„Az semmi, képzeld, velem mi volt!” – Az énközpontúság működése

Szerző: | 2023. 02. 17. | Social&Smart | Olvasási idő: 7 perc

Valószínűleg mindannyiunknak vannak olyan ismerősei, akikkel időnként kicsit fárasztó élmény a beszélgetés. Bármi is a téma, mintha mindig próbálnának rálicitálni az elhangzottakra valamivel, ami velük esett meg; így a mi szerepünk egy idő után a bólogatásra, és néhány jól időzített „hűhá”-ra redukálódik a társalgásban. Az énközpontúság komoly terhet jelenthet a kapcsolatoknak, ám a háttérben gyakran többről van szó, mint a középpontba kerülés vágyáról.

énközpontúság

Aki megfordult már énközpontú emberek társaságában, az tudja, hogy bizony nem mindig könnyű velük szót érteni. A működésükre jellemző, hogy gyakorlatilag mindent a saját szemszögükből néznek, és a saját életükre, tapasztalataikra vonatkoztatnak. Gyakran éppen ez nehezíti meg a velük való kommunikációt: bármit is mondunk, mintha meg sem hallanák, és alig várnák, hogy ismét magukhoz ragadják a szót.

De miért csinálja ezt valaki?

Bár azt gondolhatnánk, az énközpontúság hátterében egyszerűen önzés (vagy nárcizmus) áll, a helyzet ennél sokszor bonyolultabb. Az énközpontúság ugyanis olyasvalami, amire időről időre mindannyian hajlamosak lehetünk.

Adódhatnak az életünkben olyan időszakok, amikor nagy horderejű dolgok történnek velünk; olyanok, amik a teljes figyelmünket követelik, és ezáltal kicsit beszűkültté is tesznek. Például ha nagy döntés előtt állunk, vagy éppen most hagytak el minket, teljesen természetes, hogy a gondolataink és a beszélgetéseink nagy részét is ezek az események töltik ki.

A külső szemlélő (vagyis inkább hallgató) számára pedig végül talán kicsit terhes is lehet, hogy nem tudunk eltávolodni a sokadszor is újra megrágott problémától.

És ez még nem minden. Énközpontúságra sok olyan tényező is hajlamossá tehet, ami egészen korai tapasztalatokhoz vezethető vissza. Ilyen lehet például, ha gyermekkorunkban érzelmi elhanyagolást éltünk meg, vagy sérült az önbecsülésünk – ekkor felnőttként fokozott igényünk lehet a figyelemre. A nárcisztikus vonások szintén gyakran járnak együtt énközpontú viselkedéssel. De állhat a háttérben akár autizmus spektrumzavar vagy szociális szorongás is, ami megnehezítheti, hogy önmagunkról a beszélgetőpartnerünkre helyezzük át a fókuszt.

Az énközpontúság felismerése

Alice Boyes klinikai pszichológus egy korábbi cikkében három olyan jellemzőt sorolt fel, amiről könnyen felismerhető az énközpontú viselkedés.

1. Gyakran rálicitál arra, amit mondasz.

„Ha neked fáj a fejed, akkor neki tuti, hogy agydaganata lesz” – írja a szakértő (aki természetesen hozzáteszi, hogy nem tréfálkozni szeretne a példával, csak az énközpontú működést érzékeltetni).

„Ha elmeséled, hogy barkácsolgatsz, rögtön elmondja az egész házuk felújítására vonatkozó terveit. Ha beszámolsz neki egy apró sikeredről, akkor ő mond egy nagyobbat”

– magyarázza Boyes. A „licit” pozitív és negatív irányban egyaránt működik.

2. Nem veszi észre, hogy unod magad, vagy szeretnél másról beszélni.

Beszélni és beszélgetni arról, ami történt velünk, különösen, ha valamilyen negatív életeseményről van szó, a feldolgozás és a továbblépés egyik fontos eszköze. Ennek azonban az is része, hogy figyelünk a környezetünk, beszélgetőpartnerünk jelzéseire, amelyek elárulják, hogy kicsit „túltelítődött” egy-egy témával. Az énközpontúság esetében ez gyakran hiányzik.

Ahogy Alice Boyes fogalmaz: „Az énközpontú emberek azt hiszik, ami számukra érdekes, az mások számára is az. Feltételezik, hogy mások ugyanazokat a dolgokat értékelik, mint ők, ami lehet például a pénz, a státusz, a technológia, az utazás vagy a művészet. Annyira belefeledkeznek a saját érzéseikbe, hogy a beszélgetőtársukra már képtelenek odafigyelni.”

3. Nem hív fel, ha éppen nincs mondanivalója.

„Ha épp nincs szükségük tőled semmire, például érzelmi támogatásra, akkor előfordulhat, hogy teljesen eltűnnek. Lehet, hogy nagyon érdeklődnek irántad, ha úgy érzik, segíthetsz nekik a céljaik elérésében (például a karrierjükben), de ha ez mégsem jön össze, eltávolodnak, vagy valaki más felé fordul a figyelmük” – figyelmeztet Boyes.

Hogyan tovább?

Akár önmagunkon, akár valaki máson véljük felfedezni az énközpontúság jeleit, a szakértő szerint nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyiunkban ott van a lehetőség a fejlődésre. Ha hajlamosak vagyunk az énközpontúságra, érdemes tudatosan és részletesen megtervezni, hogyan változtatunk a viselkedésünkön, és rendszeresen gyakorolni, hogy jobban figyeljünk másokra.

Ha a környezetünkben akad valaki, akire jellemző az énközpontú viselkedés, hasznos lehet, ha megfigyeljük, mikor és hogyan ismétlődik a beszélgetéseinkben ez a dinamika. Ha a kapcsolat közelségi foka megengedi, könnyedén, vagy akár komolyabban rá is szólhatunk a másikra, ha megint önmaga felé kalandozik. Nyugodtan adjunk egyértelmű, világos jelzést, ha szeretnénk témát váltani. Érdemes mindezt következetesen újra és újra megtenni, hiszen nem biztos, hogy egyetlen visszajelzés elegendő lehet.

Milyen lépések segíthetnek?

  • Határok tartása: A saját jóllétünk védelme érdekében fontos világos határokat kijelölni. Ez lehet például az együtt töltött idő korlátozása, vagy a találkozók ritkítása is.
  • Az empátia gyakorlása: Bár az énközpontúság különösen frusztráló lehet egy kapcsolatban, segíthet, ha megpróbálunk megértéssel fordulni a másik felé, aki lehet, hogy saját bizonytalanságával, szorongásával küzd.

  • Ne erősítsd meg a viselkedést!
    Az énközpontúságra hajlamos emberek gyakran szinte követelik a figyelmet és olykor úgy tűnhet, állandó elismerésre és megerősítésre van szükségük. Ha ennek a dinamikája hatja át a kapcsolatot, érdemes figyelni rá, hogy ne bonyolódjunk mindig ugyanezekbe a körökbe.

  • Legyél direkt, ha szükség van rá.
    Ha olyasmit tapasztalsz egy énközpontú személytől, ami negatívan befolyásolja a kapcsolatotok egyensúlyát vagy a te jóllétedet (mint például a dicsekvés vagy a gúnyolódás), jelezd vissza egyértelműen és lehetőleg azonnal, hogy ez nincs rendben. Használj én-üzeneteket, és maradj nyugodt, de határozott!

 

Az énközpontúság hátterében számos ok állhat, amelyeknek a megértése segíthet abban is, hogy jobban kezeljük azokat a kapcsolatainkat, ahol előfordul. A határaink megóvásával és a nyílt, asszertív kommunikációval sokat tehetünk azért, hogy kevésbé legyenek megterhelőek ezek a sokszor bosszantó helyzetek.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This