„Egy gyereknek semmilyen körülmények között sem feladata, hogy a felnőtt szülőjévé váljon”

Duncan Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című drámája megrendítő történet egy kislányról, aki először hétévesen szembesült édesanyja öngyilkossági kísérletével. Ekkor kezdte el írni a listáját, a számára boldogságot jelentő fogalmakról, tárgyakról, érzésekről, hogy meggyőzze anyukáját – az élet szép.

Ez a cikk azonban nem a boldogság kereséséről vagy annak megtalálásáról szól. Ennél jóval sötétebb témát nézünk meg közelebbről Víg Sára segítségével. Gyermekpszichológus szakértőnkkel közösen olyan nehéz kérdésekre keressük a választ, hogy mire van a leginkább szüksége a gyermeknek, ha veszteség éri, mennyire kell őszintének lenni egy ilyen helyzetben. Egyáltalán: mi megy végbe egy gyermek lelkében, ha valamelyik szülője öngyilkosságot követ el? Milyen következményei lehetnek ennek felnőttként? Feldolgozható-e egy ilyen jellegű trauma, és mit mondjuk a gyereknek mi, felnőttek egy olyan eseményről, ami előtt gyakran magunk is értetlenül állunk.

„Akár megható is lehet, a darabban szereplő kislány listája” – kezdi Víg Sára. „Ha viszont egy kicsit a mélyére nézünk ennek a mechanizmusnak, azt látjuk, hogy ez egy fordított szerep, hiszen a szülő feladatai közé tartozik megmutatni a gyerek számára, milyen szép is az élet.

Minden olyan helyzetben, amikor a szülői szerep elgyengül, legyen szó betegségről, függőségről, súlyos depresszióról, vagy öngyilkossági kísérletről, nagy eséllyel felborul az egészséges szülő-gyerek egyensúly.”

Megfordulnak a szerepek

A gyerek elkezd felnőttes érzéseket táplálni a beteg szülő felé: félti, odafigyel rá, igyekszik megérteni a szülő helyzetét.

A szakirodalom ezt parentifikációnak nevezi. A parentifikált gyerekek azok, akik valamilyen okból felnőtt, szülői szerepet látnak el, amely hátterében egyaránt meghúzódhat fizikai vagy érzelmi ok is.

Azonban egy gyereknek semmilyen körülmények között nem természetes feladata, hogy ő legyen bármilyen értelemben a felnőtt szülője, gondviselője, védelmezője”

– folytatja a szakember.

Ez minden életkorban nagyon káros, de életkoronként eltérés lehet abban, hogy milyen módon károsíthatja meg a gyerek személyiségfejlődését, egészséges létezését.

A parentifikáció megfékezése, kordában tartása a megmaradt családtagok vagy a szűkebb környezet feladata. Sikeressége pedig attól függ, hogy mennyire támogató a család, mennyire tudja kompenzálni, helyettesíteni a szülő elvesztéséből fakadó feladatok pótlását.

Bonyolultabb a képlet akkor, ha egy súlyosan depressziós szülőről van szó, aki öngyilkosságot kísérel meg, vagy követ el. Ebben az esetben a felnőtt személyek is erősen érintettek, hiszen ők is bevonódnak, gyászolnak, és súlyos traumát élnek át.

Szélsőséges reakciók

A kérdésre, miszerint a darabban említett lista összeírását tekinthetjük-e a trauma feldolgozásának, vagy annak részének, azt válaszolja Víg Sára, hogy természetesen. Szép példa arra, hogy milyen erős életösztönnel bírnak a gyerekek még a legtragikusabb élethelyzetekben is. Ugyanakkor a megterhelő része az ilyen szituációnak sokkal bonyolultabb, szerteágazóbb, és komoly következményekkel jár, amely esetben egy lista összeírása még nem szolgálja a trauma maradéktalan feldolgozását.

A veszteségre adott érzelmi válaszok spektruma annál szélesebb, minél idősebb a gyerek. A kamaszkor sajátos megnyilvánulásai közé tartozik például, hogy a tinédzserek képesek bármilyen témára szélsőségesen reagálni; náluk fordul elő a leggyakrabban, hogy külső személy számára érthetetlen a viselkedésük. Ilyen reakció lehet például a negligáció, azaz amikor egyszerűen nem vesznek tudomást a történtekről.

„Volt egy kliensem, egy édesapa, aki azért kérte a segítségem, mert a 17 éves lánya aznap, amikor az édesanya meghalt (egy gyors lefolyású, súlyos betegségben), elment a barátaival bulizni”

– meséli a pszichológus. „A lány és az anyuka között nagyon jó viszony volt, és a gyerek az édesanyja halála után megközelíthetetlenné vált az apa számára, nem tudott mit kezdeni vele.

