Dr. Lubics Szilvia a két lábon járó – bocsánat, futó – példa arra, milyen elképesztő gazdag élet fakad a célratartó, higgadt szorgalomból, amelyet hálával és tudatossággal ötvöz az ember. A háromgyermekes fogorvos édesanya a világ legemberpróbálóbb körülményei között, például a Spartathlonon, a pokoli hőségtől perzselt Badwater versenyen, vagy a cseppet sem hűvösebb Namíb-sivatagban is képes volt több száz kilométert futni, sőt, dobogós helyeket „szállítani”. Az ultrafutás magyar királynője elárulta, melyik mondat lendíti át minden holtpontján, honnan tudja, hogy sportoló gyerek huppant épp a fogorvosi székbe, és hogy a könnyű élettel ellentétben mi az, ami valóban boldoggá teszi az embert.
Könyvedben azt írod, a kitartást a nagymamádtól tanultad. Hogyan lehet ellesni, és ha nincs kitől, hogy lehet magunkban fejleszteni a kitartást?
Vannak veleszületett vonásai az embernek, és van, ami nem, vagy csak részben jellemzi őt – de mindig minden tulajdonságunkon lehet dolgozni. Ha egy olyan családban nősz fel, ahol azt látod, hogy a dolgokat el lehet érni, de nagyon sokat kell értük tenni, akkor mindkettő alapvető lesz számodra. De sokat segít az is, ha az ember nem egyszerű körülmények közé születik.
A nagymamám hihetetlen példa volt, és ma is az számomra: hét gyermeket szült, közülük hármat nagyon fiatalon elveszített – már csak ez olyan megpróbáltatás, amit nem mindenki bírna ki ép ésszel. Olyan embernek maradni, mint amilyen ő volt, és sosem panaszkodni… Épp a Namib Race alatt, verseny közben jutott eszembe legutóbb, hogy bár huszonöt éve nincs köztünk, valahogy mégis mindig velem van. Sosem szóval: a létével volt példa nekem. Az apukám is ilyen, ő a semmiből építette fel azt, amiben felnőttem. Gyerekkoromtól fogva nekem is megvolt a hajlamom arra, hogy folyamatosan tágítsam a határokat, mindig keressek valamit, ami több annál, mint amit addig kibírtam. A versenyek mindig kihívást, utána viszont megerősítést is jelentenek: ezt teljesítettem, jó, most nehezítsünk rajta. Így erősödsz az évek alatt: mindig belecsempészel egy pici pluszt valahol abba, amit csinálsz. És nincs olyan, hogy nem viszed végbe, aminek nekiálltál.
Soha, soha nem adod fel?
Nekem ez működik. Természetesen léteznek olyan tényezők, amelyek miatt az lehet az okosabb döntés, ha valaki feladja a versenyt, de velem még nem történt ilyen.
Tudni kell, hogy az előttünk álló kihívást – amihez úgy fogsz hozzá, hogy benned van a kérdőjel, hogy vajon képes leszel-e megcsinálni –, nem csak a kétség, de komoly felkészülés is megelőzi.
Én sem úgy érkezem meg a sivatagba, hogy na, akkor most próbáljuk ki, tudok-e kétszáz kilométert futni tizenhárom kilóval a hátamon, ötven fokban. Rengeteget készülök előtte. Amikor pedig sikerül, az nagyon jó dolog – és még onnan is lehet tovább fejlődni. Namíbiában órákkal jobbat futottam, mint az Atacama-sivatagban – pedig a dimbes-dombos, homokos pálya nem is igazán az én terepem.
A kényelem korában élünk, a te szenvedélyed viszont mindennek nevezhető, csak kényelmesnek nem. Hogy lehet meggyőzni magunkat arról, hogy testünknek-lelkünknek megéri olyasmit csinálni, ami kényelmetlen?
Nem tudom, hogy lehet erre rávenni magunkat. Sokszor én is azt érzem, hogy az, ahogy mi élünk a családommal, az egyáltalán nem egyszerű, leginkább totális őrület. Néha én is arra vágyom, hogy „csak” hétköznapi fogorvos anyuka legyek, aki megmarad a fenekén, és nincsenek ilyen fixa ideái, hogy a sivatagban futkorásszon, aki délutánonként elpihenget, és el tud menni a barátnőivel meginni egy kávét. Néha jólesne egy nyugisabb élet. De a helyzet az, hogy nem bírnám sokáig: előbb-utóbb biztos, hogy kinéznék magamnak egy feladatot, célt. Ha nem tudnék futni, akkor is találnék valami kihívást.
