A félénkség nehéz ügy. Nagyon. Arról, hogy miért az, és miként válik az érintettek meggyőződéséve, hogy „az emberi kapcsolatok veszélyesek”, részletesen írtunk egy korábbi cikkünkben.

A fent idézett írásunkban többek között olyan kérdésekre kíséreltünk meg választ adni, hogy

  • mi is az a félénkség tulajdonképpen?
  • mi jellemző a félénk emberekre?
  • hogyan alakul ki?
  • veleszületett vagy tanult viselkedés?

Akkor azt ígértük, a folytatásban bővebben írunk arról, milyen konkrét lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy ez a komplex és sok szempontból alattomos személyiségvonás ne, vagy kevésbé akadályozzon minket a kiteljesedésben.

Mert az, hogy a félénkség hátrányokkal, veszteségekkel jár, és összességében hátráltató tényezőként van jelen az életünkben, tény. Azt, hogy miért van ez így, jól illusztrálja ez a helyes kis videó, amiben szerintem minden vonatkozó kutatásnál pontosabban megmutatkozik a félénkség alattomos természete.

Bár a videó angolul van, nyelvtudás nélkül is kisilabizálható a sokak számára minden bizonnyal ismerős helyzet: két ember, akik egyébként kifejezetten szimpatikusnak és vonzónak találják egymást, képtelenek a tettek mezejére lépni; hosszú-hosszú heteken (?), hónapokon (?) át nem jutnak el addig, hogy megszólítsák a másikat, mert, mert, mert …

Miért is?

Mert félnek. Félnek a visszautasítástól és ezzel együtt attól, hogy a másik hülyének, csúnyának, büdösnek, butának, slamposnak, bénának, kevésnek, soknak – és még hosszasan lehetne folytatni a sort – gondolja őket. Miközben mindketten pontosan ugyanazt szeretnék: megszólítani és megismerni a másikat.

Az én kedvenc jelenetem a videóból az a rész, amikor a lány esőáztatta sminkkel beszáll a liftbe, és egy pillanatra odasandít a picit távolabb álló férfi felé, de gyorsan elkapja a tekintetét, mert nem akarja, hogy a másik meglássa a szeme alatt elkenődött festéket. Ezzel párhuzamosan a férfi megörül, és azt kezdi latolgatni magában, hogy vajon az előbb ránézett-e a nő, vagy sem. Szerintem ez egy tökéletes és nagyon érzékletes példa arra, hogyan szabotálja a vágyainkat és összességében az életünket a félénkség és ahhoz tapadó tévképzetek:

miközben mi saját magunkkal és a tökéletlenségünkkel vagyunk elfoglalva, nem vesszük észre a másik szemében megcsillanó reményt és azt, hogy őt nem a sminkünk halmazállapota érdekli, hanem az, hogy észrevettük-e őt.

Hát igen, kívülről nézve pofonegyszerűnek tűnik a helyzet, ellenben piszkosul nehéz, amikor mi magunk vagyunk benne egy ilyenben. Abban a fagyott, sokkos és zavart állapotban pont ilyen tehetetlennek, bénának, kevésnek stb. érezzük magunkat, hogy aztán a saját kis liftünkből kiszállva utólag sajnálkozzunk. Hát igen, ahogy a cikk elején is említettem: a félénkség nehéz ügy.

Jó hír viszont, hogy nagyon sokat tehetünk azért, hogy ne halálos fenyegetésként éljük meg az társas interakciókat. A rossz hír, hogy az idáig vezető út társas interakciókkal van kikövezve. Magyarul: csak abban az esetben van esélyünk megszabadulni, vagy legalábbis mérsékelni (a félénkség ugyanis, ahogy azt az előző cikkben is írtuk, lehet veleszületett)  a – legtöbb esetben teljesen irreális – félelmeinket, ha az eddigiekkel ellentétben nem elkerüljük, hanem egyenesen belesétálunk ezekbe a fenyegetőnek tetsző helyzetekbe. Persze nem kell úgy rohanni – haladhatunk szépen sorban, lépésről lépére:

  1. lépés: Ismerd fel és tudatosítsd!

A félénkség egyik rákfenéje, hogy már annak puszta létezése is rémesen zavaró az érintettek számára. A világban, ahol mindig minden helyzetben nyitottságot, kezdeményezőkészséget, lazaságot várnak tőlünk, finoman szólva kínos szembesülni azzal, hogy ezek a dolgok, nos, ne szépítsük, nekünk nem igazán mennek.

