A hálószobában, a munkahelyen, az edzőteremben, az óriásplakátokról, a vasárnapi ebéd közben – számtalan elvárás vesz körbe minket és kúszik be mindennapjainkba, befolyásolva ezzel viselkedésünket, önbecsülésünket és kapcsolatainkat. Hiába tudjuk és hangoztatjuk, hogy ennyi elvárásnak nem is kell, sőt, egyenesen lehetetlen megfelelni, mégis nehéz szabadulni a béklyóikból. A legnehezebb pedig azt fel- és beismerni, hogy nem csak felénk, hanem belőlünk is jönnek: olykor bizony mi is túl magas elvárásokat támasztunk nem csak önmagunkkal, hanem a számunkra fontos személyekkel szemben is.

Elvárások mindig voltak, és lesznek is – a probléma nem is a meglétükkel van, hanem a tartalmukkal, közlésük módjával és a rájuk adott reakciónkkal. Az egyértelműen meghatározott és kimondott, teljesíthető elvárások alapvetően építő hatással lehetnek személyiségünkre és fejlődésünkre, hiszen célt adhatnak, haladhatunk, tanulhatunk általuk. Gyermekként a szülőktől jövő elvárások rendkívül fontos szerepet töltenek be, hiszen egyfajta tájékozódási pontként szolgálnak, megmutatják az aktuális feladatot és a célhoz vezető utat, motiválják a gyermeket a fejlődésre, keretet és szabályokat, ezáltal biztonságot adnak.

Ha a gyermek felé nem érkezik semmi elvárás – azaz ha mindent lehet, de semmit sem kell -, az teljes káoszt eredményezhet: a gyermek úgy érezheti, mintha egyedül, térkép és útmutató nélkül maradt volna a világ felfedezésében és megismerésében. A másik véglet az, mikor a szülői elvárások irreálisak, teljesíthetetlenek, vagy éppen egymásnak ellentmondóak, a gyermek pedig azt a megsemmisítő következtetést vonja le belőlük, hogy bárhogyan is próbálkozik, úgysem tud megfelelni.

„Csak akkor vagyok szerethető, ha…”

Gyermekként még nincs kialakult válaszunk és képünk arról, kik is vagyunk – identitásunkat nagyrészt a szülői visszajelzések alapján kezdjük el felépíteni. Ha azt látjuk és tapasztaljuk, hogy szüleink dühösek és csalódottak lesznek, ha nem tudjuk teljesíteni az általuk támasztott, felénk irányuló elvárásokat, akkor mi is haragudni és csalódni fogunk magunkban. A gyermek nem képes arra, hogy cselekvése eredményét, kimenetelét elválassza egész személyiségének, lényének megítélésétől.

Ha nem éreztetik velünk azt, hogy az esetleges sikertelenség ellenére szeretnek és elfogadnak, támogatnak és bíznak bennünk, csak akkor fogjuk magunkat szerethetőnek és elfogadhatónak tartani, ha valamit letettünk az asztalra, ha bizonyítottunk és megfeleltünk a körülöttünk levő elvárásoknak.

Kőkemény szabályrendszert tanulunk meg és sajátítunk el, merev feltételeket szabunk ki saját elfogadhatóságunkkal kapcsolatban, önértékelésünk ezek szerint alakul, a magas mérce miatt pedig állandó frusztrációban tartjuk magunkat. Az egész kétségbeesett küzdelem és folyamatos önostorozás nem szól másról, mint hogy megadjuk magunknak az engedélyt és az esélyt, hogy érezhessük azt, hogy megérdemeljük az elismerést, hogy igenis szerethetőek vagyunk. Ám amint teljesítettünk egy külső vagy belső elvárást, önmagunk elismerése csak ideig-óráig tart: egy újabb célt tűzünk ki magunk elé, hogy gyenge és instabil önértékelésünket ismét megerősíthessük.

Torz tükörben látni magunkat

Ha az elvárásoknak való megfelelés mentén tanultuk meg értékelni magunkat, a meg nem felelés általában erős önvádat, szorongást, dühöt, szégyent és önmagunk elutasítását váltja ki. Ilyenkor általában téves következtetéseket vonunk le a kudarcot jelentő élményből önmagunkról, úgynevezett kognitív torzításokat, azaz gondolkodási hibákat alkalmazunk, melyek még inkább aláássák amúgy is ingatag önbecsülésünket.

A kognitív torzítások beazonosítása és tettenérése gondolkodásunkban azért segíthetnek az elvárások elengedésében, mert rávilágítanak arra, hogy az elvárások mentén történő önértékelés tele van logikai hibákkal, melyek nem a valóságot tükrözik, hanem saját, önkényes elveket követő, kaotikus érzelmi világunkat képezik le, egy torz szűrön láttatva velünk környezetünket és saját magunkat.

Ilyen kognitív torzítás például:

1. A túláltalánosítás: amikor egy egyszeri eseményből általános következtetéseket vonunk le („Tegnap este türelmetlen voltam a kisfiammal – rossz anya vagyok”).

2. A címkézés: amikor a konkrét viselkedés helyett az egész személyünket minősítjük („Nem sikerült a nyelvvizsgám – béna vagyok”).

3. A fekete-fehér gondolkodás: amikor csak a két végletet nézzük, a közöttük levő tartományokat, „színárnyalatokat” nem vesszük figyelembe („Csak négyest kaptam a beadandómra, nem ötöst – megint leszerepeltem”).

4. A pozitívumok figyelmen kívül hagyása: amikor egy egész eseményből csak a negatívat emeljük ki, a többi részletet mellőzzük, érvénytelenítjük („Leadtam a főnöknek a kimutatást határidőre, kidolgozva a kérései szerint, de egy grafikont elfelejtettem beletenni, és ez nagyon bosszant”).