Én azt tapasztaltam, hogy nem az egyszerű vagy a könnyű élet a boldog élet. Igaz, hogy nagy a pörgés, de annyira jó, hogy ennyi izgalmas esemény történik, ennyi helyre eljutok, olyan emberekkel ismerkedhetek meg és olyan dolgokat tanulok meg magamról, amiket különben soha nem tudnék.
És azt hiszem, a gyerekeim feleennyit sem tanultak volna tőlem. Így szinte nem is kellett őket nevelni, belenőttek abba, hogy legyenek céljaik, és azt gőzerővel csinálják. Mert látták, hogy így érdemes csinálni, menőnek tartják, és büszkék is rá. Nem is kellett mondani nekik, és ez irtó klassz.
Egészen kimagasló eredményeket tudhatsz magadénak, és az iméntiek alapján azt gyanítom, hogy nincs megállás: mindig találsz újabb célokat magadnak. Szerepel a szótáradban a megelégedés szó, vagy a jó (ultra)futó holtig fut?
Én szerencsésnek tartom magam, mert mindig örültem annak a szintnek, ahol épp tartottam. Amikor ez az első félmaraton volt, borzasztó boldog voltam attól, hogy sikerült lefutnom – ugyanez igaz az első maratonomra. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy én Spartathlonra menjek. Az új kihívás keresése számomra nem azt jelentette, hogy elégedetlen voltam azzal, ami előtte volt. Egyszerűen csak jött valami, ami új, érdekesebb, izgalmasabb volt.
Többször nyilatkoztad, hogy határok csak a fejekben léteznek. Sosem küzdöttél kishitűséggel, önbizalomhiánnyal? Mit tettél, amikor szenvedtél a saját korlátaid miatt?
Túl sokáig nem szenvedtem, túl sokat nem rágódtam semmin. Magammal szemben persze megvannak a kételyek. A namíbiai verseny előtt például angolul kezdtem tanulni, hogy meg tudjak szólalni, és felmerült, hogy ha már foglalkozom vele, akkor tegyek nyelvvizsgát is. Nekem viszont ott volt a fejemben, hogy a verseny előtti hetekben kisebb bajom is nagyobb lesz ennél, kizárt dolog, hogy képes legyek rá, úgysem tudom megcsinálni, nem is férne bele… azt gondoltam, hogy kevés vagyok, a maximalizmusom pedig azt diktálta, hogy erre most nem vagyok alkalmas.
Ennek ellenére a fiaim napi szinten tanultak velem, beosztották egymást közt, ki mikor melyik témát kérdezi ki tőlem. A nagyfiam pedig titokban jelentkezett helyettem a vizsgára, én már csak a tájékoztató e-mailt kaptam meg… Nem láttam világosan, hogy ez vajon sikerülhet-e nekem, vagy sem, csak tanultam minden nap – és végül sikerült. A versenyek előtt is elbizonytalanodom néha. De egy jó barátom évekkel ezelőtt azt mondta nekem, hogy amerre a félelem, arra az út. Ha megijedek is valamitől, vagy kétségeim vannak is, előbb-utóbb mindig azt az utat nézem ki magamnak, ami tele van félelmetes célokkal.
Hogy kezeled a kudarcot?
Úgy, hogy ha nem úgy sikerül valami, ahogy szeretném, akkor azt nem élem meg kudarcként. Bármit is csináljunk, abban lesznek dolgok, amik épp jól mennek, és lesznek olyasmik, napok, helyzetek, amik épp akkor nem haladnak gördülékenyen. Velem is többször előfordult, hogy egy versenybe irgalmatlan sokat beletettem, aztán mégis csalódás volt számomra (bár minden relatív, mert ugyanazzal az eredménnyel mások pedig tökéletesen elégedettek lettek volna), sírtam is miatta. De úgy állok hozzá, hogy nem veszett el az a fél-egy évnyi munka, amit beletettem, hanem majd megmutatkozik máskor, máshol.
És az is fontos, hogy a sport az életemnek csak egy kis darabja. Igaz, sokszor szívesebben tennék bele még többet, mégis így jó, mert nem csak erről szól az élet. Anya és fogorvos is vagyok, a legbüszkébb pedig mindig a családomra leszek. Azt hiszem, nem véletlenül lettem először anya, fogorvos, és csak később ultrafutó.