Akár ennyire szélsőséges reakciók is előfordulhatnak: egy kamasznál így is bekapcsolhat az életösztön, hogy a kortársaival akar lenni. Megpróbál úgy tenni, mintha el lehetne feledkezni az anya haláláról.”

A hazugság dupla fájdalom

A felnőttek szemszögéből kulcsfontosságú az a tényező, hogy a gyerek vajon mennyire érti meg azt a helyzetet, amikor a szülő saját kezűleg vet véget az életének. Az is kérdés, hogy mennyire kell elmagyarázni az öngyilkosságot. Elmondjuk, hogy valójában mi történt, vagy finomítsunk az eseményeken, netán titkoljuk el, esetleg hazudjunk – sok ellentétet, eltérő véleményt találunk a témában, akár még a szakemberek között is.

Gyakori példa, hogy a környezet sok esetben szépíti az öngyilkosságot elkövető szülő halálának történetét, próbálják virágnyelven elmesélni, így csak jóval később derül fény az igazságra.

Víg Sára kutatási területe, egyben kedvenc témája a titkok hatása életünkre. Kutatásai során már felnőtt nőkkel, férfiakkal készített interjút, akiknek gyerekkorukban lett öngyilkos valamelyik szülőjük. A beszélgetések során mindenkitől megkérdezte, hogyan értesültek a tragédiáról. Tapasztalatai azt mutatják, hogy mindenképpen

mélyíti a lelki sérülést, ha letagadják, nem mondják el vagy hazudnak a szülő öngyilkosságáról.

Dupla fájdalom – ugyanis a szülő elvesztése önmagában is egy életre szóló trauma. Ezt csak súlyosbítja, ha évekkel később derül ki, hogy hazudtak is a szülő haláláról.

Egészen megrázó esettanulmányok bizonyítják, hogy milyen gyakori, amikor az életben maradt családtagok igyekeznek a látszatot, a hazugságot fenntartani, egy rendkívül mély spirálba taszítva ezzel a családot. A szorongás minden testi és lelki jele előfordul ezekben a családokban, az evészavartól kezdve az alvászavaron át, de akár kényszeres tünetek, szociális fóbia és súlyos szorongás is megjelenhet.

A trauma hatása felnőttkorban

„Rengeteg megküzdési stratégia létezik, ami a gyermeki lélek élni akarásából fakad. Ez egyfelől bámulatos, hogy mi mindent kibírnak a gyerekek, csak közben megfizetik az árát” – folytatja a szakember. Ugyanis

a traumatikus élmény legtöbbször felnőttkorban, egy párkapcsolatban, vagy például gyakran a szülővé válás idején eszkalálódhat. Ezekben a fontos közeli kötődésekben látszik meg az érzelmi bizonytalanság vagy a bizalomvesztett létezés, amit egy súlyosan depressziós szülő-gyerek kapcsolat okoz.

Az elhunyt szülővel való kapcsolatot sérült kapcsolatként definiálhatjuk. A gyász egy részről idealizálja a szülőt, de a kapcsolat nemcsak ezért sérült, hanem azért is, mert nem a megfelelő időben ért véget. Megszakadt. Ennek a gyógyítása, akkor lehetséges, ha a többi kapcsolat ép marad és virágzik tovább.

Például ha az édesanya öngyilkos lesz, az édesapának arra kell törekednie, hogy nem az anyát helyettesítő, de egy nagyon jó és bizalomteli apa-gyerek kapcsolatot alakítson ki. Ebben a kapcsolatban egy hazugság  – tartson az akár csak pár hónapig –, egészen rövid idő alatt is súlyos károkat tud okozni. Hiszen később, amikor kiderül az igazság, egy nagyon sérült, őszintétlen viszonyként fog visszagondolni a felnőtt a szülővel való kapcsolatára.

Amennyiben az egész család asszisztált a hazugsághoz, akkor ez az egész családra vonatkozik. Ezt a folyamatot úgy is elképzelhetjük, mint egy tóba dobott követ: koncentrikus körök keletkeznek. A hazugsággal szembesülő felnőtt úgy érzi, az egész világ titkol előle valamit; a hazugság leleplezése így olykor paranoid, üldöztetési gondolatokat is szülhet.

Egy olyan erős bizalomvesztést él meg ilyenkor az illető, ami aztán minden fontos kapcsolatában visszaköszönhet. Ilyen átélt traumából a későbbiek folyamán harmonikus, bizalomteli párkapcsolatot építeni nagyon nehéz feladat.

Talán még ennél is kiélezettebb élethelyzet, amikor megszületik az érintett első saját gyermeke. A szülővé válás krízise lehet a belobbantó momentum, egyfajta katalizátorként léphet működésbe. Ezzel a szereppel a legnehezebb megbirkózniuk az érintetteknek, hiszen ilyenkor aktivizálódik a legerősebben a sérült szülőkép. Ennek következményeként súlyos szülés utáni depresszió, vagy akár pszichózis is kialakulhat a gyermekkori trauma nyomán.

Feldolgozhatatlan veszteség?

Bizonyos értelemben feldolgozhatatlan történés, ha egy gyermek elveszti valamelyik szülőjét. A helyzet még nehezebb, ha öngyilkosság áll a háttérben, de még ez sem zárja ki, hogy felnőttként teljes, egészséges életet éljen a későbbiekben.

„Gyerekeknél nincsen gyászév, ahogy felnőttek esetében. Más időérzékkel rendelkezik egy óvodás vagy egy kisiskolás, mint egy felnőtt, más a veszteség feldolgozásának mechanizmusa is” – mondja Víg Sára.

„Egy régi történet jut eszembe, amikor eljött hozzám egy apuka, akinek meghalt a felesége. Volt egy nyolcéves kisfiuk. Pár nappal a halálesetet követően jelent meg nálam az édesapa, és megkérdezte, hogy mit csináljon, mert az ismerősei lovasterápiától kezdve a művészetterápián át mindenféle módszert ajánlanak a kisfia számára. Azt válaszoltam neki, hogy nem hiszem, hogy egy külső segítségre jobban lenne szükségük most, mint arra, hogy a számukra fontos családtagokkal együtt legyenek és gyászoljanak. Kívülről ebbe a folyamatba belenyúlni, ráadásul ennyire hamar, nem szerencsés, és nem is segítene.

Leginkább a szülő szorul segítségre abban, hogy miként tudja támogatni a gyereket a gyászban. Ezért ajánlottam azt, hogy az édesapa jöjjön el hozzám pár alkalommal beszélgetni.”

Önhibáztatás vagy a pszichikai zavar megnevezése

Amikor egy szülőnek problémái vannak, szomorú, boldogtalan, akkor a gyermek mindig önmagát okolja. Nincs ez másképp válás, halál, öngyilkosság esetében sem. Azonban míg például a válást követő terápiás folyamatokban a gyermek bűntudattól való megszabadítására jól bevált forgatókönyvek léteznek, addig ugyanez az öngyilkos szülő esetében hiányzó „recept”. Az önvád érzése minden családtagra kiterjed, nem kizárólag a gyermekre. A „miattam van, miattam történt”-érzéstől, az önhibáztatás terhétől a gyereket megszabadítani, vagy legalább csökkenteni azt elsősorban a család és a pszichológus feladata.

Az öngyilkosságot elkövető szülők gyerekeinek az önhibáztatás alól az egyik legnagyobb felmentés, ha nevesítjük, tudatosítjuk a gyermekben a szülő pszichiátriai zavarát. Megszabadíthatjuk a bűntudattól, ha megértetjük vele, hogy a depresszió, a szülés utáni depresszió betegség, nem holmi múló állapot.

„Ez viszont még pszichológusként is ellentmondást jelent” – folytatja Víg Sára. „A betegség tudatosításának hátulütője, hogy jön a következő kérdés, ami felmerül a gyermekben: ha ez egy betegség, akkor vajon én is örökölhetem? Velem is megtörténhet? Gyakori, hogy felnőttként komoly kutatásokat végeznek az öngyilkosságot elkövető szülők gyermekei, hogy kiderítsék a háttérben meghúzódó pszichikai okokat, és a következményeket a saját életükre. Az öngyilkosság halmozódik a családban, kockázati tényező. Ezért merülhet fel a kérdésként a támogató közeg számára, hogy melyik ujjába harapjon: ha tudatosítom a betegséget, leveszem a bűntudatot róla, egyben egy újabb terhet rakok rá azzal, hogy ő is érintve van.”

Terápiás segítség

„A gyász nem egy gyors tűzoltással elrendezhető dolog” – hangsúlyozza Víg Sára.

„A megmaradt családtagok összetartása, támogatása kiemelten fontos a gyermeknek ebben a folyamatban. A későbbiekben pedig egy gyerekpszichológussal kialakult bizalmi viszony is erős kapaszkodót jelenthet. Akár egy életen át kitarthat, táplálkozhat belőle a gyermek.”

A jó terápia, maga a kapcsolódásra, bizalomra való képesség, amit megél, és továbbvisz az életbe, már önmagában gyógyító erejű.

Az egyéni terápián kívül ajánlott a ma már több helyen sikeresen működő gyászfeldolgozó csoportokat, pszichodráma csoportot felkeresni. De fontos szem előtt tartani, hogy előbb a szülőnek kell elfogadnia külső segítséget, hiszen a leggyakrabban az ő eszköztelensége áll a gyász középpontjában – az ő saját hozzáállásán, gyászfeldolgozásán keresztül vezet az út a gyerek megsegítéséhez.