„A rádióból a MI zenénk szólt!” – És neked mi volt életed legnagyobb sikerélménye?

Szerző: | 2019. 04. 30. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 10 perc

Neked mi volt életed legnagyobb sikerélménye? Ezt kérdeztük olvasóinktól áprilisban, amikor is a SIKER vs. KUDARC témáját jártuk körül cikkeinkben. Ahogy az már – a közel fél éve elindított olvasóinkkal közösen írt cikksorozatunk darabjaival – lenni szokott, elképesztően érdekes, tanulságos sikertörténetekkel kápráztattatok el minket. Nekünk már „csak” annyi dolgunk maradt, hogy kiválogassuk és formába öntsük a postafiókunkban landoló levelek legjavát. Íme.

„Megtanultam repülni” (Mesi)

„Emlékszem, az volt az egyik utolsó gondolatom, hogy nincs az az isten, hogy nekifussak annak a lejtőnek. Én leszek az, aki a harmadik napon megfutamodik és hazamegy. De nem így lett! Elindultam, nekivágtam, és abban a pillanatban, ahogy lábaim elemelkedtek a földtől, minden félelmem tovaszállt.

Soha sem érzetem még olyan egyensúlyt, mint akkor ott a levegőben.

Az a tipikus filmbeillő giccses pillanat volt, amikor minden elcsendesedik az ember körül, amikor csak az a pillanat létezik, amikor azt érzed, megérkeztél. Ez az, amire mindig is vágytál, de talán sosem hitted el, hogy egyszer átélheted” – írta nekünk Mesi, akinek gyerekkori álma teljesült akkor, amikor egy siklóernyő-tanfolyam elvégzését követően – akárcsak David Copperfield – a karjait kitárva, könnyedén elrugaszkodott a földtől és a levegőbe emelkedett.

„Azóta sok-sok órát töltöttem a levegőben, hihetetlen élményeket gyűjtöttem. A világ egyik legszerencsésebb emberének érzem magam, amikor 2000 méteren ücsörögve lógatom a lában, és úgy láthatom az alattam elterülő tájat, ahogy csak igen kevesek. Számomra nincs annál nagyobb sikerélmény, mint egy olyan álom megvalósulása, amit ebben az életben lehetetlennek tartottam. Néha még most sem hiszem el, hogy sikerült” – zárta sorait Mesi, akinek a története tökéletes példa arra, hogy az egyik legnagyobb siker, ha nem adjuk fel az álmainkat.

„A rádióból a MI zenénk szólt!” (Péter)

Nagyon szerettük Péter levelét, akinek a történetét egyszerűen muszáj azzal a részletességgel közölnünk, ahogy azt ő is elküldte nekünk, mert éppen ezek a pontról pontra belénk vésődött emlékek mutatják, hogy bizonyos sikereknek az egész életünket meghatározó jelentősége van. Péter története ebbe a kategóriába tartozik.

„2007 nyarán éppen a létrán álltam, a szomszéd néni ablakát mostam a nem csekély, 380-as belmagasság alatt. Billegtem a nagypolgári lakás méretes ablakai előtt, kepesztettem, és igyekeztem nem kizuhanni a másodikról. Közben a háttérben szólt a rádió, konkrétan Diana Ross. A dolognak volt egy megszokott rutinja: játszóruha fel, rádió be, létra hátra, szétnyit, vizet hoz, ecetet önt, ablakot vizez, majd csiszatol.

Egyszer csak valami nagyon ismerős hangot hallok. A rádióból a MI zenénk szólt. Az általam alapított zenekar dala, amit én írtam. Közvetlenül Diana Ross után! Csak úgy, a nagy adásfolyamba beszerkesztve! Leugrottam a létráról, és a rádióval a kezemben végiggaloppoztam a helyiségeken, és mindenkinek, akit ott találtam, elhadartam, hogy „Ezek mi vagyunk!”.

Mindenki mosolygott, udvariasan gratulált, de csak ennyi. Aztán már vége is volt. Visszabattyogtam a létrához és folytattam a munkát. Mások nem igazán értették, hogy mindez mit jelentett, nekem volt csak fontos. Én ismertem az előzményeket, a pár perces dal mögött álló, években mérhető munkát. De ez nem zavart. Jó volt akkor ott a létrán nekem. Abban az évben, decemberben megjelent a teljes lemez. Az első. És arról a lemezről egy másik dal nyerte az első Jazzy Dalversenyt. De ez az ablakmosós volt az első nagy sikerélmény. Az egy kicsit csak nekem szólt”.

„Maratonista lettem” (Tamás)

A sport rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy sikereket éljünk meg, és egyáltalán nem ritka, hogy életünk legnagyobb sikere is valamilyen sportteljesítményhez köthető. Erre jó példa Tamás története.

„Sosem voltam egy könnyű léptű ember, ám 2016-ban futásra adtam a fejem. (…) A kezdetekben gyors tempóban fejlődtem, ami újabb motivációt és célokat adott. A Margitsziget első körbefutása után jött az idő csökkentése, majd a másfél kör, aztán két kör. Ahogy beléptem a két számjegyű távok közé sokkal mélyebb értelmet nyert számomra a futás. Egyre többet kezdtem megtudni magamról, egyre jobban formált, minden tekintetben. Az első 10 kilométeres versenyem után jött az első félmaraton, három hónappal a 10 kilométer után. A felkészülés, a verseny minden pillanatát imádtam, még azt is, amit nem.