Éppen ezért az első dolog, amit tehetünk, hogy beismerjük magunknak és tudatosítjuk: ezen a területen még van hova fejlődnünk. Ez már önmagában felszabadítóan hathat ránk, hiszen egy megfoghatatlan és körvonalazhatatlan, nyomasztó érzésből megfogalmaztunk valami „kézzel fogható” konkrétumot. Ezzel már lehet mit kezdeni – ahogy mondani szokás, „innen szép nyerni”, és nem utolsó sorban innen már van hova fejlődni. A belátásban sokat segíthet az is, ha tisztában vagyunk vele, a problémánkkal nem vagyunk egyedül: a vonatkozó kutatások és cikkek olyan 40-60%-ra teszik a magukat félénknek valló emberek arányát…

  1. lépés: “A félénkség nem én vagyok!”

„Oké, félénk vagyok, én is, mások is, most már nemcsak érzem, hanem tudom, de ettől még nem vagyok beljebb” – gondolhatja a kedves olvasó. Jogos a két pont, viszont ha már itt vagyunk, és jobban látjuk az “ellenfelet”, tudatosítsuk gyorsan azt is, hogy, ő (azaz a félénkség) nem mi vagyunk.

Az emberi kapcsolatoktól való irreális félelmek nem azonosak velünk. A félénkség az esetek jelentős részében nem veleszületett, hanem tanult viselkedés, nem nőtt hozzánk, mint a karunk, vagy a lábunk, és ebből következően azt is megtanulhatjuk, hogyan boldoguljunk nélküle.

Csak legtöbbször még gondolatban sem jutunk el addig, hogy elfogadjuk: igenis van élet a félelmeinken túl, tudunk nélkülük létezni – vagy ha a félénkségünk veleszületett, akkor még számos más tulajdonságunkra és személyiségvonásunkra is koncentrálhatunk. Ezért érdemes ennél a gondolatnál elidőzni egy kicsit, és elképzelni, vizualizálni, esetleg írásban rögzíteni, hogyan is látjuk magunkat a félelmeink, a félénkségünk nélkül, vagy azon felül? Milyen az, amikor lazák, felszabadultak, könnyedek és bátrak vagyunk? Engedjük meg magunknak ezt a gondolatot, lubickoljunk egy kicsit az érzésekben, amelyek átjárnak minket.

  1. lépés: Vidd át a fókuszt!

Már a fenti lépés is sokat segíthet abban, hogy a félelmet keltő helyzetekben a negatív és sokszor önbeteljesítő jóslatként működő forgatókönyvek helyett egy pozitív végkifejlet irányába, és ezzel együtt kellemesebb érzések felé mozdulhassunk. De legalább ilyen hatékony lehet, ha elkezdünk dolgozni azon, hogy ezekben a helyzetekben ne a saját nehéz érzéseinkre („Jaj, de kínos!”) és a féleleminkre, („Biztosan hülyének néz.”) hanem a másik emberre kezdünk el figyelni. Ezzel egy csapásra mérsékelhetjük a saját, és tulajdonképpen önmagunk által generált, egyre nagyobb szorongásunkat – plusz bónuszként a velünk szemben álló sem egy gyanakvó, hanem egy érdeklődő és nyitott embert érzékel, ami a végkifejlet szempontjából, lássuk be, igencsak számottevő különbség.

Ahogy a többi lépésnél, ez esetben is legyünk magunkkal megengedőek, elfogadóak és ne egyik pillanatról a másikra akarjunk változni. Ehelyett inkább próbálkozzunk és törekedjünk arra, hogy egyre többször és egyre nagyobb tudatossággal tereljük a figyelmünket a saját szorongásunkról a másik emberre.

  1. lépés: Ismerd be!

Ahogy felszabadító érzés saját magunk számára bevallani a félénkségünket, legalább ekkora megkönnyebbülést jelenthet, ha a gyengeségünket mások előtt is felvállaljuk. Elsőre talán ijesztőnek tűnik, de hihetetlen erővel tudja áttörni két ember között a falakat, ha egy feszengős helyzetben valaki kimondja az igazságot. Ez nem azt jelenti, hogy rendezzünk „lelki sztriptízt” a másik előtt, de

egy „Ne haragudj, egy kicsit zavarban vagyok/ideges vagyok.” típusú mondattal nemcsak saját magunkért tehetünk sokat, de a másik embernek is jelezhetjük; nem ő tehet a feszengésünkről, vagy a bennünk felbukkanó – sajnos külső szemmel nézve is érzékelhető – rossz érzésekről.

