtörténik. Nem tudják, mihez kezdenének a betegségük nélkül: vagy a betegséggel járó figyelem hiányozna, vagy egész egyszerűen nincs helyette más – a betegségtudat már olyan szinten részévé vált a személyiségnek, hogy a „tulajdonos” a betegsége nélkül már azt sem tudja ki ő valójában. Ilyenkor gyakran megfigyelhető, hogy magának a betegségnek van valamilyen funkciója, ezért az egész belső egyensúly úgy van beállítva, hogy arra szüksége van az érintettnek. Természetesen ez nem egy tudatos folyamat, de sokan ezért nem gyógyulnak meg – nem azért mert nem akarják, hanem mert nem tudják befogadni azt, amit a saját testük üzen.

Mi az oka annak, ha valakiben erre egyszerűen nincs nyitottság?

Mert már eleve hadilábon áll önmagával. Ha nincs kapcsolatom saját magammal, akkor hiába kapok bármilyen bölcs útmutatást, hiába kerülnek felszínre mondjuk egy szomatodráma játék keretében fontos összefüggések, és hiába rajzolódik ki előttem a gyógyuláshoz vezető legrövidebb út, például az, hogy rendeznem kell a kapcsolatot egy rokonommal. Ha ezt nem tudom befogadni, vagy egész egyszerűen nincs erőm változtatni azon, ami már bejáratódott, ráadásul még a saját környezetem is akadályozó tényezője a gyógyulásomnak, vagy annak, hogy az állapotom javulása érdekében változzak, akkor sokszor hiába rajzolódik ki egyértelműen a megoldás, nem tesszük meg a szükséges lépéseket és ott maradunk a betegségünkkel.

Ha már betegség… Az egészségügy helyzetéről, és a klasszikus értelemben vett orvosi tevékenységről nagyon lehangoló véleménye van. Könyvében azt írja, hogy többek között azért is fordított hátat az orvosi pályának, mert azt „eredménytelennek érezte”. Meglátása szerint miben nyilvánul meg ez az eredménytelenség?

Amellett, hogy a nézőpontom egyéni, ebből következően valamennyire sarkított, azt gondolom, hogy minél gépiesebb az egészségügy rendszere, minél jobban leveszi a felelősséget az egyénről, annál többe fog kerülni, és annál alacsonyabb lesz a hatásfoka. Ebben a paradoxonban vagyunk benne most is: irgalmatlan sok pénzbe kerül, miközben az embereknek egyáltalán nem az az érzése, hogy az egészségügy rendben lenne. Ezeket a sokszor tarthatatlan állapotokat meggyőződésem szerint az öngondoskodás, az öngyógyítás tudná enyhíteni. Tisztában vagyok vele, hogy az elképzelésen idealista, de mindezzel együtt fontos lenne, hogy ne kelljen annyiszor ráhagyatkozni erre a rendszerre. Ehhez pedig arra lenne szükség, hogy az emberek tömegével sajátítsák el azt a tudást, hogy miként maradjanak kapcsolatban önmagukkal, hogyan kommunikáljanak a saját testükkel és lelkükkel.

Sokan biztos furcsán érzik magukat a gondolattól, hogy kommunikáljanak a testükkel. Mégis hogyan kell ezt elképzelni? Mit ért ez alatt pontosan?

A betegségek kapcsán érdemes megfontolni a lehetőséget, hogy azoknak nemcsak oka, hanem esetleg célja is van. Képzeljük el a betegséget, mint egy vasúti kocsit, ami attól mozog, hogy egy mozdony húzza (ez a betegség célja) és egy másik tolja (ez az oka). Egy pár napos influenzánál az okok között szerepelhetnek a vírusok, az immunrendszerünk állapota stb., míg a célja lehet egy pár napos kényszerpihenő beiktatása, amelyre az illetőnek szüksége van, csak nem tud róla. A gyógyulás érdekében tehát mind az okokat, mind a célokat hasznos minél pontosabban látni. Ez már csak azért is nehéz, mert

az orvosi megközelítésben eluralkodott az a féloldalas nézőpont, hogy a betegségnek csak oka van, és azt is általában kizárólag egy biológiai folyamatban próbálják megragadni, ami szerintem reménytelen. Nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy valaki lakik abban a testben, amely most épp tüneteket produkál. És ezt a valakit ismerni kell egy kicsit ahhoz, hogy a betegséget megértsük. Én ebben a hipotézisben több fantáziát látok, mint abban, hogy csak úgy maguktól elromlanak dolgok. Persze, ez is része valahol a működésünknek, de azt a lehetőséget, hogy egy test nem véletlenül romlik el, nem szabadna figyelmen kívül hagyni.

