„Figyelem nélkül beszélgetni olyan, mint érintés nélkül egymáshoz érni” – Az értő figyelem című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2021. 05. 24. |

„Mikor fordult elő utoljára, hogy igazán figyeltél? De igazából figyeltél, nem azon gondolkodtál közben, hogy mit kellene mondanod, nem vetettél lopott pillantásokat a telefonodra, és nem vágtál közbe azonnal a véleményeddel? És rád mikor figyeltek legutóbb?” – szegezi nekünk a kérdést Kate Murphy Az értő figyelem című könyve legelején. Az igaz, hogy figyelünk mi, ahogy csak tudunk, egyszerre akár több mindenre is – azonban nem eléggé. Mit jelent egyáltalán az, hogy igazán figyelni? Milyen változásokat hozhat az életünkbe, ha elkezdünk figyelni?

Valahogy mindig viszolyogtam az olyan listáktól, amelyek csokorba szedték, mit tegyünk és ne tegyünk ahhoz, hogy jó hallgatósággá váljunk, hogy érezze a másik, hogy tényleg, de tényleg figyelünk rá. Tartsunk szemkontaktust, bólogassunk finoman, szúrjunk közbe jól időzített, megerősítő szavakat, ismételjük meg, amit mond a másik, kérdéseink és testbeszédünk is csak úgy sugározza a nyíltságot. A könyvben hamar megtaláltam a választ, miért lép fel bennem elemi ellenkezés a a hasonló “checklistek” láttán.

„A figyelem nem követendő és kerülendő dolgok listája”

Egyszerűen azért, mert ez nem valódi figyelem, hanem manipuláció. A figyelem könnyen stratégiává és üres pózzá válhat, ha csak azért mutatjuk illetve tesszük, hogy valamilyen célunkat elérjük. Hogy népszerűbbek legyünk, biztosítsunk magunknak egy jobb pozíciót, vagy egy második randevú lehetőségét… Azonban ha nincs mögötte valódi és őszinte érdeklődés, hiteltelenné válunk, amit a beszélgetőpartnerünk is meg fog érezni. A figyelem készségét lehet ugyan finomítani, csiszolni, de ennél jóval többről szól:

a figyelem szemléletmód, beállítódás, egyenesen művészet.

Ezért örültem neki annyira, hogy Kate Murphy az értő figyelemről szóló könyvében nem tippeket és praktikákat ad, hogyan figyeljünk jobban, hanem lényegében a figyelem dicshimnuszát írta meg. Több éves kutatómunkája összegzését nyújtja át az olvasónak, a pszichológiai tényezőkön kívül a figyelem biomechanikai, neurobiológiai hátterére is kitérve. Nem ígéri azt, hogy az utolsó oldalhoz érve elsajátítjuk a valódi figyelem csínját-bínját, inkább felkelti azt a vágyat, hogy mennyire jó lenne visszaszerezni és belecsempészni a figyelem elveszett művészetét mindennapjainkba és kapcsolatainkba.

Hova tűnik el a figyelmünk?

Tény, hogy valóban egyre nehezebb igazán elmélyülten figyelni. Saját magamon is tapasztalom, hogy nehézkesen mélyedek bele különböző tevékenységekbe, sokkal felszínesebb a koncentrációm. Bármilyen inger ki tud szakítani és el tud terelni, össze-vissza kapkodok, és ez mérhetetlenül frusztrál. Például megfogadtam, hogy ezt a könyvet – ha már a figyelemről szól – teljes odafigyeléssel fogom olvasni, nem fogja semmi elvonni a figyelmemet. Tíz percig bírtam…

Kate Murphy több adattal is alátámasztja, mennyire átalakult figyelmünk működése, amit főként a médiafogyasztási szokásaink változásával magyaráz.

„A figyelem árucikké vált, digitális platformokon adják és veszik. […] A figyelem minősége már nem számít. Sőt, minél megosztottabb a figyelmünk, annál meggyőzhetőbbek vagyunk”.

Másodpercek alatt hozunk döntéseket, ha valami fél perc alatt nem köti le a figyelmünket, már kattintunk is tovább. Olvasás helyett hangoskönyveket hallgatunk, hogy közben tudjunk még mást is csinálni, hogy gazdaságosan használhassuk ki kapacitásunkat. A régi filmeket vánszorgóan lassúnak találjuk, sőt, a sorozatok elején levő másfél perces introt is inkább átugorjuk – nincs időnk és türelmünk végignézni. Ha pedig személyesen találkozunk valakivel, akkor is szeretjük biztonságos közelben tudni a telefonunkat – egyszerűbb egy olyan világba menekülnünk, ahol az ingereket mi szabályozhatjuk, és kellően stimulálhatjuk magunkat, ha unalmassá válik a beszélgetés. A Microsoft kutatásai szerint a kétezres évek óta tizenkettőről nyolc másodpercre csökkent a koncentrálóképességünk átlagos időtartama. Viszonyításképpen: egy aranyhal koncentrálóképességének időtartama kilenc másodperc…