Az érem másik oldala

Az, hogy mi magunk is magas elvárásokat támasztunk a környezetünkben élőkkel szemben, olykor csak az állandó feszültségben, elégedetlenségben, fortyogásban és keserűségben mutatkozik meg. Természetesen vannak konkrét és jogosnak mondható elvárások, kérések (például: „Írj, ha tovább maradnál”, „Pakolj el magad után!”), amelyek nem korlátozzák szabadságában a másik felet, nem járnak lemondással, könnyen teljesíthetőek, a harmonikus és zökkenőmentes együttélés a céljuk – ha a másik személyben van némi kompromisszum-készség, nem is okoznak problémát, vitát.

A kapcsolatot az mérgezi meg, ha a másik felet nem tudjuk önmagában elfogadni, csak akkor, ha teljesíti azokat a feltételeinket, amelyeket kiszabtunk neki, és amelyeket nem is biztos, hogy hangosan is kimondtunk neki.

Az elvárások magányossá tesznek

A kapcsolatban jelen levő magas elvárások valójában falakat emelnek a két fél közé, végtelenül magányossá téve ezzel őket. Az elvárások miatt nem tudjuk a másikat a maga teljességében és tökéletességében látni, hanem a torz szűrő miatt csak a hiányosságokra, a hibákra figyelünk, ezzel folyamatos frusztráltságot és kiábrándultságot keltve magunkban, a másik felet pedig állandó védekezésre késztetve.

Valódi kommunikáció helyett a támadás és a védekezés, majd az elszigetelődés fog érvényesülni a két fél között. Kiélezett esetekben elég lehet már az is, ha meghalljuk a nyíló ajtó csikorgását, és már akkor felvesszük a támadó, vagy a védekező pozícióját, a kapcsolatban leosztott szerepeknek megfelelően. De vajon miért olyan nehéz elszakadnunk és „letennünk” a másik féllel szemben támasztott magas elvárásokat?

Használni a másikat

Ha gyermekként azt tanultuk meg, hogy csak szigorú kritériumoknak, külső feltételeknek megfelelve, bizonyítva és teljesítve vagyunk értékesek, önmagunkban nem, akkor felnőtt fejjel gyenge önértékelésünket továbbra is külső visszajelzésekkel próbáljuk erősíteni.

Mi lehetne nagyobb visszajelzés és megnyugvás annál, ha az, aki a leginkább ismer minket, aki a legközelebb áll hozzánk, mutatja azt meg nekünk, hogy szerethetőek vagyunk?

Folyamatos megerősítésre és bizonyítékokra vágyunk, amelyeket idővel sajátságos játszma-helyzetekben próbálunk kicsikarni a másik személytől. Ezekben a helyzetekben is fellépnek a kognitív torzítások, és messzemenő következtetéseket vonunk le abból, ha a másik fél elvárásainknak nem megfelelően cselekszik. Például azt, ha partnerünk nem marad velünk otthon este filmezni, hanem inkább a haverjaival megy sörözni, értelmezhetjük úgy, hogy nem is vagyunk olyan fontosak a számára, hiszen nem minket választott, így valószínűleg nem is szeret minket annyira, mert alapvetően nem vagyunk szerethetőek.

Ez a téves következtetés régi és mély sebeket téphet fel, alapjaiban megrázhatja énképünket, nagy indulatokat felszabadítva, melyeket vagy kieresztünk düh formájában, vagy magunkban tartunk, önmagunkat elemésztő fájdalomként. Ezekben a helyzetekben a másik felet ingatag önbecsülésünk megerősítésére használjuk fel, figyelmen kívül hagyva az ő vágyait és szükségleteit. Holott könnyen meglehet, hogy nem úgy mutatja ki felénk szeretetét, hogy lemond önmagáról és félretolja vágyait, terveit, hanem egyéb utakon és módokon – ezeket a megnyilvánulásokat pedig talán észre sem vesszük, vagy ha fel is tűnnek, nem akarjuk őket elhinni.

Feltétel nélkül elfogadni és szeretni

Az elvárások elengedése egy teljesen új dimenziót nyithat meg a világhoz, másokhoz és az önmagunkhoz való viszonyulásunkban. Az elfogadás és a szeretet feltételekhez kötésének felülírásával megengedhetjük magunknak azt, hogy hibázzunk, tévedjünk, rossz döntéseket hozzunk, hogy ne legyünk olyan kemények és szigorúak magunkkal. Rájöhetünk arra, hogy nem kell bizonyítanunk ahhoz, hogy jók legyünk, hiszen már eleve azok vagyunk, pont jók – hibáinkkal, kudarcainkkal, tévedéseinkkel együtt.

Amint elhisszük magunkról, hogy önmagunkban is szerethetőek vagyunk, a számunkra fontos személyeket is más megvilágításban fogjuk szemlélni, interakcióinkat pedig nem a félelem fogja irányítani, hanem ahogy magunkat, úgy a másikat is képesek leszünk teljesen elfogadni, teret adni az igazi párbeszédnek és együttlétnek, igényeinek, vágyainak, önmagának.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát, mert mindig is egyértelmű volt számára, hogy írni szeretne és emberekkel foglalkozni, és ezt meg is tudta valósítani. Pszichológusként nyitottsága és lelkesedése viszi előre, a környezete szerint 180 fokos fordulatokat tud venni, pedig számára természetes, hogy foglalkozik pszichiátriai betegekkel, függőkkel és autizmussal élőkkel is – hiszen minden érdekli, ami emberi. Mindig azt látja a vele szemben ülőben, amilyen valójában ő, a félelmek rétege alatt. Általában szeret egyszerre több mindent csinálni, de azért a nyugalmat is nagyon tudja élvezni.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest