Kell ott fenn egy ország – #SZEMÉLYES: Így kerültem közelebb az elmúláshoz

Hétévesen találkoztam először a halállal. A nagymamámért jött. Persze csak halványan emlékszem rá. Foszlányok maradtak csupán utána, és az a különös, mellkasomat szorító érzés. Egyszerűen éreztem a jelenlétét, hogy sötétségbe borítja a lakás falait és elnehezül tőle a levegő. Itt járt.

Sokáig nem tudtam, mit kezdeni az emlékeimmel. A nappali csukott ajtajával, a nagymamám kopasz fejével, a csillogással, ami napról napra halványodott a szemében. Jól elzártam magamtól az emlékeimet, hogy évekkel később, egy teljesen másik helyzetben újra átéljem azokat. Ugyanis a halállal kapcsolatban végtelenül elfogult voltam. Sokáig úgy tekintettem rá, mint egy misztikus személyre, akivel az életem végén találkozom. Naivan azt gondoltam, hogy nem kell vele foglalkoznom, hiszen rengeteg időm van még. Csakhogy a halál az élet része, nemcsak a forgatókönyv végén jelenik meg, hanem elkísér minket az úton. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az utóbbi években egyre gyakrabban találkozunk. Baráti körben, a családban, a munkahelyen, sőt, voltak napok, amikor a saját fejemben is.

Nem tudom mi nehezebb. Elfogadni a létezését vagy szembesülni a saját halandóságunkkal. Amikor ezen tűnődőm, rendszerint sehova sem jutok. Újabb és újabb kérdésekbe ütközöm. Vajon, hova kerülnek, akik nincsenek közöttünk? Újra fogok születni? Ha én nem leszek, mi lesz a hozzátartozóimmal? Milyen lehet nem létezni? Fáj? Fáj, annyira, mint meggyászolni egy szerettem?

Nem tudom, milyen válasz hozhat megnyugvást. Egyáltalán: létezik elég jó válasz a halállal kapcsolatban?

Idős emberekkel beszélgettem az élet végéről. Valaki annyira természetesnek vette az élete végét, hogy lelkesen ecsetelte, milyen dal fog szólni a temetésén, melyik sírkövet nézte ki magának. Mások hetvenéves korukban, a párjuk elvesztése után döbbentek rá, hogy nem élhetnek örökké. Ők a halál kegyetlenségéről beszéltek, egy sötét köpenyes alakról, aki elragadja a szerettüket. Ellenben ismertem olyat, akinek a halál hozta el a megnyugvást, kilépést a betegség okozta a fájdalomból.

Hitt abban, hogy létezik odafönt egy ország, ahol nem gyötrik a földi gondok, ahol végtelen szeretet és megnyugvás veszi körül. Talán a pandémia másokban is elindított hasonló gondolatokat. Hiszen hónapok leforgása alatt rengetegen vesztették el a szeretteiket. Az egyik nap még a munkahelyi feladatok, a hétvégi bevásárlás körül jár az ember agya, majd hirtelen a teljes bizonytalanságban találja magát. Mintha nem válóság venné körül, hanem abból egy kiszakított darab, ahol nem érvényesek az általa ismert szabályok.  

Talán többféle valóság létezik. Van ez, amit nap mint nap érzékelünk, ami körülvesz minket, és van, amikor örökre felnövünk. Olyan fájdalom ez, amely lenyomatát minden mozdulatunkban érezzük. Én is más lettem általa. Mindent máshogy érzek, máshogy nézek emberekre, ahogy nevetnek, idegeskednek a munka miatt, panaszkodnak a feladataikról. Reméltem, hogy a végén megvilágosodom, úgy haladok végig az úton, hogy mindent érteni fogok, de csak egyvalamit értettem meg: a halál nem rossz és nem jó, nem büntetés és nem ítélet, igazságtalanság vagy megváltás, egyszerűen megtörténik.

Polcz Alaine, pszichológus, író, aki súlyos beteg és haldokló gyerekekkel és hozzátartozóikkal foglalkozott, a következőképpen vélekedett az elmúlás elfogadásáról:

„Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi „énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit „tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”

Azt hiszem, tényleg ezt az egyetlen dolgot tehetjük. Beszélünk a saját és szeretteink távozásáról, hogy közelebb kerülhessünk egy másik valósághoz.

Megfogni a körülírhatatlant? Talán nem is olyan lehetetlen.

Fotó: itt