Mindenkinek az életében van (legalább) egy belőle. Abból a bizonyos emberből, akivel egyszerűen nem találjuk a közös hangot, nem vagyunk egy hullámhosszon, nem jövünk ki. Lehet, hogy nem is ismerjük egymást igazán, soha nem volt köztünk konfliktus, és mégis: egyszerűen nem megy. Ám – ahogy a történelem egyik érdekes példája mutatja – nem biztos, hogy ebbe bele is kell törődnünk.

Persze, örök igazság: nem kell, hogy mindenki szeressen. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor sokkal könnyebb az életünk, ha valahogy mégis sikerül közelebb kerülnünk ehhez a bizonyos emberhez. Lehet, hogy csak annyi előnyünk származik belőle, hogy a morcos postás felcaplat az ajtónkig, és nem csak a (soha időben meg nem talált) csomagértesítőt dobja be; de lehet, hogy jobb hangulatban telnek majd a családi ebédek, vagy éppen a munkahelyi értekezletek. Ahogy mondani szokás: egy próbát mindenképpen megér.

Ben Franklin, és az ő bizonyos embere

Benjamin Franklint itthon leginkább amerikai politikusként, íróként ismerhetjük. Kevesebben tudják róla, hogy feltalálóként is igen sikeres volt, az ő nevéhez fűződik többek között a villámhárító és a bifokális szemüveglencse megalkotása. És róla maradt fenn egy igen érdekes történet, ami bizonyítja, hogy az emberi kapcsolatok terén sem volt kevésbé találékony.

Politikai karrierje során Franklin folyton összeütközésbe került egy riválisával, aki minden lépését ellehetetlenítette. Egy napon kiderült, hogy a rivális birtokában van egy ritka könyvnek, amit Franklin is nagyon szeretett volna elolvasni. Vett hát egy mély levegőt, odalépett az ellenlábasához, és kölcsönkérte tőle a kötetet. Mivel a kérést még a kutya-macska viszony ellenére is nagy illetlenség lett volna megtagadni, a rivális igent mondott. Ezzel az egyszerű cselekedettel pedig a két ellenfél között egy szép barátság vette kezdetét, amiről Franklin gyakran és szeretettel emlékezett meg, még egykori riválisa halála után is.

Mi történt?

Mi állhatott annak a hátterében, hogy a folytonos perlekedésből egyik pillanatról a másikra szeretetteljes viszony alakult ki? Nos, a pszichológia – vagyis egészen pontosan a kognitív disszonancia jelensége.

A kognitív disszonancia akkor jelentkezik, ha a nézeteinkkel ellentétesen cselekszünk – ilyen például az a gyakori eset, amikor bár fontos számunkra a környezetvédelem, mégis megveszünk egy műanyag palackos ásványvizet, mert a saját üvegünket otthon felejtettük.

Az érzés, ami ezek után elfog minket, nagyon kellemetlen tud lenni; éppen ezért minden eszközzel igyekszünk enyhíteni: fejben egy egész listával indokoljuk, miért nem akkora a baj (még így is sokkal kevesebb műanyagot pazarolunk, mint mások, a folyadékpótlás nagyon fontos és így tovább), míg végül megnyugszunk.

Franklin politikai ellenlábasát ugyanez a kellemetlen érzés kerítette hatalmába: “nem szeretem ezt az embert, mégis, éppen most tettem érte valami kedveset…” Mivel a kognitív disszonancia olyankor üti fel a fejét, amikor a cselekedetünkön nem áll módunkban változtatni (ahogy Franklin embere sem tagadhatta meg a könyv kölcsönadását), a nyomást kizárólag úgy enyhíthetjük, ha az attitűdünkön, a viszonyulásunkon alakítunk, azaz a híres példában: “ha megtettem neki ezt a szívességet, biztosan nem is olyan rossz a kapcsolatunk, és talán mégis kedvelem, legalább egy kicsit”.

Nem manipulatív ez egy kicsit?

A recept tehát, ha javítani szeretnénk egy kapcsolaton, igen egyszerű: kérjük meg a másikat valami apró szívesség teljesítésére. Fontos, hogy tényleg kicsi dologról legyen szó – olyan apróságról, ami igazi “visszautasíthatatlan ajánlat” (vagyis ha eddig azt az álmot dédelgettük magunkban, hogy a kognitív disszonancia-keltés jegyében megkérjük az unszimpatikus kollégát, hogy írja meg helyettünk a negyedéves beszámolónkat, sajnos, ki kell ábrándulnunk).

Kölcsönkérhetünk – Franklin példájából merítve – egy könyvet, vagy két tojást a zenét bömböltető szomszédtól, esetleg megkérhetjük az anyósunkat, írja le nekünk a fantasztikus specialitása receptjét – az ilyen horderejű kérésekre jó eséllyel igen a válasz, és a kognitív disszonancia máris dolgozni kezd.

“Tehát csapjak be valakit, hogy szeressen?” – kérdezhetnénk gyanakodva, és jogosan, hiszen ez a módszer első látásra elég manipulatívnak tűnhet. Ám mielőtt elvetnénk az egészet, és erkölcsi győzelmünk tudatában tovább utálnánk a másikat, gondoljuk végig az alábbiakat.

Csak az első lépés

Az emberi kapcsolatok esetében sokszor alakul úgy, hogy már azelőtt egyfajta óvatos harcállásból szemléljük a másikat, hogy úgy igazán megismerhetnénk, és eldönthetnénk, milyen ember. Lehet szó családtagokról, kollégákról, szomszédokról – mindegyik viszony sok-sok konfliktus veszélyét rejti magában, de egyvalami biztos: sokkal nehezebbé teheti mindkettőnk életét, ha hiányzik belőle az együttműködésre való képességünk.

Franklin története azért is jó példa arra, milyen lehetőségeket rejthet egy egyszerű gesztus, mert – bár minden adott volt, hogy az egész életüket ellenségeskedésben éljék le politikai opponensével – kognitív disszonancia ide vagy oda, ő tette meg az első lépést. Ezt pedig még ennél az egyszerű módszernél sem spórolhatjuk meg: nekünk kell odafordulnunk, és megadnunk az esélyt a másiknak, hogy kicsit jobban megismerjen, ráadásul nem is akárhogyan, hiszen aprót, de mégiscsak segítséget kérünk, megmutatva ezzel a sebezhető oldalunkat. A kognitív disszonancia tehát inkább katalizátor ebben a folyamatban, mint manipuláció: elősegíti, hogy a másik fél is nyitottabban álljon hozzánk, és közelebb kerülhessünk egymáshoz.

Franklin és ellenfele barátsága úgy kezdődött, hogy miután visszajuttatta a kölcsönkért könyvet a tulajdonosának, összeültek és hosszan beszélgettek a közös olvasmányukról, majd a következőről és az azután következőről. A sírig tartó jó viszony nem alakulhatott volna ki, ha nem nyitottak volna egymás felé, és nem dolgoztak volna később is azon, hogy a kapcsolatuk erősödjön. Ez a módszer tehát elsősorban arról szolgál, hogy segítsen kinyitni nekünk egy ajtót – az azonban már rajtunk áll, be is megyünk-e rajta.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest