Ahány ember van a világon, annyiféleképpen élik-éljük meg az anyaságot. Írni róla azonban csak egyféleképpen lehet igazán jól: őszintén. Anyák napja alkalmából most egy személyes történetet tolmácsolunk Nektek, pszichológus szerzőnk, Bibók Bea tollából, aki nem mellesleg három felnőtt lány édesanyja. Minden cikkünk közlését hosszadalmas írói és szerkesztői munka előzi meg – ez az egy azonban kivétel. Bea sorait ezen a napon úgy adjuk közre, ahogy ő maga megírta: szívből, őszintén, és éppen emiatt tökéletesen.
Mindig sok gyereket akartam, három lett belőle.
Amikor a harmadik kislányom növekedett a pocakomban, akkor jött divatba az ultrahangos vizsgálat, és már boldog-boldogtalan tudta a születendő babája nemét. Én mégsem akartam tudni.
Szerettem volna magamat is és a családomat is meglepni, de az orvos elszólta magát, amikor szembesült azzal, hogy bizony a harmadik is lány lesz.
Mindössze annyit mondott, Csicsóné.
Az első érzésfuvallat a méltatlankodás volt, aztán ezt gyorsan felülírta a boldogság, hiszen már láttam a kis családunkat lelki szemeim előtt. A lányok, mint az orgonasíp, sorban, Anna, Eszter, Adél – a három szőke elevenség, mindez öt év alatt.
Elégedett voltam magunkkal, a bátorságunkkal, azzal, hogy 27 évesen háromgyermekes anyaként élhetem az életemet.
A három növekedő kicsi lány adott feladatot bőven, megtapasztaltam, hogy téli időszakban elindulni, a harmadik emeletről lejutni babakocsival, lift nélkül embert próbáló. Akkor még azt vártam, bárcsak nagyobbak lennének és kikecmeregnénk a pelusos időszakból meg a kezeslábas öltöztetések véget nem érő műveletéből.
Aztán jöttek a szülői értekezletek, a zeneiskolai zárókoncertek, sportversenyek és anyák napi ünnepségek maratonjai, amikor eljutottam oda, hogy igen, nagyon szép és megható mindez, de menjünk már haza és induljon a közös vacsora a véget nem érő esti beszélgetésekkel, mert ez az, ami igazán tölti a lelket.
Aztán a szerelmek időszaka megtanított arra, hogyan kell megszeretni a fiúkat, aztán ha a lányok úgy döntenek, elengedni őket.
Sokszor gondolkoztam azon, hogyha én fiatal lennék, vajon tudnék-e szerelmes lenni ebbe a srácba. Ha el tudtam képzelni, akkor könnyű volt szeretnem, ha nem, akkor nehezebb.
Aztán azt figyeltem, hogy a fiúk hogyan szeretik a lányaimat. Végül arra jöttem rá, hogy csakis a lányaimat kell monitoroznom, mert az ő változásaik, örömeik és szomorúságuk a mutatója a boldogságuknak.
Megtanultam, milyen az, amikor a szerelmes lányom sír, mert csalódás érte és nem tanácsra, pusztán meghallgatásra van szüksége.
Aztán megtanították azt is nekem, hogyan kell tudnom bízni bennük, ezáltal magamban is, hiszen a női minta én vagyok, három magamhoz hasonló kis nőt nevelek.
Vágyó, akaró lányok ők, akik szeretik kipróbálni magukat mindenben.
Amikor a legnagyobbikat tizenkilenc évesen feltettem a buszra mindössze két bőrönddel – mert külföldre ment ösztöndíjasként – még nem tudtam, hogy lesznek olyan évek, amikor csupán egyszer látogat majd haza az óriási távolság miatt.
Ennek tizennégy éve.
Ők már nem a szoknyám mellett tanultak főzni, hanem SMS-ben, email-ben, Skype-on kértek azonnali elsősegélyt vizes piskóta ügyben, vagy hogyan lesz az a misztikus, soha nem sikerülő krumplifőzelék az itthoni fasírttal Kanadában is olyan, amilyennek lennie kell.
Baracklekvárt is főztünk Skype-on, együtt, ki itt kavarta, ki meg ott.
Erős kapocs a miénk.
Mindig ünnep, amikor mindenki itthon van és együtt sportolunk, izzadunk egy aerobic órán vagy a ruháinkat körforgó szerint csereberéljük.
Kék szoknyáért kérem a bordót, de az is jó lenne, ha ezt a pulcsit most itthon hagynád.
Na jó, a fekete kabátot viheted, két hét múlva kérem vissza.
Gyakran keresem a piros garbómat vagy a fekete miniszoknyám. Ha nem találom, feltúrom a szennyest és a vasalatlant is.
Nincs meg, pedig rohannom kell.
Írok SMS-t az egyiknek, aztán a másiknak is, Skype-on üzenek Kanadába a harmadiknak, hogy vajon nincs-e nála, mert akkor nem keresem tovább.
De itt van, jön a válasz, de én láttam-e a farmerdzsekijét, mert neki az hiányzik.
Összenevetünk a nagy rohanásban, megbeszéljük, este hosszabban lesz időnk egymásra.
Nagy szövetség a miénk.
Megbonthatatlan, erős, tereket áthidaló szeretetszövetség.
Hogy anyák napján mit érzek?
Végtelenül hálás vagyok a lányaimnak, mert amit tanítottam nekik, azt jól megtanulták és most ők tanítanak nekem olyan dolgokat, amit mástól nem tudnék megtanulni. Például, hogy nincs szükségük arra, hogy minden nap felhívjam őket telefonon, mert higgyem el, jól vannak.
Majd ha baj van, szólnak.
Hálás vagyok azért is, mert a megszületett unokámnak pont azt tanítja a legidősebb lányom, amit én tanítottam meg neki a szeretetről, az önátadásról, a bátorságról.
Az éppen várandós második lányom pont olyan szeretettel várja a babát, mint ahogy anno én vártam őt.
A harmadik, legkisebb lányom pedig a családalapítás küszöbén éppen fészket rak, pont olyat, amilyenben felnőtt.
Én pedig pont azt adtam át nekik, amit az életem során a szüleimtől, anyukámtól megtanultam.
A meleg otthon ízét, hogy anyaként bátraknak kell lennünk, és bíznunk kell a gyerekeinkben.
Mert csak így lehetnek boldog felnőttek.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.