„Ez egy kontrollált fantáziavilág, ahol nem kell félni attól, hogy a másik elhagy” – Geist Klárával a viszonzatlan szerelemről beszélget(t)ünk

A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélőjének márciusi előadásában a viszonzatlan szerelem témáját jártuk körül Geist Klára tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, szexuálterapeuta segítségével. Interjúnkban meghívott szakértőnket többek között a viszonzatlan szerelem 21. századi aspektusairól, például az internetes társkeresés és a személyes interakciók gyengülése közötti összefüggésekről, valamint a viszonzatlan szerelem sokféleségéről, lehetséges megnyilvánulási formáiról is kérdeztük.

A terápiás tapasztalataid alapján hogy látod, megfigyelhető valamiféle növekvő tendencia a tekintetben, hogy egyre többen vágyódnak el a valóságból és választják a plátói szerelmet hús-vér kapcsolatok helyett?

Régen kevésbé derültek ki ezek a dolgok, az álmodozás a könyvek és a filmek világa volt (Romana regény, Playboy újság stb.) A serdülő és ifjú korosztály körében ez egy gyakori pszichoszexuális fejlődési stádium, és az online tér csak tovább színesítette a palettát. Ez azért baj, mert a hamis tökéletesség erősíti az elvágyódást a valós kapcsolatok világából az erre hajlamos embereknél. Emellett a járvány és a személyes kapcsolatteremtési készség háttérbe szorulása miatt a családok, egyének elszigeteltebbé váltak, beszűkültek a közösségi terek, ahol valódi találkozások születhetnek. Ezek miatt is jellemző, hogy az emberek felnőttkorban is egyre gyakrabban bonyolódnak plátói kapcsolatokba. De szerencsére ezzel párhuzamosan erősödik a pszichológiai kultúra is. Többet beszélünk erről a problémáról, ami viszont mindenképpen pozitív hozadéka az online térnek

Miért olyan vonzó az, ami/aki nem „valódi”?

Az online térben nagyobb a választék, és ezek a kreált képek vonzóbbnak tűnhetnek, mint a hús-vér kapcsolatok. Nincs konfliktus, frusztráció, a fejben elképzelt világban megálmodott partner este 10-kor is hozzáférhető.

Miközben sokszor fájdalmas a viszonzatlanság, az állandó sóvárgás. A beteljesületlenség előny és hátrány egyszerre. Távolról sóvárog, óvja magát a sérüléstől, de elszigetel a valódi kapcsolatoktól, hiszen az idealizált partner nyomába nem érhet egy valódi társ.

Hogyan látod a viszonzatlan szerelem és az internet, főként a social media és az internetes társkeresők közötti kapcsolatot?

A kötődési, kapcsolódási igény evolúciós szükségletünk. Ennek hiányában szeparációs szorongást élünk át, illetve egyfajta akadályoztatást, amiért nem férünk hozzá a kapcsolódás lehetőségéhez. Erre ad gyors és könnyű(nek vélt) választ az online tér, ami rapid feszültségcsökkentést tesz lehetővé: ki sem kell menni a lakásból, a vágy tárgya azonnal elérhető. Innen nézve nem nehéz távolról beleszeretni a rávetített, hamis képbe.

Ha ez valakivel könnyen és gyakran megtörténik, akkor okkal feltételezhetjük, hogy az illető az ifjúkorból hátramaradt, felnőttkorra kitolt fejlődési feladatként görgeti az intimitás VS izoláció kérdést. Nem ritka, hogy valaki egy valódi, hús-vér partner mellett is ezt a viszonzatlanságot éli meg, nem tud megfelelően kapcsolódni: aszimmetrikus kapcsolatok ezek, amelyben az érintettek önmagukat alul (nem vagyok méltó) vagy túlzottan felül (tökéleteshez a tökéletes illik) értékelik.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy a viszonzatlan szerelem dinamikája a hiányra épül. Mi ennek a hiánynak az eredője/mi ennek a dinamikának a lényege?

