A műanyagmentes július nevű nemzetközi kihívás Magyarországon is sokakat megmozgatott: akár a cselekvés, akár a vita, esetleg a rituális profilképcsere szintjén. Én is fejest ugrottam az akcióba, ami hasznos kudarcokkal és felszabadító tapasztalatokkal kikövezett önismereti útnak bizonyult.
Műanyag, műanyag mindenhol! Megoldás, megoldás mindenhol!
Bár a műanyagmentes júliusom első fele majdnem tényleg teljesen műanyagmentes volt, kis híján bele is őrültem: kellő felkészülés és előzetes tájékozódás nélkül azon kaptam magam, hogy mindig ad hoc kell kiötlenem a plasztikmentes megoldásokat (persze csak addig, amíg bele nem jöttem valamelyest, és meg nem találtam a leghasznosabb információforrásokat).
Mert a kulacshasználatig, a piacon, saját dobozokba, üvegekbe történő vásárlásig, sőt, a csomagolásmentes boltig viszonylag gyorsan eljutottam, de fogalmam sem volt, hogy pótoljam például a dezodort, ha elfogy, hol kapható csomagolásmentes vécépapír, és mit tegyek, ha a patikában műanyag flakonban adják a vitamint, a tök tudatosan használtan vásárolt ruhámon pedig műanyagból vannak a gombok?
A hónap egyik legriasztóbb felfedezése számomra az volt, hogy szinte mindenben van műanyag – az egyik legfelszabadítóbb tanulsága pedig, hogy sokkal, de SOKKAL több természetes megoldás és praktika létezik, mint amennyiről eddig aktív tudást tároltam a fejemben.
És olyan jó érzés volt újra emlékeztetni magam arra, hogy az, hogy én nem találok megoldást, nem jelenti azt, hogy nincs. Ez a bizonyosság az életem többi területén is nagyon jól jön.
„A műanyagot nehezebb letennem, mint anno a cigit”
Azt viszont be kellett látnom, hogy nem megy minden egyszerre. Mivel a teljes műanyagmentesség gyakorlatilag teljes életmódváltást is jelent – nem rendelsz, főzöl, kétszer megnézed, amit veszel, előre tervezel menüvel/pénzzel/idővel/útvonallal, kitapasztalod a tárolás legjobb módjait és még sorolhatnám –, rengeteg dologra kell egyszerre figyelni, ami nem éppen pihentető a mai ember idegrendszere számára. (Mert ugye a tizenkilencedik században nemigen jelenthetett stresszforrást egy PET-palack).
Épp ezért nem meglepő – bár én megdöbbentem –, hogy a műanyaggal nehezebb leállnom, mint annak idején a dohányzással, mert a ciginél egyszerre csak egy dologra kellett figyelni!
Bevallom: nem tudtam MINDENT AZONNAL műanyagmentessé tenni. Nagyjából két hét után elengedtem a tökéletességet, mert rájöttem, hogy ehhez több idő kell (még jó, hogy a műanyagmentes július simán végezhető augusztusban, sőt akár februárban is).
Nem estem viszont kétségbe, mert tudtam: ami egyszer automatikussá vált, azt nem érezzük megterhelőnek – egy harmincnapos kihívás pedig kiváló módszer arra, hogy valami szokásként rögzüljön bennünk. Kisebb feladatokra bontottam tehát a műanyagmentességet, fontossági sorrendet állítottam, egy-két dolgot későbbre halasztottam. A „női dolgok” műanyagmentes pótlására például nem vitt rá a lélek, továbbra is dobozos növényi tejet iszom, amin műanyag a kupak, és…
„Ennyi belefér”
…és akkor jött az igazi önismereti utazás. Az egyre gyakoribbá váló „csalónapok” (csak egy zacskó vegán gumicukrot/Nógrádi Ropit, azt nem lehet kimérve kapni), „egyszeri engedmények” és „kivételek” (ne már, hiszen nyaralsz, lazíts egy kicsit) elkezdtek sokasodni, én pedig újra találkozhattam a jó öreg önmagammal. Legalább tisztáztunk egy-két dolgot. Olyasféle fogalmakat, mint például:
- szükség és kényelem: ez a kettő végérvényesen összemosódott a fogyasztói társadalomban, és – mielőtt nagyon belejönnék a károgásba – bennem is. Ebben a hónapban vegytisztán kirajzolódott előttem, hogy mi az, amit azért veszek meg, mert valóban szükséges, és mi az, ami a kényelmemet-lustaságomat szolgálja ki. Már egy kis odafigyelés is rádöbbentett, hogy mennyi élvezeti cikket tartok fejben szükségletnek. És milyen tragikusan nagyot tévedek! Sajnálom, hogy épp tőlem kellett megtudnom, hogy márpedig lehet élni Nógrádi Ropi nélkül. Jégkrém, nutella, szénhidrátcsökkentett lisztkeverék, csomagolt mozzarella, sőt, sminkfelszerelés, ételrendelés, fültisztító pálcika nélkül is. És az sem tragédia, hogy úgy kell egészségesen ennem – ó, én szegény európai nő –, hogy a bio- és reformboltok kínálatának 90%-át nem veszem meg, mert műanyagba csomagolták.