Hangozhat ez felsőbbrendű prédikációnak is hanyatló társadalmunkról, a szerző azonban ezeket a tényeket tárgyilagosan, értékítélet nélkül mutatja be – valahogy úgy, hogy „ez van, ebből kell most főznünk”. Ezzel inkább azt az üzenetet erősíti, hogy ha nehéz figyelnünk, nem feltétlenül a mi hibánk és gyengeségünk, hanem egy társadalmi jelenséggel állunk szemben. Ezért is érdemes tisztába kerülnünk azokkal az akadályokkal és tényezőkkel, amelyek gátolnak a teljes figyelem gyakorlásában.

A figyelem: erőfeszítés

Mindennapi interakcióinkat átszövik a figyelemről alkotott téves elképzelések. Például ha befejezzük valaki mondatát, szeretnénk előzékenynek tűnni, amivel kisegítjük a másikat. Ha eszünkbe jut egy érdekes vagy vicces gondolat, félbeszakítjuk a másikat mondandója kellős közepén, mert azt gondoljuk, ez annyira fog neki tetszeni, hogy nem várhatunk vele. Mindezek persze rém zavaróak a beszélgetőpartnerünk számára, és inkább azt közvetítik felé, hogy nem is érdekel minket az, amit mond. Mi pedig nem értjük, mi ezzel a probléma, hiszen csak a jó szándék vezérel…

A figyelem nem az, hogy udvariasan végighallgatjuk a másikat, miközben azt várjuk, hogy mondandója végéhez érjen, és végre reagálhassunk rá. Ez pusztán a másik meghallgatása, ami egy passzív folyamat. A valódi figyelem célja a megértés, ami erőfeszítést, tehát aktív részvételt kíván tőlünk.

Összpontosítjuk figyelmünket, nem csak arra figyelünk, hogy mit, hanem hogy hogyan mondja  – ehhez pedig több érzékszervünket is be kell vetnünk. Ilyenkor az agyunk keményen dolgozik azon, hogy a több szintről érkező információt befogadjuk, feldolgozzuk és értelmezzük. Amikor valóban megértjük a másik mondanivalóját, akkor agyhullámaink szinkronba kerülnek a beszélő fél agyhullámaival. Az ilyen elemi szinten történő összehangolódás és harmónia pedig erősíti a kötődést.

„A másik meghallgatása sokkal értékesebb, mint a beszéd”

Kijózanító az ókori filozófus, Epiktétosz gondolata: „Egy nyelvet és két fület kapunk a természettől, hogy kétszer annyit halljunk, mint amennyit beszélünk”. Kate Murphy szerint

az önmagunkra való túlzott irányultság már beszélgetéseinkbe is bekúszott, ezt a jelenséget a társalgási nárcizmus fogalmával illeti. Jobban lefoglalhat minket az, hogy vajon mit fogunk reagálni a másik közlésére, hogyan tudjuk úgy csavarni a beszélgetés menetét, hogy az kerüljön elő, ami igazán érdekel minket. Kész párbeszédeket folytatunk le magunkkal, miközben az eredetiből kivonjuk magunkat. Így azonban nem a másik fél minél jobb megértése lesz a célunk, hanem hogy a beszélgetésből nyertesként kerülhessünk ki.

Kate Murphy a virtuális megafon hasonlatával él, amit a közösségi média adott a kezünkbe, hogy gondolatainkat korlátok nélkül harsoghassuk szét a világba. „A hangsúly azon van, amit közvetítünk, nem azon, amit megtudunk” – véli a szerző. Ezt jól jelzi az, hogy a digitális világban megalkothatjuk saját buborékunkat, amibe csak az fér bele, ami egyezik a mi nézeteinkkel. Amivel nem értünk egyet, vagy nem tetszik, pár kattintással kizárhatjuk, mintha nem is létezne. Csoda hát, hogy a beszélgetések során is egyre jobban bezárulunk saját világunkba?

Bár igaz, hogy hallgatni kényelmesebb, igazából vesztesekként távozhatunk, ha inkább magunknak, mint a másiknak szenteljük a figyelmünket. Ha csak saját tengelyünk körül pörgünk, nem találkozunk új szempontokkal, információkkal, élményekkel és perspektívákkal, ami által elsivárosodhat belső világunk, és egyre közönyösebbé válhatunk mások felé. „Ha magunkról beszélünk, nem tudunk meg semmi újat. Hiszen magunkról már mindent tudunk” – jelenti ki a szerző.

