A segítségkérés, a társas támasz keresése természetes megküzdési mód a stresszünk csökkentésére, és úgy általában a hatékony mindennapi működésben. Önmagában felszabadító és összerendező hatása van annak, ha valakinek elpanaszolhatjuk egy rossz napunk gyötrelmeit, egy döntéshelyzetben átélt vívódásunkat, megoszthatunk egy aktuális örömhírt, sikerélményt, vagy azt, ha valami vicces dolog történt velünk aznap. Vagy egy pillanattal azelőtt…
Hiszen érezhetjük úgy, hogy valamit egy percig sem tudunk magunkban tartani. Hogy muszáj, egyszerűen muszáj azonnal megosztanunk valakivel, ami történt, legyen akár jó vagy rossz. De vajon jól tesszük, ha mindent azonnal feltárunk a bennünk zajló történésekről?
Túláradó érzelmek
Érzelmeink gyakran olyanok, mint egy hömpölygő folyó: könnyen magukkal ragadhatnak. Ez a folyam, ha nem tudjuk megfelelő mederben tartani, nem csak minket, de másokat is elsodorhat. Ez történhet, amikor bármiféle mérlegelés nélkül zúdítjuk a környezetünkre az aktuálisan átélt feszültségünket, ami megterhelő lehet annak is, aki csak hallgatja. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes másokkal megosztani a bennünk lévő érzéseket és gondolatokat, sőt!
Egy meghitt és bizalomteli kapcsolat nem képzelhető el anélkül, hogy a másik embernek betekintést engednénk saját belső világunkba. Ennek a mikéntje viszont nagyon fontos lehet a kapcsolataink minősége szempontjából.
Az érzelemszabályozást, vagyis érzelmeink kezelhető, elviselhető szinten tartását, beleértve az önmegnyugtatást, születésünktől fogva tanuljuk: legelőször az elsődleges gondozónkkal való kapcsolatunkban. Ha ez a folyamat valamilyen zavart szenved, az a későbbiekben, akár felnőttként is okozhatja azt, hogy nehezen tudunk együtt lenni a saját érzéseinkkel. Olykor az is megeshet, hogy ennek nem is vagyunk tudatában.
Hiszen csak arra vágyunk, hogy valaki meghallgasson, hogy csak elmesélhessük, mi történt velünk. Lehet, hogy meg szeretnénk osztani a közösségi oldalakon valami szépet, amit láttunk, vagy éppen valamilyen sérelem ért minket, netán tanácstalanok vagyunk és szeretnénk segítséget kapni.
Ezek természetes emberi igények; azonban az érzelmeink azonnali kiadása gyakran nem ezekről az igényekről szól. Sőt, éppen ez a fajta megküzdés az (mert valójában erről van szó, az érzelmek kiürítése az átélt stressz csökkentését szolgálja), ami meggátolhat minket abban, hogy képesek legyünk felismerni valódi szükségleteinket, és ezáltal hatékonyan megoldani a problémáinkat. Hiszen ilyenkor még arra sem hagyunk időt, hogy az élmény egyáltalán megszülessen bennünk.
„…fecseg a felszín, hallgat a mély”
Amikor „jó” és „rossz” élmények érnek minket, valójában nem a történéseket (tényeket, időpontokat, helyszíneket, szereplők kilétét) szeretnénk elmesélni. Hanem – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – az érzéseinket, a történetünk saját megélését.
Azt szeretnénk, ha valaki együtt lenne velünk az élményünkben, mintegy tanúja legyen akár az örömünknek, akár a fájdalmunknak. Elismerje, hogy jogosan vagyunk szomorúak, ha veszteség ért, jogosan érezhetünk zavarodottságot egy bizonytalan helyzetben, lehetünk elkeseredettek vagy épp dühösek, ha igazságtalanul bántak velünk.
Hogy jogosan érezhetünk büszkeséget a sikerünkért, amiért megdolgoztunk, tiszta szívvel örülhetünk egy kellemes meglepetésnek…és ezeket ne kelljen egyedül átélnünk.
Amíg azonban csak a tényekre hagyatkozunk, netán másokra mutogatunk („ő milyen rosszul bánt velem…”, „most mondd meg, miféle világban élünk?!”), az még nem a mi történetünk lesz, hanem csak egy „forgatókönyv”, csupán történések sora. Az élménymegosztás ebben az esetben nem a megosztásról szól, hanem az érzelmi feszültség azonnali kiadásáról és levezetéséről.
Amitől a mesélő gyorsan, de inkább rövidtávon megkönnyebbülhet, a hallgatónak azonban hosszabb távon is feszültségkeltő és kimerítő lehet ez a fajta egyoldalú kommunikáció. Ilyenkor történhet az, hogy kétszer is meggondoljuk, kinek és mikor vesszük fel a telefont…
Amikor nem tudjuk magunkban tartani
A jelenségre létezik pszichológiai szakkifejezés, ez pedig az érzelmi inkontinencia. A szófordulat a tartalmazás képességének hiányára utal – ami ebben az esetben az érzelmek tartalmazása, „bent tartása”. A tartalmazás vagy holding maga is egy pszichológiai fogalom, ami Donald Winnicott pszichoanalitikustól származik, és a szubjektív élményvilág elemeinek „bent tartására” utal. Életünk kezdetén ezt a funkciót jó esetben valamelyik szülőnk, vagy minket gondozó személy látta el. Később, énfunkcióink fejlődésével ezt a működést elsajátítjuk, ahogy megtanulunk magunk megküzdeni a stresszel.