- kreativitás és felelősséghárítás: szükség szüli az ezermestert, a műanyagmentes július pedig kétségkívül fejleszti a kreativitást. Egyrészt szuper új recepteket, praktikákat, másrészt zseniálisabbnál zseniálisabb kifogásokat („Ha a kolléga veszi meg nekem a doboz kefirt, aki nem tett fogadalmat, az nem számít!”) találtam ki arra, hogy épp mi jogosít fel a csalásra. Szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy bármelyik pillanatban briliáns magyarázatokkal tudom nyilvánvalóvá tenni, hogy mi nem az én dolgom. Hm… jaj.
- az utolsó csepp: Ugye, ismerős az a helyzet, amikor valaki visszateszi az utolsó csepp tejet tartalmazó dobozt/egy szottyadt borsószemnyi fogkrémet rejtő tubust a helyére, mondván, hogy még van benne? Én azt mondom, ne ítéljünk elsőre. Amikor leesik a tantusz, hogy ezeket csak a csomagolásmentes boltban lehet újratöltetni, ami tök messze van, és baromi sokat kell cipekedni… nos, akkor rögtön elkezdesz úgy tenni, mintha már „csak az utolsó csepp” lenne a fogkrémben/mosogatószerben/olivaolajban, és kínosan ügyelsz, hogy minden alkalommal csak leheletnyi mennyiséget fogyassz belőle. Spórolsz – no, nem azért, mert olyan mértéktartó volnál, hanem mert bazi lusta vagy elmenni a csomagolásmentes boltba.
- idő: ha léteznének szintek, a műanyagmentes júliusnak köszönhetően legalább öt szintet léptem előre a slow life, vagyis a lassú életvitel megvalósításában. Természetes dolgokat eszem, iszom, amiket én készítek, időt szánok arra, hogy előállítsam azt, amit nem dugnak készen az orrom alá, beszélgetek a piacon, ülve, csészéből iszom kávét, korábban kelek és fekszem, tartalmasabbak, mégis pihentetőbbek a hétvégéim. És ez csak néhány példa volt.
- mit, mennyit, mennyiért?: „Szájtátva álltam” – írja Kosztolányi a Hajnali részegségben. Nos, az ő lírai énje nyilvánvalóan kevésbé prózai helyzetben cselekedte ezt, mint jómagam, amikor szembesültem vele, mennyivel olcsóbban vásárolok akkor, amikor semmilyen csomagolt terméket nem veszek. Leheletfinoman súgom csak meg, hogy jobb minőséget is kaptam a pénzemért. Azt viszont egy életre megtanultam, miből mennyire van szükségem: amikor kimérve veszek valamit a piacon, és egy hét múlva rohadtan találom a felét a hűtőben, rögtön reálisabbnak tűnik az a tíz deka, ami a kofánál annyira piti adagnak tetszett.
Kell egy csapat
Megnehezítette a dolgomat az, hogy a saját háztartásomból egyedül én vállalkoztam a kihívásra. Óriási megkönnyebbülést jelentett minden találkozás és pillanat, ami azt üzente, hogy a műanyagmentesség másnak is fontos. Nagy öröm volt akár csak telefonon is beszélni valakivel, aki ugyanabba a kihívásba vágott bele.
Jó érzés volt megtapasztalni, hogy a kedvenc piaci árusom harmadik alkalommal már nyújtotta a kezét, hogy átvegye tőlem az előre bekészített szütyőket, a szupermarketben pedig, mikor „csupaszon” vittem a kenyeret, a pénztáros előzékenyen azt mondta: „pénzes” kézzel nem fogná meg, tegyem csak el nyugodtan, beüti a gépbe.
Izgalmas beszélgetéseim voltak például gyógyszerek, vitaminok műanyagmentes pótlásáról, eljátszottam a gondolattal, hogy nézne ki mondjuk a sportvilág műanyag nélkül, és hogy ha egyszer gyerekünk lesz, meg tudnánk-e oldani például, hogy semmilyen műanyag babaholmit ne vásároljunk neki.
Mindenki mondjon le!
David Attenborough – ebben megegyezhetünk – egy élő legenda. Minden műsorát megnézem, óriási példakép ő számomra abban, hogy profi sajtósként hogyan adjunk hírt a világban tetten érhető jóról. Azt a tavalyi kijelentését azonban, mely szerint a Föld legnagyobb problémája a túlnépesedés, úgy gondolom, érdemes egy más szemszögből is megnézni. Sem szociológus, sem jövőkutató, sem természettudományos szakember nem vagyok, a saját műanyagmentes júliusom viszont csak rátett egy lapáttal arra a meggyőződésemre, hogy talán nem az erőforrásokra jutó személyek számával, hanem az erőforrásainkkal való (nem) gazdálkodással van a probléma.
Érdekes, amikor az egyéni életekről van szó, senki nem harsogja egyenest az arcunkba, hogy „Élj rövidebb ideig, de kényelmesebben!”, vagy hogy „Edd a szemetet, és halj meg hamarabb!”. Csak ennyit hallunk: „Mert megérdemled”, „Neked ez jár”, „Éld át az élményt” és társai. De ha tömegekről van szó, rögtön az életekkel üzletelünk, csak nehogy felelősséget kelljen vállalnunk az egyéni cselekedeteinkért?
Nem gondolnám. Szerintem nem életekkel, hanem a vízzel, a levegővel, a táplálékkal kell spórolni. A túlfogyasztásnak már világnapja is van, és senki nem mer azzal kampányolni, hogy fogyasszunk kevesebbet. Elismerem, spórolni nehéz, mert nem megy lemondás nélkül.
A kevesebb néha… pont elég
Rengeteg szkeptikus véleménnyel találkoztam a műanyagmentes júliust illetően. A legtöbb azon az érvelésen alapult, hogy mit erőlködjünk mi, egyszeri fogyasztók, mit hízelegjünk az egónknak azzal, hogy teljesítettünk egy harmincnapos kihívást, mikor a tömeges méretű szennyezést nem mi, hanem „a multik” okozzák. Mert hát nem mi kérjük, hogy tekerjenek mindent öt réteg fóliába, nem mi követeljük az egyszer használatos termékeket, nem mi öntjük az olajat a tengerbe, nem mi irtjuk az erdőket, és nem tehetünk róla, hogy városi életet élünk, és nincs a közelben csomagolásmentes bolt ésatöbbi.
Belátom, hogy mindebben van igazság, de nem értek egyet azzal, hogy ha az életünkből egy hónapot műanyagmentességre törekedve töltünk el, annak ne volna hozadéka. Tény, hogy a műanyagmentes életvitel nem oldja meg a világ összes problémáját, de elindít afelé, ami viszont tényleg megoldja.
Ez az, amire soha nem mondják, hogy „szexi” és „progresszív”, de amire mindennél nagyobb szükségünk van: a lemondás, az önkorlátozás, az aszkézis (ami ugyebár nem önkínzást, hanem önmérsékletet jelent), a megelégedés. A műanyagmentes július, a Ne vásárolj semmit! nap, az a Föld órája, a slow fashion és a többi hasonló kezdeményezés arra tanít, hogyan érjük be kevesebbel. A tudomány és a lélektan naprakész kutatásai is azt bizonyítják, hogy kevesebb holmival, kevesebb cukorral és zsírral, kevesebb internettel, kevesebb ingerrel boldogabbak lehetünk.
Ha az „élmény” helyett a valós szükségekre kezdünk fókuszálni, akkor egymásra is jobban oda fogunk figyelni, mert az élvezetet mindenkinek más adja meg, de a szükségleteink nagyon hasonlítanak egymásra. És ha már egymásra jobban figyelünk, összetartó közösségeink is lehetnek. Az összetartó közösségek pedig a leghatékonyabb és legemberibb alternatívái „a multiknak”. Tömegtermelésben csak azt fogják legyártani, amit tömegek vásárolnak meg. A fogyasztói társadalom ellen pedig szerintem úgy tehetünk a leginkább, ha – dobpergés – nem fogyasztunk.
Szóval a magam részéről… kezdeném akkor a műanyagmentes augusztust.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.