Szétesni és újra összerakni – Az életközépi válság esete a boldogsággal

Szerző: | 2017. 04. 28. | Social&Smart | Olvasási idő: 9 perc

A boldogság mulandó – tartja a mondás. Nem is vitatkoznánk ezzel az állítással, hiszen (ahogy arról már korábban mi is írtunk)  inkább boldog pillanatokról, időszakokról érdemes beszélni, mintsem nagybetűs, idealizált Boldogságról.

Minden korosztálynak megvannak a maga kis csodái, vagy azok a dolgok, amelyek megdobogtatják az ember szívét. Másra vágyik és általában más miatt szomorkodik egy tinédzser, mint egy munkába járó felnőtt, vagy egy nyugdíjas, és ez így van rendjén. Ami viszont korosztálytól függetlenül nagyjából mindenkire igaz, az az, hogy a jobb időszakokat rosszabb követi, hullámzik az életünk. És hogy mikor van a boldogságunk a mélypontján? Úgy fest, hogy annál a bűvös, ötvenedik életévnél.

A Boldogság U betűje

Nyomonkövetéses vizsgálatokból kiderült, hogy a boldogságunk szempontjából az ötvenedik életévünk környékén jutunk a mélypontra. Mielőtt az érintettek a szívükhöz kapnának, és/vagy egyetértően bólogatnának, gyorsan hozzá is tesszük, hogy a kutatások alapján ezután a mélypont után, akárcsak az U-betű szára, boldogságszintünk lassan emelkedni kezd.

Ráadásul az, hogy mennyire nyúlik mélyre az U betű, nem egyenlő eloszlású, sőt, bizonyos esetekben alig érzékelhető. De ha mégis így éreznénk, mindenképpen vigaszt jelenthet ebben a nem mindig felhőtlen életszakaszban, hogy vannak bizonyos tényezők, amelyek segíthetnek minél gyorsabban kikecmeregni a gödörből.

A nagybetűs életünk és annak közepe

Mielőtt rátérünk arra, hogy ezt hogyan érhetjük el, érdemes egy pillantást vetni a jelenség elméleti hátterére. Erik H. Erikson szerint életünk végéig fejlődünk – azaz identitásunkat minden egyes napunk formálja. A pszichológus összesen 8 életszakaszt különített el, és elmélete szerint egyikből a másikba egy krízis, illetve annak megoldása vezet el. Az új szakaszokban pedig mindig új képességek és konfliktusmegoldó stratégiák szükségesek.

Ezeket az úgynevezett fejlődési kríziseket az identitásunk fejlődése szempontjából normatívnak tartjuk, vagyis a megküzdésekkel járó fordulópontok elengedhetetlenek ahhoz, hogy változzunk és aztán ennek eredményeként alkalmazkodni tudjunk a soron következő életszakasz kihívásaihoz. Ilyenkor lehetőség van a növekedésre, ugyanakkor a sérülésre is nagy az esély, tehát az adott életszakasz megoldásaként két ellentétes kimeneteli lehetőség áll fenn.

Ha sikerül megoldani a szakasz kihívásait, akkor a személyiség stabilabbá válik, nő az önbizalom. Ennek hiányában viszont identitászavar alakulhat ki.

Erikson szerint a felnőttkor legfontosabb feladata a teremtés, a produktivitás, a munka – mi olyat tudunk létrehozni, ami fennmarad utánunk? Célunk nyomot hagyni a világban és átörökíteni a fiatalabb generációnak az élet nagy bölcsességeit: azaz tudást ruházni rájuk. Saját kultúránk, kisebb közösségünk és családunk szokásai így adódnak tovább. Az alkotóképességet értelmezhetjük egyfajta gondoskodásként is, azoknak az értékeknek az átadásához hasonlóan, amelyek segítenek a fiatalabb generációnak tájékozódni, biztos pontok mentén lehorgonyozni.

Ez két szempontból is hasznos: a fiatalok támogatást kapnak, az idősebbek pedig megélhetik azt, hogy fontosak, a környezetnek és a társadalomnak szüksége van rájuk.

Előfordul azonban, hogy a gondoskodás helyett az énközpontúság kerül az előtérbe ebben az életszakaszban, ilyenkor a személy nem tud/akar részt vállalni közvetlen környezete, és azon keresztül a társadalom támogatásában. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy megjelenik a céltalanság érzése: az élete sehova sem tart, egy helyben stagnál.

Pontosan mi történik életünk közepén?

Természetesen nem lehet mértani pontossággal meghatározni, hogy az életközépi válság kinek mikor érkezik el az életében: van, aki fiatalon, például harmincas éveiben jut el ide, van, aki „megvárja“ vele az ötvenet. Felbukkanását saját élettörténetünk, életeseményeink alakítják, de összességében megállapítható, hogy 35-55 éves kor között üti fel a fejét az életünkben az úgynevezett midlife krízis, vagyis ekkortájt érünk az U alakú görbe mélypontjára.

Az életközépi válság Jung szerint nem más, mint amikor ráébredünk arra, hogy már szinte mindent elértünk, amit fiatalon elterveztünk – szerető társ, karrier, gyerek, ház, kocsi, kutya, nyaraló és a többi… Kitűzünk egy célt, keményen dolgoztunk érte, és ott vagyunk a finish-ben (hiszen erre vártunk egész életünkben), majd átlépve a bűvös célvonalat elgondolkodunk: most tényleg ezért? – hát ez nem is olyan nagy durranás

Mire számíthatunk még?

Jung elgondolása szerint életünk közepe fele válik világossá, hogy mire is jutottunk eddig – és hogy nagyjából mire számíthatunk még. Realizálódik, hogy a kihagyott lehetőségeink soha többet nem térnek már vissza. Tehát elértük a nagy domb tetejére és muszáj szembesülni vele, hogy innen már csak lefelé vezet az út. Ráadásul az idő múlása mellett  egészségügyi problémákkal is egyre gyakrabban kell szembesülnünk és megküzdenünk. Ezért is nagyon fontos ezekben a nehéz pillanatokban észben tartani, hogy:

mindezeket az érzéseket és gondolatokat normatívnak, azaz a fejlődés természetes velejárójának tekintjük.

Ugyanakkor – mivel mégiscsak válságról van szó, nem könnyű feladat megbirkózni ezekkel a nehéz érzésekkel. Egy-egy ilyen életszakasz erős érzelmi megterheléssel jár, hangulatunkra, fizikai állapotunkra is kihatással lehet, és hiába ennyi év a hátunk mögött, az önmagunkról kialakított képünk is meginoghat.

Nem meglepő tehát, hogy a boldogság U görbéje ekkortájt süllyed a legmélyebbre, de – ahogy azt a cikk elején is említettük – személyfüggő, hogy milyen mélyre. És hogy min múlik, mennyire merülünk el?

A társas kapcsolataink minőségén

1. Házasság: a házasságban élőknél lényegesen kisebb súlyú az életközépi válság. Társunk egy időre átveheti a terheket rólunk (és nem csak a hétköznapi dolgok terén). Meghallgathat, és odafordulásával, tanácsával, biztatásával átsegíthet minket az érzelmi hullámvölgyön. Emellett valószínűleg más aspektusból is látja helyzetünket, így objektívebb véleménye megnyugtatóan hathat.

2. Munkahelyi társas környezet: a munkahelyi rugalmatlan hierarchia veszélyes – kiderült ugyanis, hogy az életközépi válságot sokkal jobban „viselték“ azok a személyek, akik a felettesükre partnerként tekintettek, mint akik valóban egy érzelmileg elérhetetlen, megközelíthetetlen „főnökként“ érzékelik a ranglétrán felettük álló munkatársukat.

3. Közösség: pusztán már az, hogy egy közösség része lehetünk, megtartó erővel bír: egy dán felmérés alapján feltételezhető, hogy azok, akik 15 évnél hosszabb ideje élnek egy adott közösségben (tehát valószínűleg jobban integrálódtak), kisebb mértékű csökkenést élnek meg szubjektív jóllétük tekintetében ebben az életszakaszban.

4. Barátok: akik a legfontosabbak, akik mindig képesek olyan oldalunkra rávilágítani az életünkben, amire mi magunk aligha gondoltunk volna – nos, ők a barátok. Ha az ő támogatásukra számíthatunk az U görbe mélyén, az szintén sokat jelenthet.

Ahogy a fentiekből is kirajzolódik, ha ebben a nehéz életszakaszban vannak olyan megtartó emberi kapcsolataink, amelyekre támaszkodhatunk, vagy belekapaszkodhatunk , az nagyon sokat hozzá tud tenni ahhoz, hogy  minél gyorsabban kikecmeregjünk a krízisből, és megtaláljuk, át- és megéljük azokat a dolgokat, amelyek igazán boldoggá tesznek minket.

Egyik életkorban sem könnyű, de hisszük, hogy minden megoldható – ha szükséges, akkor a megfelelő segítséggel. Ha úgy érezzük, hogy a család / barátok / támogató környezet kevés, bátran kérjük szakember, például tanácsadó szakpszichológus segítségét. Hiszen, ahogy azt hangsúlyoztuk is, az életközépi válság előbb-utóbb mindenkinél bekopogtat, és mint minden krízis, magával hozza a szétesés és ezáltal az újraszerveződés lehetőségét, így azt is, hogy a személyiségünk gyarapodjon.

Fotó: itt, itt és itt

Felhasznált irodalom:

  • Hajduska M. (2010). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó.
  • Révész Gy. Személyiség, társadalom, kultúra – a pszichoszociális fejlődés erikson-i koncepciója. In: Gyöngyösiné Kiss E. – Oláh A. (Szerk.) 2007. Vázlatok a személyiségről. A személyiséglélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest: Új Mandátum, 224 -243.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Zilahi Tímea
A tudomány és a modern kutatások rajongója. Imádja Pécset, a német nyelvet és kultúrát. Szeret utazni – arra, amerre a lába viszi. Dinamikus, pontos, rendszerető. Életében meghatározó választott sportága, a crossfit.

Pin It on Pinterest

Share This