A félmaratonom futása alatt éreztem azt, hogy ez az a sport, ami a lelkemmel harmonizál. Megadja a kérdéseimre a válaszokat, egyre jobban megismerem magam, határokat lépek át, falakat bontok le magamban.

Ezen felbuzdulva úgy éreztem, hogy a maraton is sikerülne, ezért néhány hét pihenés után elkezdtem a felkészülést. Minden egyes lépésem azért történt, hogy maratonistává váljak, és közben tanuljak, fejlődjek, alkossak. Ez az álmom 2017. szeptember 23-án teljesült. Maratonista lettem. Egy év alatt 0 kilométer futással a hátam mögött készültem fel és futottam le a maratont. Óriási sikerként gondolok rá a mai napig”.

„Életemben először mondtam igent egy lehetőségre” (Éva)

A sikerhez vezető úton két dologra biztosan szükség van: az egyik, hogy tudjunk igent mondani, a másik, hogy mindeközben meg merjük magunknak engedni annak a lehetőségét, hogy ennek következménye lehet az is, hogy elbukunk. Erre szép, és tanulságos példa Éva története.

„Életem egyik legnehezebb időszakán vagyok túl. Szorongó, félénk és konfliktuskerülő ember vagyok. Körülbelül egy éve, számomra érthetetlen okból kifolyólag, felkértek, hogy legyek vezető a munkahelyemen. Nem tudtam, hogy honnan veszik ezt a képtelen ötletet. Aztán többek unszolására beleálltam a dologba. Életemben először mondtam igent egy lehetőségre.

Persze minden úgy történt, ahogy gondoltam, egy dolgot kivéve: „megbuktam”, nem sikerült, de ezt nem bántam meg. Tudtam, hogy ha nem vállalom be, egész életemben kísérteni fog az, hogy „mi lett volna ha…”. Még mindig próbálom „magamévá tenni”, hogy vajon mit láthattak bennem mások, de azt, hogy végre valamit nem utasítottam el, abszolút sikerélménynek élem meg.”

„Azóta egyszerűen kevés nekem, ha én nyerek” (Eszter)

Képzeljétek, a hónap kérdése olvasóink mellett egyik állandó szerzőnket, Király Esztert is megihlette, aki a Neked mi volt életed legnagyobb sikerélménye? címmel kiküldött hírlevelünkre válaszolva egy kosárlabda meccs emlékét idézte fel, ahol tizenévesen ő  aktív részese volt a csapata sikernek: nemcsak a csapata állt nyerésre, de ő is a saját egyéni csúcsa felé közelített pontszámok tekintetében, amikor is történt „VALAMI”. Hogy mi? Kapcsolódjunk is be ezen a ponton Eszter beszámolójába, és lássuk, hogyan is emlékszik élete legnagyobb sikerére!

„Elképesztő jó érzés volt, hogy „általam” érkezik meg a győzelemig a csapat, hogy mindig, amikor egy picit is előre törne az ellenfél, akkor jövök én, ÉN, ÉN, és dobok megint egy hárompontost, egy tempót, egy horgot, egy pincért, és a közönség tombol.

Az utolsó negyed közepén jártunk, amikor sikerült elhúzni 10-15 ponttal, és az edzőm úgy gondolta, hogy megvan a meccs. Rajtam kívül mindenkit lecserélt a kezdő ötből, és beküldött a pályára négy „kicsit” – méretre apróbb és keskenyebb, korban fiatalabb csapattársat – mellém. Először furcsálltam, hogy engem a pályán hagy, de aztán örülni kezdtem neki, gondoltam, hú, most akkor én dobhatom az összes többi pontot, lesz ebből negyven, sőt, negyvenöt pontos egyéni csúcs, szólózás, megdicsőülés ezerrel.

Megint sikerült leszednem egy lepattanót, vágtatni kezdtem az ellenfél gyűrűje felé, hogy bedobjam az ajtó-ablak ziccert, miközben láttam, hogy a négy kicsi közül kettő fut mellettem. És akkor hasított belém egy VALAMI (nem gondolat, nem érzés: VALAMI), hogy most adjam oda a labdát. Odaadtam. A „kicsi” bedobta.

Na, az nem öröm volt, hanem KATARZIS.

Az utolsó 4-5 percben sportot űztem abból, hogy „kitömjem” pontokkal a „kicsiket”. Az utolsó negyedben egyszer sem dobtam kosárra – és azt kívántam, bár előtte sem tettem volna. Azt kívántam, bár lenne még egy ötödik negyed is, hogy segíthessek a többieknek pontot szerezni.

Ezen a meccsen elevenbe vágó és rendkívül erőteljes tapasztalatot szereztem arról, hogy milyen az, amikor én is sikeres vagyok, ők is sikeresek, mi is sikeresek vagyunk, egyszerre. Együtt. Egymás által. Ekkor éreztem ezt meg először – legalábbis ez az első tudatos emlékem az ilyenfajta sikerről –  és azóta is szüntelenül keresem.

Azóta egyszerűen kevés nekem, ha én nyerek”.

Hálásan köszönjük Nektek, hogy ebben a hónapban is ennyi tanulságos, tartalmas és példaértékű történetet osztottatok meg velünk. Kívánjuk nektek, hogy még sok-sok hasonló sikerben legyen részetek! Ha szívesen közreműködnél közös cikkünkben, iratkozz fel hírlevelünkre, ahol minden hónapban – legfrissebb cikkeinkkel együtt – az adott hónap kérdését is elküldjük.  

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This