Amikor viszont az élményeink nagyon nehezen viselhetővé válnak, netán traumatikusak, felnőttkorunkban is szükségünk lehet arra, hogy – átmenetileg – valaki tartalmazza számunkra azokat a nehéz érzéseket, amiket nem tudunk aktuálisan feldolgozni. Ezt a szerepet betöltheti egy kedves barátunk, a párunk, egy családtagunk, és ez az egyik fő feladata a segítő szakembereknek is, például egy pszichológusnak.
Egy pszichológus, egy terapeuta viszont – a szerepéből fakadóan – nem válik a kliens szülőjévé, hiszen az ő „tartalmazó” funkciójának megvannak a maga keretei. Fontos például az időbeli keret: a segítő beszélgetések meghatározott időtartamúak, a találkozások között bizonyos idő telik el (ami az alkalmazott módszer függvényében legalább pár nap, leggyakrabban egy hét). Mindez az élmények leülepedését, megemésztését és átdolgozását szolgálja.
Ahhoz, hogy leülepedjenek az érzelmi élményeink, összerendeződjenek a gondolataink, időre és térre van szükségünk, nem megy mindez egy pillanat alatt. Kicsit tényleg úgy működik, mint az emésztés (használjuk is ezt a kifejezést: „ezt még meg kell emésztenem”). Ha túl sok, vagy túl zavaros, lehet, hogy „megfekszi a gyomrunkat”, amit pedig nem tudunk feldolgozni, gyorsan átszalad rajtunk.
„Most haragszol rám? Nem? Akkor miért nem válaszolsz?”
A digitális eszközök és a közösségi média térhódítása bizony nem kedvez az önkontroll-funkcióknak, hiszen a legtöbb online felület bármikor rendelkezésünkre áll, hogy teret adjunk gondolatainknak és érzéseinknek, és mindezt szinte teljesen kontrollálatlanul megtehetjük. Mindemellett a számunkra fontos személyek elérhetőségének illúzióját is megkaphatjuk, azonban ez a jelenség a szorongást is növelheti.
Például akkor, ha az azonnali érzelemkiürítésre azonnali visszacsatolást várunk („Megosztottam valami fontosat, és még csak nem is válaszol?! Pedig látta az üzenetem.”). A frusztráció (vagyis az azzal járó diszkomfort, ha nem kapjuk meg azonnal, amit szeretnénk) és a bizonytalanság tolerálásának nehézsége, és egyáltalán az a tény, hogy képtelenek vagyunk egyedül, csak magunkkal lenni, folyton kapaszkodnánk valakibe, másoktól függő személyiségekké tehet minket. Ugyanakkor megnehezítheti a pártalálást, de a párkapcsolati elköteleződést is.
„Add ki magadból, amit érzel!” – de tedd tudatosan!
Az érzelemszabályozás is tanulható, készségszinten fejleszthető, akár hétköznapi technikákkal, akár szakember segítségével (például relaxációs vagy meditációs módszerek, stabilizációs gyakorlatok elsajátításával).
Fontos tudni, hogy az érzelemreguláció bizonyos változásai, például az érzelmekkel való elárasztottság krízisekben nem tekinthetők kórosnak, hiszen ez a jelenség a krízis velejárója és ezért átmeneti. Itt annak felismerése lehet fontos, hogy az adott személy (lehetünk ez a személy mi magunk) lelki válságban van, nem „csak panaszkodik”.
Amennyiben a környezet problémamegoldó kompetenciáját és nem utolsósorban pszichés kapacitását meghaladja a krízisben lévő személy támogatása, érdemes külső segítséget kérni.
Ha az érzelmileg inkontinens működésmód általánosan jellemző valakire, és netán már a kapcsolataiban is jelentős problémát okoz, ott érdemes lehet mélyebbre ásni. Egy feltáró jellegű pszichoterápiás folyamat vagy traumafókuszú terápia segíthet megérteni az érzelemszabályozási nehézség kialakulásának történetét, és a múltbeli sérülések gyógyulásával a személy képessé válhat a jelen stresszeivel való hatékonyabb megküzdésre.
Együtt lenni önmagunkkal
A megoldás irányába tett legfontosabb lépés az, ha dolgozni kezdünk azon, hogy képesek legyünk „csak úgy” együtt lenni az érzelmeinkkel.
Ezáltal képesek lehetünk:
- várni, kivárni – azokat a dolgokat és azokban a helyzetekben, amiket nem feltétlenül tudunk irányítani,
- segítséget kérni – ahelyett, hogy túlzásba vinnénk a panaszkodást,
- egyedül is jól érezni magunkat – függetlenül mások jelenlététől, viselkedésétől vagy visszajelzéseitől,
- felelősséget vállalni önmagunkért, autonóm, saját döntéseket hozni – másoknak is teret hagyva az életünkben,
- türelmesnek és együttérzőnek lenni önmagunkkal – és így viszonyulni másokhoz is,
- elviselni a kudarcot – és kevésbé félni a sikertől, vagy attól, hogy megkapjuk, amit szeretnénk,
- rálátni a saját szükségleteinkre – ahelyett, hogy megpróbálnánk kitalálni, mit várhatunk másoktól,
- kölcsönösségen és megbízhatóságon alapuló kapcsolatokat építeni és fenntartani – vállalni és megoldani a fellépő konfliktusokat.
Így megteremthetjük azt a belső stabilitást, amivel könnyebben viselhetjük akár a bizonytalanságot is, ami minden emberi kapcsolat velejárója. Ennek elfogadásával adhatunk teret a valódi bizalomnak, ami megalapozza azokat a kapcsolatokat, amelyekben biztonságosan megoszthatjuk az érzelmeinket és az élményeinket a másikkal.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.