A könyvében írtak alapján arra lehet következtetni, hogy ha ezt a fajta személetet beépítjük a hétköznapokba, és ilyen szemmel figyeljük az életünket, akkor az segíthet még időben észlelni a betegség kialakulásához vezető folyamatokat.

Ha például valakinek egy „véletlen” baleset folytán leég a háza, ritkán teszi fel magának a kérdést, hogy ez vajon milyen lelki fölépítmény összeomlását szimbolizálja. Nagyon nehéz egy ilyen tragédiát földolgozni, de ha ezeket a nagyon nehéz helyzeteket valahogy szinkronba tudjuk hozni a saját életünkkel, ha fel merjük tenni magunknak a kérdést, hogy mit jelenthet mindez a lelki szinten , akkor az segíthet visszatérni arra az útra, amit a vágyaink szerint járni szeretnénk. Nem mondom, hogy tény, de szerintem egy nagyon jó hipotézis, hogy a házamhoz, ami leégett, van valami közöm, és ha azzal a házzal valami történik, akkor azt nyugodtan vetíthetem magamra, és feltehetem magamnak a kérdést: mi omlott itt össze valójában?

Ugyanez a helyzet a betegségekkel is. Mikor valaki rátalál a betegség céljára, és mélyen megérti, hogy az adott betegség mit akart csinálni, vagy én mit akartam ezzel csinálni, mi volt ezzel az én célom – mert én és a betegségem nem vagyunk feltétlenül két különböző dolog, csak a különböző aspektusa egy valaminek – akkor hirtelen megszűnik a betegségnek az a célja, hogy valamire ráébresszen, vagy valamilyen erős hatást gyakoroljon rám. Ha ez a cél azáltal, hogy tudatosul, eltűnik a betegség elől, az elveszíti azt a húzóerőt, ami értelmet adott neki és nagyon sok esetben a betegség ezzel együtt meg is szűnik.

A társadalmi szinten jellemző, és a halálozási okok között „előkelő” helyen álló népbetegségek, mint például a szívkoszorúér-rendellenesség, vagy a daganatos betegség kialakulása, hogyan értelmezhető ebben a korrelációban? Mit üzennek ezek a szomorú statisztikai adatok a társadalmunknak?

Nem vagyok szociológus, nekem egyéni nézőpontom van, csak a nálam megforduló esetekből tudok kiindulni. Én nem találkoztam még olyan szív- vagy érrendszeri betegséggel, amiről a terápia során ne az derült volna ki, hogy a probléma középpontjában az érzelmek állnak. Márpedig a mi társadalmunk köztudottan nehezen kezeli az érzelmeket, de általánosságban is megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy az emberek megpróbálnak úgy csinálni, mintha nem érző lények lennének. Ha valaki elsírja magát, vagy nyersen kimutat valamilyen érzelmet, akkor megrökönyödünk vagy bepánikolunk. Túlnyomórészt racionális szinten működünk, az érzelmi szintet pedig ignoráljuk. Törvényszerűnek érzem, hogy egy ilyen társadalom tele lesz szívproblémákkal.

A daganatos megbetegedésekkel is hasonló a helyzet? Annak is van hasonló, társadalmi szinten megfigyelhető, kollektív lelki mintázata, ami leképeződik ezekben a szomorú statisztikai adatokban?

Minden nagy népbetegségre lehet reflektálni testszimbolikai nézőpontból, de hozzá kell tenni, hogy ezek nem igazolt tények, csak hipotézisek. A daganatos megbetegedések kapcsán különösen fontos látni, hogy milliós nagyságrendű betegcsoportról beszélünk, de az egésznek az alján az önmagunkhoz való viszony áll, ami hatással van az immunrendszer alapvető működési mechanizmusaira. A „legdivatosabb” népbetegségek elég közeli kapcsolatban vannak az immunrendszerrel, ami teljesen konzekvensen tükrözi a lelki állapotainkat és folyamatainkat. Ha az immunrendszer túlreagál egy külső hatást, allergiás reakciók jelennek meg, ha pedig alulreagál, tehát nem eléggé védi meg magát, akkor fertőzések alakulnak ki (pl. influenza). Az immunrendszernek az is a feladata, hogy a belső folyamatokat kordában tartsa.