Ha nem tudunk saját gondolati útvesztőnktől elvonatkoztatni, egyoldalúvá válik a beszélgetés. Elveszik az a kölcsönösség, amitől igazán dinamikus és élményszerű lesz a másokkal való beszélgetés.

„Tudom, mit akarsz mondani” – A közelségből fakadó torzítás

Hányszor és hányszor adtuk és kaptuk azt a mondatot fontosabb kapcsolatainkban, hogy „nem figyelsz rám eléggé!”? A tartós kapcsolatban élők körében gyakran felüti a fejét az a probléma, hogy úgy érzik, partnerük nem úgy vagy nem annyira figyel rájuk, mint szerelmük hajnalán. Ennek magyarázata a könyvben megszólaló párterapeuta, Judith Coche szerint egészen egyszerű: hajlamosak vagyunk számtalan feltételezést gyártani párunk irányába, amely inkább füldugóként funkcionál, mintsem kapcsolatunkat erősítő tényezőként.

Azt gondoljuk, hogy teljesen kiismerhettük már a másikat, hiszen egy sóhajából, egy szemvillanásából ki tudjuk találni, mi jár a fejében – ki se kell nyitnia a száját. Úgy vélhetjük, hogy ez az összehangoltság az igazán bensőséges kapcsolati működés fokmérője, pedig valójában egy közelségből adódó torzításról beszélhetünk. Ilyenkor azt feltételezzük, hogy olyannyira ismerjük már a másikat, hogy gondolataiba is szabad betekintést kapunk, és reakcióit, viselkedését is előre meg tudjuk jósolni. Ha ezt elhisszük, könnyen elveszíthetjük a kapcsolatot hajtó kíváncsiságot, érdeklődést, azaz magát a figyelmet a másik felé.

„Eredményes kommunikáció csak akkor jöhet létre, ha megértjük, hogy nem ugyanazt tudjuk, mint a másik” – hívja fel a figyelmünket Kenneth Savitsky, a Williams College professzora. Erre talán még fontosabb figyelmeztetünk magunkat akkor, ha már évek, évtizedek óta együtt vagyunk valakivel. Hiszen attól, hogy valakit egyszer vagy többször, mélyebben megismertünk, nem azt jelenti, hogy örök életünkre kiismertünk.

Sokkal inkább életben kell tartani ezt a kíváncsiságot és a közelség iránti vágyat, hogy újra és újra megismerjük, és tiszteletben tartsuk, mint folyamatosan változó, mélységekkel és titkokkal teli, szuverén emberi lényt. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy egy, tíz vagy ötven éve élünk valakivel kapcsolatban: „ha már nem figyelünk rá, előbb-utóbb nem fogjuk ismerni és már nem tudunk kapcsolódni hozzá”.

„A figyelem minden tevékenységnél jobban bevon az életbe”

Kate Murphy könyve remek lehetőséget nyújt arra, hogy időt és teret adjunk magunknak a figyelemmel kapcsolatos viszonyunk, elképzeléseink feltérképezésére és tisztázására. Egy önismereti utazással is felérhet az, ha elkezdünk napról napra egyre őszintébben figyelni: „ha jól figyelünk, mélyebben megérthetjük az embereket és a körülöttünk levő világot, ami a saját tapasztalatainkat és létünket is formálja és gazdagítja.”

Ha figyelünk, akkor hagyjuk, hogy hasson ránk a körülöttünk levő világ, engedjük magunkat bevonódni. A magánynak a legnagyobb csapdája az, hogy csak mi vagyunk, és nem látjuk azt, hogy mások elérhető közelségben lennének. Nem tudjuk megosztani élményeinket, és mások sem osztják meg velünk – nem figyelnek ránk, és ugyanúgy mi se tudunk figyelni másokra.

Figyelni, őszintén érdeklődni és belemerülni a másik világába bátorság is. Hiszen ilyenkor félre kell tenni magunkat és minden kapaszkodónak szánt feltételezésünket, és hagyni, hogy sodródjunk a másik élményei mentén.

„A figyelem nagyobb kockázat, hiszen rendelkezésre állunk, pedig nem tudjuk, mit fogunk hallani, de még nagyobb kockázat közönyösen és érzéketlenül viszonyulni az emberekhez és a körülöttünk levő világhoz”.

Mit is jelent az, hogy figyelek? Az utolsó oldalhoz érve így tudtam a magam számára levonni a következtetést: a figyelem lehet a kulcs mindazokhoz az élményekhez, amikért igazán érdemes élni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This