Múltunk a jelenünk, jelenünk a múltunk? – A magunknak újrateremtett elvárások nyomában

Sokszor emlegetjük a külvilág elvárásait, de vajon milyen arányban kapjuk valóban kívülről, és teremtjük újra önmagunk számára ezeket? Sok elv és elvárás valójában múltbéli kötelesség, mely tudattalanul átfolyik a jelenbe, ahol önként vállalt béklyóvá válik. Sok ilyen történetet hallok, ezért muszáj beszélni arról, hogy néha saját, korábbi élethelyzetekben gyökerező feszültségeink túlhordozása áll a történések mögött. Cikkünkben azt szeretnénk körüljárni; hogyan teremtjük újra a jelen elvárásaiban a múlt szorongásait – s válunk ezzel saját ellenségünkké?

Pontok és vesszők a szabálykönyvben

Mind nagyon különböző és színes csomagokat hozunk múltunkból. Az otthon négy fala között, legyen az bármilyen, már kialakultak elképzeléseink arról, hogy mit vár tőlünk a világ. Mit jutalmaznak és büntetnek, mikor vagyunk jók vagy rosszak, mit engedhetünk, és mit kell tiltás alá vonnunk. Ezt elsősorban szüleink, vagy a nevelésünket ellátó más, fontos személyek adják útravalóul az élethez, majd azok a szintén fontos, a jellemünk formálódásában jelentős személyek, akikkel találkozunk. Például a tanáraink közül azok, akik hatással voltak ránk. Van is egy ilyen mondás, hogy önmagunkon túl mindannyian azoknak az embereknek a kombinációi vagyunk, akikkel valaha találkoztunk.

Ami nem mindegy, hogy a bennünk leülepedő, belső „szabálykönyvben” vajon milyen hangnemben íródtak a sorok.

Biztonságot kapunk tőlük, de vajon szigorba csomagolva? Vagy vannak megengedő, toleranciára és önegyüttérzésre sarkalló mondatok is? Csak sarkosan, ponttal a mondat végén zárulhatott egy, a biztonságunkat jelentő gondolat, vagy lehetett azt finomítani, tovább bontani egy vesszővel? Az a szabálykönyv, aminek törvényszerűségei kísérnek bennünket, leülepszik bennünk, mintegy esszenciaként, s akkor is érvényt kereshet, amikor már hosszú évek, esetleg évtizedek teltek el a megfogalmazásuk óta. Ahogy a régi törvényeket – úgy ezeket is, talán korszerűsíteni kell.

Önként vagy kötelességből?

„Így kell az életet vinni, ilyennek kell lenni, hogy megfeleljek, úgy kellene történnie a dolgoknak, csakhogy én szinte semmit nem csinálok jól, úgyhogy nem sikerül. Ha így és úgy tettem volna, most itt tartanék.”
Egy páciensem, nevezzük Rékának, folyton ilyen fordulatokkal élt beszámolói közben.

Ellentmondást nem tűrő hangon, karakán, katonás modorban mesélt mindennapjairól, illetve arról, mennyire elégedetlen saját helytállásával ezekben. Hosszú percek teltek el így. Hallgatva őt passzívnak éreztem magam, szinte tehetetlennek. De aztán megállítottam, és visszakérdeztem: Árulja el, honnan erednek ezek a gondolatok?

Addig feszes vonásai elernyedtek, gondolkodóba esett. Kisvártatva elmondta, hogy az apja szigorát juttatja eszébe. Úgy idézte fel őt kislánykorából, mint egy régi vonalas, szabálykövető, önfegyelemre és maximalizmusra orientáló apát, aki nem tolerálta a hibázást. Igazából azt sem éreztette sosem, ha elégedett volt, a hibákat kihangsúlyozta, míg a jó eredményeket természetesnek vette. Páciensem kislánykorától próbált minél több feladatot elvégezni, színjeles bizonyítványa mellé, miközben sosem érezte úgy, hogy elégedett lenne azzal, amit elért. Mindeközben eltelt húsz év.

Réka a jelenben legtöbb energiáját a munkájába fektette. Folyamatos túlvállalások jellemezték, melyek kimerítették az idegeit; ezáltal rontották alvásminőségét és kiteljesedési lehetőségeit a magánéletben. Számára a szabadidő valami bűnös dolog szinonimája volt, amolyan haszontalanság, amikor az ember tevékenység helyett elherdálja a feladatokra fordítható lehetőségeket.

Azonosulás az agresszorral

Ahogy ezekről beszéltünk, bevillant egyik szeretett és nagyra becsült szakmai példaképem, Anna Freud pszichoanalitikus egyik fogalma, az „azonosulás az agresszorral”. Ez arról szól, hogy szorongásaink leküzdése érdekében néha magunkra öltjük azt a viselkedést, amitől tartunk. Ez vonatkozhat múltbeli, már átélt helyzetek feszültségkeltő vonásaira, de olyan dolgokra is, amik még meg sem történtek; csak tartunk tőlük.

Példánkban Réka észrevétlenül átvette és immár önmaga ellen fordította apja egykori szigorát.