Hogyha ezekre a belső lelki folyamatokra túl dominánsan reagál a test, akkor jön az összes autoimmun-betegség, ami elkezdi támadni a saját ízületeinket, a saját bőrünket. Ha pedig túl toleránssá válunk a belső folyamatokkal kapcsolatban, akkor daganatos betegségek alakulhatnak ki.

Amikor elharapózik az önszeretet hiány, az emberek egymást és saját magukat is támadják, állandóan védekeznek valami ellen, stresszelnek, vagy olyan dolgokon aggódnak, amin nem kéne, és keveset vannak nyugodt, derűs, reményteli, relaxált állapotban, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha ez az egyensúly felborul. Állandóan van miért gyötrődni: vagy kívülről jön valami, vagy belülről.

Kicsit néha az az ember érzése, hogy a betegségektől való félelem is egyfajta népbetegségnek számít. Ennek mi az oka?

A betegség a világunknak egy olyan alkotóeleme, ami nagyon drámaian és nagyon gyorsan ki tudja venni az irányítást a kezünkből. A betegséget nem lehet kontrollálni. Egy fogfájás, vagy egy hasmenés is elég ahhoz, hogy az élet sugárzó császárából egycsapásra nyomorult féreg legyen. A betegség nagyon nagy úr, ha jön, akkor vége van a jó hangulatnak, a sikernek, mindennek. Ettől mindenki fél, de

azoknak, akiknek az életében a kontroll megtartása központi kérdés, azok különösen fenyegetőnek érezhetik a betegségeket. Ez azért baj, mert ez a görcsös félelem nagyon megnövelheti egy betegség kialakulásának a kockázatát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha azt kérdeznék tőlem, mivel lehetne a lehető leginkább felgyorsítani azt a folyamatot, hogy valaki minél hamarabb beteg legyen, akkor én valószínűleg azt „tanácsolnám” hogy kezdjen el nagyon félni.

Minél jobban fél valaki a kontroll elvesztésétől, annál inkább a félelem minősége terjed szét a testében és a lelkében, ami oda vezethet, hogy ez elég gyorsan blokkolja az immunrendszer optimális működését. Erre a félelemre reagál a test: az immunrendszered beszűkül, az öngyógyító folyamataid lebénulnak, menekülési és támadási reflexek fogják eluralni az életedet, és akkor tényleg lehet félni.

Mi a helyzet akkor, amikor valaki a szó szoros és átvitt értelmében úgy áll hozzá a betegségéhez, hogy majd legyőzi, leküzdi azt?

Nem igazán tartom szerencsésnek a pozitív gondolkodásnak azt a vadhajtását, hogy én majd legyőzöm a betegséget. Ez a „Rambo-attitűd” bizonyos mértékig működhet, mert energetizál, harci kedvel tölt el, ami még mindig jobb ahhoz képest, mint amikor a sarokban gubbasztva, magatehetetlenül várjuk, hogy történjen valami velünk. Ugyanakkor hosszabb távon általában nem szerencsés, ha a saját testünkben zajló folyamatoktól elidegenedünk, ellenségként kezdünk rá tekinteni.

Akkor milyen a helyes attitűd egy betegség kialakulásakor? Hogyan álljunk hozzá ehhez a rendkívül félelmetes és szorongást keltő állapothoz, amit ráadásul nem mi kontrollálunk?

Ahhoz, hogy el tudjunk jutni addig, hogy ezeket a változásokat viszonylag derűs szívvel tudjuk fogadni, annak szerintem legfőbb kulcsa az önmagunkkal való megrendíthetetlen, barátságos viszony. Ha én ott vagyok magammal egy nehéz helyzetben, és azt tudom mondani, hogy ez most rohadt nehéz lesz, de meg fogom csinálni, bízom magamban, keresztülmegyek rajta, szépen „átkísérem magam” az úton, akkor már sokat tettem a gyógyulás érdekében. Emellett engedjük meg az életnek, hogy fájjon néha, de ne zárkózzunk el a segítségtől – mert nagyon sokat tud jelenteni egy ilyen helyzetben, ha ott van a család, az orvosok, vagy egy terapeuta, aki támogat a nehezebb szakaszokon. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy a legtöbb drámaian erős hatás az életünkben, mint például a születés, a betegségek, vagy a halál, teljesen magányos folyamat. De ha van hitem abban, hogy helyre tudom hozni, el tudom viselni, és meg fogom érezni, hogy kitől és mikor kell majd segítséget kérni, akkor nem tűnik olyan félelmetesnek.