A vonatkozó kutatások szerint a plátói szerelembe bonyolódó emberek jellemzően ambivalens kötődésűek, olyanok, akik vágynak a kapcsolatra, de tartanak a sérüléstől. Rájuk jellemző lehet, hogy gyerekkorukban a szülő elérhetetlen, távoli volt, és gyerekként megszokták a gyomorszorító bizonytalanságot, szorongva szeretést. Ők azok, akik gyakran esnek viszonzatlan szerelembe, akár évekre.

Szintén gyakran érintettek elkerülő kötődésűek: ők vágynak a kapcsolatra, de el akarják érni, hogy ne legyen szükségük rá. Ilyenkor a háttérben az állhat, hogy a szülő érzelmileg elhanyagoló volt. Utóbbiak kevésbé „lojálisak”, jellemző, hogy váltogatják a viszonzatlan szerelemmel szeretett „partnereiket”.

Mindkét esetben csökken a hiányérzet, miközben nem kell félni attól, hogy a másik elhagy. Ez egy kontrollált fantáziavilág. Félénk, szorongó típusúak még inkább hajlamosak ilyen emberekre, helyzetekre ráfüggeni.

Gyerekkorban az ambivalensen kapcsolódó azt tanulja, hogy várni kell, míg végre figyelmet kap, így kétségbeesetten csimpaszkodik. Az elkerülő pedig azt tanulta, hogy mindegy, mit csinál, végül úgyis egyedül marad. A viszonzatlan szerelmek kiszolgálják ezeket az érzelmi pozíciókat.

Mitől fél, aki a viszonzatlan szerelmet választja?

Elsősorban a közelség fenyegető. Pont attól tartanak, ami a kapcsolat sava-borsa: az intimitástól. Akik gyerekkorban sérültek, bizalmatlanok, nem akarják kiszolgáltatni magukat. Ezért a viszonzatlan szerelemben élik át a szenvedélyt, csak éppen az intimitás és az elköteleződés „veszélye” nélkül. Tartanak az elutasítástól is, hiszen hiányzik az önelfogadás – egy fantáziavilágban nem kell tartani a sérülésektől és a kudarcoktól.

Ez a „fantáziakötelék” biztonságot ad, ami egy visszautasítás után akár egy öngyógyító folyamatként is funkcionálhat. Illuzórikus kiskapu ez, ami azért becsapós, mert amíg nem ismeri az illető az érett kapcsolat meghittségét, addig az agyunk nem tesz különbséget a valódi, és a fantáziakötelék között. Olyan, mintha kapcsolat lenne. De nem az. Ha ez rögeszmévé növi ki magát, akkor elszigetel.

Miről marad le, mit veszít az, aki beleragad egy ilyen plátói kapcsolatba?

Az ilyen plátói kapcsolat elszigetel, mert az érintett nem nyit kifelé, másrészt mindenkit az ideáljával rivalizáltat. Emiatt sem tud kölcsönösséget, valódi kapcsolati közelséget megtapasztalni. Egyfelől öngyógyít a fantáziájával, másfelől viszont elveszíti annak a lehetőségét, hogy biztonságos kapcsolatban gyógyuljon, ami még tovább rontja az önbecsülést.

A bizonytalan kötődésű ember sajnos a hétköznapi, élő kapcsolatban is képes érzelmileg elérhetetlen partnert választani, újrajátszva a gyerekkori helyzetet, ami miatt újra és újra sérül, hiszen egy ilyen helyzet még jobban rontja az önbecsülést, mivel nem szerez tapasztalatot saját szerethetőségéről. Csak úgy tud gyógyulni, ha tudatosan foglalkozik a problémával és van rálátása arra.

Szokták mondani, hogy sokféle szerelem van. Ez a viszonzatlan szerelemre is igaz? Hányféle lehet a viszonzatlan szerelem?

Többféle megközelítés van. A leggyakoribb, amikor valaki egy ismert sztárért vagy celebért rajong, de szintén jellemző, hogy egy környezetében élő emberbe szerelmes titokban, vagy éppen bevallottan, ami akár egyfajta üldözésbe is átcsaphat – ilyenkor úgy csimpaszkodik a másikba, mint annak idején, a saját elérhetetlen szülőjére. De beszélhetünk „vegyes-típusú” viszonzatlan szerelemről, például akkor, amikor valaki a volt partner iránt érez szerelmet, akit a végletekig idealizál, miközben ő már nem kell a másiknak.

Ugyanígy megtörténhet, hogy valaki a vele együtt élő társát üldözi szerelmével, az egyik oldalról kihűlt kapcsolatban. Ezekben az estekben is jól érezhetően alulértékeli magát az érintett, hiszen ebben az alá-fölérendelt viszonyban ő az, aki nem kell, nem méltó vagy szerethető, miközben a másik tökéletes.

Ez tipikusan az ambivalensen kötődő emberek mintázata, ezzel szemben az elutasító elkerülő kötődésnél ő a felülértékelt, nárcisztikus karakter, akihez csak a tökéletes való. Neki mindig van egy még tökéletesebb, tiszavirág életű ideálja, akiket időről időre lecserél.

Érdekes, amit a kihűlt kapcsolatokról mondtál, hogy valaki egy valódi kapcsolatban is lehet viszonzatlanul szerelmes. Mesélsz erről egy kicsit többet?

Ez szintén az ambivalensen kötődő emberekre lehet jellemző. Ha a pár tagjai között valami miatt megnő a távolság, például a másik közli, hogy szakítani/válni akar, az aktiválhatja az érintett bizonytalanságát, amitől teljesen „bepörög”, egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy az idealizált másiknak már nem kell. Ők egyébként jó eséllyel választanak elkerülő kötődésű partnert, akibe aztán a végletekig csimpaszkodik, nem tudja elengedni a régi kapcsolódást és a változást, nagyon kitartó. Nagyon romboló, dependens folyamat ez.

A téma kapcsán többször is említetted az önbizalom, az önbecsülés fogalmát. Miért esszenciális terület ez a továbblépés szempontjából, ha úgy döntünk, szeretnénk meghaladni ezt a – ahogy korábban fogalmaztál – „távolról sóvárgós” állapotot?

Mert először, önmagával kell jó kapcsolatba kerülnie. Hiszen üres a gyerekkori tarsoly, valódi szeretet, elfogadás nélkül nőtt fel. Meg kell tanulnia, hogy a lénye értékes, szerethető. Mindig meghatódnak, akár egyéni, akár páros helyzetben, amikor arról beszélünk, miért szerethető, miért lehet öröm a lénye. Általában nem látnak rá. Ha nincs ősbizalom, akkor önbizalom sincs.

Ha valaki egy ilyen helyzetben megtapasztalja önnön fontosságát, megtanul öngondoskodni, saját igényire figyelni, ez felemeli. Nem lesz már szüksége viszonzatlan szerelmének tárgyára. Elkezd érdekesebb, színesebb életet élni, feleslegessé válik a fantázia kiskapu. Csökkenthető a szociális szorongás is, ha megtanul kortársaihoz jobban kapcsolódni. Felnőttként megtapasztalja milyen érzés különlegesnek lenni, hiszen szülei számára nem lehetett az. A terápiás kapcsolat és az új, élő kapcsolatok elkezdik kiszorítani a vágy tárgyát. Ha jobban éli meg saját belső világát, akkor nincs kiürült érzelmi tér, ami bevonzaná az illúziót. Hála és megelégedettség tölti meg a fantáziavilágot is. Integráltabbak lesznek az érzések, nem szélsőségesen jók és rosszak, mivel az illető jobban jelen lesz a saját életében, tudatosabban alakítva mindennapjait. Megéli, hogy a hétköznapok is lehetnek jók.