A legtöbb esetben egyébként ilyenkor kiderül, hogy a másik is hasonló cipőben jár (emlékezzünk arra a bizonyos 40-60%-ra), és a feszengős helyzetből egy csapásra egy oldottabb közeget varázsolhatunk. Ráadásul azzal, hogy mi mondjuk ki az igazságot, tulajdonképpen a bátorságunkról teszünk tanúbizonyságot…

  1. lépés: Lépj ki a „félénk-zónádból”!

Ahogy azt már jeleztem: a félénkséget nem lehet elméletben legyőzni. Bármennyire is szeretnénk, sajnos nem opció, hogy fejben lefocizzuk a dolgokat, hogy aztán egyik pillanatról a másikra könnyedén és felszabadultan viselkedjünk a soron következő éles szituációban – legyen az egy randevú, egy nő/férfi megszólítása, vagy egy munkahelyi találkozó.

Amellett, hogy a már említett pozitív forgatókönyvek vizualizálása sokat segíthet, tényleges eredményre csak az vezethet, ha a félelmet keltő helyzetek kerülése helyett elkezdünk azokba belemenni.

A félénkség legyőzése az önbizalom építéséről szól és arról, hogy minél több bizonyítékod legyen arra, hogy az emberi kapcsolatok nem veszélyesek. Ezek begyűjtése érdekében a szorongás, a félelem, a kudarc, a visszautasítástól, megaláztatástól való félelem helyett tűzz ki magadnak apró célokat és koncentrálj azokra. Ez hatékony módja a figyelem elterelésének és az önbizalom erősítésének. Kezdeményezz small talk-ot, szólíts meg egy ismeretlent, kérdezd meg, mennyi az idő, vagy kérj útbaigazítást. Próbálj ki új dolgokat: iratkozz be egy tánctanfolyamra, csatlakozz közösségekhez, és ha jellemzően kerülöd a szemkontaktust, bátran nézz bele mások szemébe. Ne félj találkozni az ismeretlentől való félelemmel, tanuld meg megszelídíteni a szorongást. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.

Tudom, hogy ez első blikkre minimum lehetetlen küldetésnek tűnhet… Ahhoz, hogy legyen merszünk megtenni az első (piszok nehéz) lépéseket, el kell fogadnunk, hogy jó eséllyel nem fogunk tudni elsőre fesztelenül viselkedni.

A félénkség leküzdése, vagy annak megszelídítése egy tanulási folyamat, aminek éppúgy része a gyakorlás, ahogy része a kudarc is. Ne emésszük, és főleg ne ostorozzuk magunkat, ha ennek a folyamatnak bizonyos pontjain nem tudtunk úgy helytállni, ahogy azt elképzeltük.

Ehelyett inkább fordítsuk a figyelmünket a részeredményekre: ha nem tudtunk megszólalni, akkor dicsérjük meg magunkat, hogy egyáltalán belementünk a szituációba. Összevissza beszéltünk?  Semmi gond! Legalább meg tudtunk szólalni, az is valami! Keveset beszéltünk? De azt legalább összefüggően!

  1. lépés: Lépésről lépésre haladj – de haladj!

Csakis így, lépésről lépésre fogunk tudni eljutni addig, hogy kényelmessé tegyük azokat a helyzeteket, amelyek addig fényévekre voltak a komfortzónánktól. Akkor tudunk majd otthonosan mozogni ezekben a szituációkban, ha szépen lassan megismerjük azokat – ezt az utat centiről centire, méterről, méterre, lépésről lépésre is be lehet járni.

Igen, benne van a pakliban, hogy ezek a lépések eleinte picit bizonytalanok lesznek, és arra is van esély, hogy emiatt kiszolgáltatottnak, bénának, lúzernek stb. érezzük magunkat. Ezekben a „szégyenteljes” pillanatokban önostorozás helyett inkább emlékeztessük magunkat arra, hogy nem az a kudarc, ha vállaljuk a gyengeségeinket, és azt, hogy vannak az életünkben területek, amiben fejlődni szeretnénk, hanem az, ha egyetlen lépést sem teszünk annak érdekében, hogy változtassunk.

És ami még ennél is fontosabb, hogy semmilyen körülmények között se hibáztassuk magunkat, ha egy-egy helyzetben, vagy összességében a félénkség legyőzésében nem járunk sikerrel: a félénkség bizonyos esetekben nem “leválasztható” rólunk, hanem genetikailag meghatározott, azaz veleszületett (a vonatkozó kutatások alapján nagyjából 20%-ra tehető az arány) – éppen ezért nem szabad kudarcként értékelni, ha nem tudjuk legyőzni, de érdemes törekedni arra, hogy megpróbáljuk megszelídíteni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről!

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest