“Lemerült elemekkel sok mindent lehet csinálni, csak nem érdemes” – Interjú Limpár Imrével az erőforrásainkról

Szeretünk derűsek, motiváltak, lendületesek lenni. Jól akarjuk érezni magunkat, és azt állítjuk, hogy ezért sok mindent megteszünk. De te szoktad olykor csekkolni az erőforrásaidat? Azokat a mindennapi örömöket, amelyektől energiád lesz megvalósítani a feladataidat, megoldani a problémáidat? Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal most ezekről a bizonyos erőforrásokról beszélgettünk.

A te elemeid hány százalékon vannak, Imre?

Most? 74,5 százalékon.

Ennyire pontosan tudod?

Ez természetesen egy show-elem, az emberek jobban felfigyelnek arra, ha nem egész számot mondunk. Kizökkenti őket a szokatlan információ, ezért működik.

Azt mondod, most 74,5 százalékon vagy. Milyen gyakran szoktad csekkolni, hogy éppen hol állnak az elemek?

Heti szinten biztosan, és van, hogy napi szinten többször is, ez attól függ, hogy milyen a napom kitettsége. Ha nagyon strapás, akkor többször érdemes ránézni. Van olyan, hogy emlékeztetőt írok a telefonomba, hogy ekkor és ekkor nézzek rá, hogy hogy vagyok. A lényeges tartalmakra figyelek-e, és mit kellene esetleg elengednem. Nagyon hiszek az erőforrások mobilizálásában.

Hogyan lehet mobilizálni az erőforrásainkat? Van erre technika?

Először is lássuk azt, hogy hogyan néz ki a folyamat! Jön a krízis, ahogy mondani szoktam a gyötrő nyaff pillanat, a guillotine lecsap, és elvágja a memóriát, ezért nem tudjuk felidézni azt, hogy mi szokott segíteni az önstabilizációban, az erőforrások előhívásában, megszerzésében.

Azt szoktam javasolni, hogy legyen egy erőforrás listánk, amit az íróasztal felső fiókjában tartunk – vagy bárhol máshol, ahol szem előtt van, ha szükség van rá. Ez gyakorlatilag saját magunk használati útmutatója, amit ha szisztematikusan vezetünk, akkor a kritikus pillanatokban segít, hogy mihez is kellene nyúlnunk.

Nekem például az autogén tréning egy fő erőforrásom, és nem olyan régen pont volt egy olyan pillanatom, amikor rájöttem, hogy két hete nem alkalmaztam. Miért? Mert az őszi hajtás, a rengeteg feladat blokkolta a memóriámat.

Fotó: Gradvolt Endre

Mi lehet még ilyen erőforrás, ami tölteni tud bennünket, amihez nyúlhatunk, hogy legyen elég erőnk a mindennapokhoz?

Bevallom töredelmesen, idézetmániás vagyok. Van ez a Kierkegaard idézet, hogy “Az élet nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni.”  Engem ez az idézet feltölt. Ha találok ilyet, dobban a szívem. De az, hogy nekem segít, az nem jelenti azt, hogy másoknak is ez a jó.

Mindenkinek magának kell megtalálnia azt, hogy mi az, ami feltölti, amitől csillog a szeme. Ne essünk az indukció csapdájába és ne általánosítsunk saját igazságokat általános emberi igazsággá.

Van, akit Kierkegaard inkább kibuktatna.

Tegyük fel, hogy van már egy ilyen listánk. Nagyjából tudjuk, hogy mik számítanak erőforrásnak az életünkben. Van arra technika, hogy ha már tisztában vagyunk az erőforrásainkkal, akkor azokat alkalmazzuk is és ne sikkadjon el?

Szerintem van erre technika. Hadd kezdjem rögtön egy sztorival: az egyik kliensem arra panaszkodott, hogy valahogy mindig ledarálja a jót az életében. Addig gondolkodik, agyal a dolgokon, hogy a jóból is rossz lesz a végére. Azt a kérdést tettem fel neki, hogy van-e olyan jó az életében, ami ledarálhatatlan. Érdemes ezen nekünk is elgondolkodni.

Mert a legnagyobb válságok közepette is vannak olyan pillanatok, olyan emlékek, amikbe lehet kapaszkodni. Nekem például nincs az a rossz pillanat, amikor meghallom Dvořák Újvilág szimfóniájának 4. tételét, és nem azt érzem, hogy jó élni.

Érdemes elgondolkodni, hogy nekünk mi az, ami ledarálhatatlanul üdítő. Az arany erőforrás, ami akkor is működik, amikor a többi nem.

Miért jó nekünk, ha ezen elgondolkodunk, vagyis ha vannak biztos erőforrásaink?