Mivel egykor tartott az elmarasztalásától, gyerekként tudta, hogy csak úgy felelhet meg, ha idomul az apja merev és kritikus szemléletének megfelelő képhez. Azonban időközben szép lassan eggyé vált ezekkel, és immár önmaga „hajcsára lett.”

A jelenben már nem kellett volna ennyire szigorúnak lennie magához, de mégis így tett. Előre félt, hogy a jövőben is megbüntetik, ha nem úgy szerepel, mint mások várnák. Ezért bebiztosította magát az apjától átvett merev, ellentmondást nem tűrő munkamorállal, ezzel kivédve, hogy önmaga és mások előtt rossz fényben tűnjön fel. Kvázi a jelenben is elébe ment mások lehetséges büntetésének; saját magát terhelte túl, és közben marasztalta el.

Durva kritikákkal, negatív kommentárokkal illette magát, ha nem hozta az önmagától elvárt teljesítményt. Sőt, észrevétlenül kollégáival, közvetlen ismerőseivel is ezt a szigort éreztette. Átvett egy egykor biztonságot adó viselkedésmódot, ami a múltat túlélhetővé, de a jelent elviselhetetlenné tette. Ez a viszonyulás ártott az önbizalmának és a kapcsolatainak – úgy a munkahelyen, mint a magánéletben.

Mikor behoztam neki ezt a párhuzamot, hosszasan hallgatott, majd megjegyezte; tényleg nem tudatosan, de valóban továbbvitte az otthonról hozott „örökséget”. Fontos dolog, hogy idáig eljutott. A kérdés csak az, hogy tartozik-e továbbra is cipelni ezt a terhet magával?

Mit hozok és mit teremtek újra?

Réka esete csak egy a sok közül. Szemléletváltásában sarkalatos pont volt annak felismerése, hogy mit visz  magával feleslegesen, a jelenben is. Egyáltalán, tartozik-e a kötelességgel, hogy továbbra is cipelje? A múlt külső elvárásai az egykori fontos felnőttek szabályaiból, elvárásaiból, útmutatásaiból eredtek és egészültek ki a jelennel.

Vajon ma hány olyan elvárás van, aminek nem azért akarunk eleget tenni, mert valamikor megtanultuk, hogy így lehet jónak lenni, elfogadhatónak és szerethetőnek megélni magunkat a mások szemében?

Az a baj ezzel az elakadással, hogy nem engedi meg a szuveneritást, vagyis azt, hogy saját elképzeléseink lehessenek. Hogy elébe megy a félelemnek, de nem tekint körül alaposan; a jelenben van-e reális alapunk rá?

A változáshoz vezető út következő lépése ezért az lehet, ha a hagyma rétegeihez hasonlóan lefejtjük azokat az elvárásrendszereket, beégett mondatokat, kíméletlen kommentárokat és tévhiteket, amelyek átszínezik mindennapjainkat. Aztán megvizsgáljuk: ezek nélkül kik lehetnénk?

Biztos, hogy nem minden rossz, amit otthonról hozunk, sőt. Az elvihető és hasznos részeket válogassuk külön, és gondoljuk át. Jó esetben az egykori szabályok segítették a külvilághoz való alkalmazkodásunkat és a beilleszkedésünket. A Rékáéhoz fogható szigorú elvek megtaníthatták, hogy az életben bizony teljesíteni kell, ha egyről a kettőre szeretnénk jutni. De arra nem tértek ki, hogy nem mindegy, mindeközben milyen viszonyt ápolunk önmagukkal.

Érdemes tehát átgondolni: mi az, amit hasznosan teremtek újra a régi elvekből, a fontos mások okozta feszültségből, és mi az, ami visszahúz a haladás útján?

Feloldozás

Ez a példa csak egy a sok közül. Biztosan találnánk a saját életünkben is olyan viselkedésformákat, melyekben olyan viszonyulással azonosulunk, amitől eredetileg féltünk. Ami szorongást kelt, azt valahogy el kell viselni anélkül, hogy összeroppannánk benne. Próbáljuk védeni magunkat és önbecsülésünket. A kritika elviselésének nehézsége mögött  gyakran az áll, hogy nem dolgoztuk át magunkban a korábbi hibáink tanulságát, inkább homokba dugtuk a fejünket, mert fájt volna szembesülni.

Akit bántottak, az gyakran válik szintén bántóvá, mert nem akar többé passzív szerepet átélni. Megfordítja a leosztást. Aki szorongott, inkább magára ölti ennek tárgyát, mintegy receptúraként a túléléshez. Átvesszük, amitől féltünk, mert ezzel kvázi felvértezni szeretnénk magunkat.

Keressük meg a saját miértjeinket, és találjuk meg hozzájuk a megértést. Mit vettem át és miért tartom fent ezt a viselkedést még mindig? Mit ad nekem, de mit vesz el tőlem?

Csak ezzel a tükörrel dolgozható át, ami a jelenben nehéz, és adható vissza a múltnak, ami hozzá tartozik, és már nem kell vinnünk tovább.