A TEDx-előadásodban említetted, hogy már a felkészülés során előre végig kell gondolni, mi lesz az a mondat, ami tovább visz, amikor a lábad már nem tud. Neked mi a mondatod?
Van egy, ami mindig segít. Régen több is volt, az évek alatt aztán valahogy megkoptak… ami maradt, az az, hogy minden lépéssel közelebb vagyok a célhoz. Namíbiában is ez lendített tovább. Amikor iszonyú meleg volt, szinte totyogtam, és úgy éreztem, hogy borzasztó lassan haladok, arra gondoltam, hogy tök mindegy, milyenek a lépéseim, de mindegyik közelebb visz a célhoz. Kicsivel, de mindig közelebb. Ezzel szuper jól lehet vigasztalni magam. A léptek előbb-utóbb hosszabbak, könnyebbek lesznek majd, de még a kínszenvedős lépések is közelebb visznek ahhoz, amit kitűztem magam elé. Ezért ha lassan, fájdalmasan is, de lépkedni kell tovább.
Segít neked valaki a mentális felkészülésben?
Most már nem, régóta nem. Évekkel ezelőtt többször előfordult, hogy nagy beszélgetések előztek meg egy-egy versenyt, vagy tanácsot kértem, de sosem jártam rendszeres foglalkozásra coach-hoz vagy sportpszichológushoz – pedig a szakmai segítséget egyébként nagyon hasznosnak tartom, legyen szó akár csak kis megerősítésekről, akár apró elcsúszások, gondolkodásbeli tévutak helyrehozásáról. A fejben történő felkészülés nekem valahogy mindig ment magától, de talán azért, mert én eleve tervezős típus vagyok. Legalább hússzor végiggondolok mindent.
A hosszútávfutók szinte kivétel nélkül komoly önismereti utazásról számolnak be, amikor a sportpályafutásukról beszélnek. Szerinted kijelenthető, hogy jobb ember, érettebb személy lesz az, aki fut?
Nem csak az, aki fut. Ez bármilyen sportágat űző atlétára igaz, mert a sport abszolút jó hatással van az emberre. Nem arra gondolok, amikor heti egyszer leugrik valaki egy aerobikórára, bár annak is megvannak a maga előnyei. Hanem arra a sportra, amit valamilyen céllal, rendszeresen végez az ember: ez mindenképp csiszolja a jellemet. A fiatal betegeim között látom, mennyire másképp viselkedik az a gyerek, aki sportol, mennyire más jellem, mint a többiek. Magasan kilógnak a sorból. Ha jönnek iskolafogászatra, csak ránézek a csapatra, és rögtön tudom, kitől kérdezzem meg, hogy mit sportol, mert látszik rajta, hogy csinál valamit.
A sportoló gyerekek fegyelmezettebbek, tisztelettudóbbak. Egy tizenegy-kétéves önállóan, busszal jár át a szomszéd faluból kezelésekre, hatalmas sporttáskával az oldalán, mert utána megy tovább a városba edzésre: hamar megtanulja beosztani az idejét és küzdeni a céljáért. A sport egyszerűen rendet rak az életünkben, a felnőttekében is. Egyrészt mert aki sportol, kénytelen szigorú időbeosztás szerint élni, másrészt pedig sok időt tölt a természetben, és aki a természethez közel marad, az jó irányba változik.
A hallgatóságodat általában arra bátorítod, hogy találják meg a saját Spartathlonjukat. A sport világán kívül is érvényes ez a tanács?
A sport akkor jó, ha része lesz az életednek, és nem csak egy fellángolás, ami arról szól, hogy mondjuk fogyjál öt kilót. A saját Spartathlon kérdését pedig nem hegyezném ki csak a sportra: nem kell, hogy az feltétlenül mozgás legyen, hanem lehet bármilyen cél az életben, amivel este lefekszel, amivel reggel kelsz, amire minden nap gondolsz és amiért kitartóan dolgozol. Ez lehet hangszeres játék vagy tortasütő vállalkozás, a lényeg, hogy legyen célja az életednek, a napjaidnak, a cselekvéseidnek. Ezt mindannyian akkor tudjuk igazán jól csinálni, ha ez a cél a sajátunk, nem a főnökünk vagy az anyukánk álma. Az ember attól boldog, ha van célja, amiért nap mint nap tesz valamit.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.