Az erőforrás pontosan arról szól, ami az első kérdésed volt: hány százalékon állnak az elemeink. A motiváció pedig arról szól, hogy akarom-e ezeket az elemeket használni bármire is. A két fogalom tehát nem ugyanaz, de rokonok egymással. És hogy hogy függenek össze, arra hozok egy példát: ha egy kliens úgy érkezik hozzám, hogy azt mondja, nincs önbizalma, akkor az első kérdésem hozzá, hogy hány százalékon állnak az elemei.

Ha azt válaszolja, hogy 35 százalékos, akkor nem vállalom, hogy az önbizalmán dolgozzunk, mert nincs meg az erőforrása arra, hogy egyáltalán dolgozzon. A munka közben ugyanis óhatatlanul veszít majd a pszichés tartalékaiból, és a 35-ből nem nagyon lehet már elvenni. Először azon kellene ebben az esetben dolgozni, hogy abból a 35-ből 55-öt, 65-öt csináljunk.

Jól értem, hogy a motivációink megvalósításának előfeltétele, hogy erőforrásaink is legyenek?

Erőforrás nélkül nem megy. Tételmondatom, hogy lemerült elemekkel sok mindent lehet csinálni, csak nem érdemes. Ha például ne adja Isten elüt az autó és hat hétig fekvőgipszben kell lenned, akkor lehetsz te akármilyen motivált, nem fogsz tudni csinálni semmit. Ezt a testi példát mindenki sokkal könnyebben elfogadja, pedig lelkileg ugyanez történik.

Ha nem vagyok tisztában azzal, hogy mi jelenti számomra a valódi erőforrást, akkor hogyan tudom megtalálni?

Ha valaki teljesen ötlettelen, akkor az érzékszerveket bármikor segítségül tudja hívni.

Mi az amire ránézel és azt érzed, hogy jajj de klassz! Mi ugyanez a fülednek? Például milyen zene? Mi ez az érintésednek?

Én az egyik karácsonyra kaptam a családtól egy nagyon puha mélyszürke köntöst, és ha ahhoz hozzáérek, jobb kedvem lesz; persze tudom, mások erre majd csak legyintenek, amikor elolvassák az interjút. A jobb kedv azonban messze nem azonos a boldogsággal, ezt ne felejtsük el! Nagyon fontos: az erőforrások nem azok az eszközök, amiktől boldogok leszünk, hanem amiktől az elemeink feltöltött állapotban lesznek.

Előfordulhat, hogy akárhogyan is töltögetem, nem töltődnek ezek az elemek?

Igen, ilyenkor azt kell felismerni, hogy az akkumulátor romlott el, azt kell kicserélni, nem tudja tartalmazni azt az erőforrást, amit beleviszünk. 

Ebben az analógiában mi az akkumulátor? Ha a mentális egészségünkre gondolunk, mit kell kicserélni?

Az embereknek általában van egyfajta bekötésük a világra, aminek van egy origója. Elképzelhető, hogy ezt az origót kell kicserélni, vagyis azt, hogy hogyan nézek a világra, hogyan tekintek a körülöttem lévő dolgokra. Mint amikor önéletrajzot készítünk, és egy idő után már nem arra van szükség, hogy az előzőhöz tegyünk valamit hozzá, hanem hogy egy teljesen újat írjunk, mert már nem azok a tapasztalatok a fontosak, amik korábban azok voltak.

Az, hogy mindig így vagy úgy szoktunk csinálni valamit, az nem jelenti azt, hogy ma már nem lenne hatékonyabb másként. Vagyis válaszolva a kérdésedre, érdemes felülvizsgálnunk a világnézetünket olykor, hogy még mindig helytálló-e, amit eddig gondoltunk.

De mindez ezen a ponton igazi darázsfészek hangulat, mert neveltetésünk, transzgenerációs örökségünk is óhatatlanul megkérdőjeleződhet. Ezt sokan nem vállalják. 

Ehhez a változáshoz szükség van némi nyitottságra, rugalmasságra, nem? 

Igen, csak nagyon fontos, hogy a nyitottságból ne csináljunk karaktervonást! Magyarul, ne mondjuk azt, hogy én nem így születtem, én nem ilyen típus vagyok. Mert nyilván valóban vannak olyanok, akik kétéves koruktól kezdve sokkal nyitottabbak, de ez nem jelenti azt, hogy én ne tudnék önmagamhoz képest nyitottabb lenni. Nem máshoz képest, hanem ahhoz képest, ahol én éppen állok a világomban. Aminek figyelmet szentelünk, nagyon sokszor extra éltető hatást kap.