A félénk ember legmélyebb félelme az, hogy az emberi kapcsolatok veszélyesek – A félénkség alattomos természete

„Én ehhez gyáva vagyok…” „Úgysem sikerül.” „Rettegek.” „Nekem ez nem fog menni.” – Hosszasan lehetne még sorolni azokat a fordulatokat és jelzőket, amelyekkel a félénk emberek illetik magukat. Egészen addig, amíg a folyamatosan mantrázott mondatok levakarhatatlan címkeként hozzá nem tapadnak a személyiségükhöz, hogy aztán a környezetünk is elhiggye és magáévá tegye a félénk ember legmélyebb félelmét, vagyis azt, hogy az ismeretlen emberek és helyzetek, és úgy általában az emberi kapcsolatok veszélyesek.

Egy félénk emberre jellemző lehet még, hogy

• folyamatosan önmaga monitorozásával van elfoglalva,
• alacsony az önértékelése, negatív az énképe, egyfolytában a rosszat keresi a saját megjelenésében és viselkedésében,
• túl sokat aggódik amiatt, hogy mit gondolnak róla, ezért egyfolytában másokhoz igazítja a megjelenését és a megnyilvánulásait,
• problémái vannak azzal, hogy kapcsolatot teremtsen másokkal, például nehezére esnek az úgynevezett small-talk-ok, és az, hogy másokkal felvegye a szemkontaktust,
• könnyen idegessé válik, lefagy mások társaságában, emiatt hajlamos kerülni a társas interakciókat,
• ha ez mégis megtörténik, akkor a beszélgetés során megemelkedhet a hangszíne, dadoghat, a testbeszéde zárkózottá válhat.

A félénk ember egyszerre fél attól, hogy látható lesz, és ha ez megtörténik, akkor értéktelennek találják, de attól is, hogy láthatatlanná és ez által jelentéktelenné válik mások számára.

Mindezek mellett jellemző lehet még a félénk emberekre, hogy egy furcsa, meg nem értett kivételnek, és – sokszor éppen a társas helyzetekben – végtelenül egyedül érzik magukat. Pedig, mint ahogy azt a vonatkozó statisztikákból megtudtam, távolról sem ez a helyzet.

Hazai adatokat nem találtam, de a nemzetközi szakirodalom alapján írt cikkek 50-60% közé teszik azoknak az amerikaiaknak (!) az arányát, akik félénknek vallották magukat. Nem szeretnék megalapozatlan találgatásokba bocsátkozni, de – a két társadalom közötti alapvető kulturális különbségeket figyelembe véve – elég nagy összeget mernék rá feltenni, hogy ez az arány nálunk sem alacsonyabb, sőt.

Nem vagyunk tehát egyedül…

Ez már önmagában jó hír, viszont ahhoz, hogy valóban átérezhessük a sorsközösségből adódó megkönnyebbülést, némi belátásra is szükség van: ha változtatni szeretnénk, akkor első lépésben be kell ismernünk magunknak, hogy félénk emberek vagyunk.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű feladvány, mivel a félénkségből adódó szorongást a legtöbbször még intenzívebbé teszi, hogy – a felsoroltakon felül – magát a félénkség tényét is végtelenül kínosnak érezzük.

A helyzet ugyanis az, hogy manapság félénknek lenni ciki: a társadalom sokkal többre értékeli a kifelé forduló, minden helyzetben lelkesedni képes, nyitott személyiségű embereket (gondoljunk csak egy átlagos álláshirdetésre). Mivel ezt az elvárást a félénk emberek belsővé teszik (szakszóval: internalizálják), a félénkség tudatosítása legalább annyi stresszel járhat, mint amennyi érzelmi megterhelést jelenthetnek a félénkségünkből adódó helyzetek. Magyarul:

nem elég, hogy félelmet keltenek bennünk a társas interakciók, még utáljuk is magunkat emiatt.

A félénkség magas ára

A félénk emberek helyzetét tovább nehezíti, hogy minél régebb óta vagyunk félénkek, annál nehezebb ezen változtatni. Ez ugyanis nem olyan, mint egy megfázás; nem egyik pillanatról a másikra lesz az életünk része. A félénkség nem is egy tulajdonság, hanem sokkal inkább egy folyamatosan duzzadó, rossz érzésekből álló csomag.

Mesei hasonlattal élve egy olyan sárkány, aminek az évek múlásával egyre több, és egyre nagyobb feje lesz – és minél tovább nézzük tétlenül a gyarapodását, annál kisebb esélyünk van rá, hogy legyőzzük.

Hogy miért érdemes mégis felvenni a harcot ezzel a bizonyos sárkánnyal? Nos, úgy tűnik – és ezt a saját tapasztalataim alapján én is megerősíthetem – hogy a félénk emberek igencsak magas árat fizetnek a félénkségükért, és sajnos az évek múlásával a kamat folyamatosan növekszik…

A félénkséggel járó rossz érzések (a csalódottság, a visszautasítástól való félelem, a szégyen, a nevetségessé válástól való szorongás, a sikertelenség), amelyek akkor vesznek erőt rajtunk, amikor kapcsolódni próbálunk másokhoz, mind-mind akadályozzák, hogy barátságokat, vagy intim kapcsolatokat alakítsunk ki. Mindezek mellett a félénkség negatívan hathat az egészségünkre, vagy a karrierünkre, amiből az is következik, hogy az egzisztenciánk, és úgy általában az életszínvonalunk is függ attól, mennyire vagyunk félénkek.

De mielőtt nagyon elkeserednénk, szögezzük is gyorsan le, hogy semmi nem lehetetlen! A legfélénkebb királylányokból és királyfiakból is lehet a sárkányt legyőző (mese)hős, ennek azonban van két fontos előfeltétele: az egyik, hogy az „Ismerd meg ellenséged!” tanítás jegyében mindent megtudjunk a nyavalyásról, a másik, hogy megtanuljuk, hogyan kell legyőzni azt.

Ide nekem a sárkányt! Avagy lássuk, mi is az a félénkség!

A félénkséggel kapcsolatban fontos tudni, hogy az nem egy diagnosztizálható mentális rendellenesség; nem azonos a szorongással, a szociális fóbiával, az introvertáltsággal, vagy az agorafóbiával – ugyanakkor ezekkel együtt is lehet valaki félénk.

A félénkség egy személyiségvonás, vagy egy érzelmi állapot, amire a cikk elején felsoroltakon felül jellemző, hogy az érintettek számára a társas helyzetek irreálisan nagy aggodalommal, feszültséggel – és a már említett alacsony önértékeléssel kéz a kézben – járnak.

Azt, hogy mennyire összetett dolog a félénkség, jól mutatja, hogy annak egyaránt van érzelmi, kognitív és viselkedéses szintje. Az érzelmi komponens az úgynevezett pszichofizikai reakciókban érhető tetten, és a legtöbbször szorongásban, izomfeszültségben, szapora szívverésben, „gyomoridegben” fejeződik ki.

A félénkség kognitív szinten a negatív önértékelés és egy torz hiedelemrendszer („Mindenki engem néz.” „Senki nem tart elég érdekesnek.”) formájában nyilvánul meg, míg a viselkedéses szint a gátlásosságban és a társas helyzetek kerülésében, a szemkontaktus megtartásával kapcsolatos nehézségekben fejeződik ki.

Ez a félelemközpontunkat stimuláló érzés olyan folyamatok indít be az agyunkban, amelyek teljesen ártalmatlan helyzetekben – mondjuk egy rövid small talk-ban – irreális félelmet váltanak ki bennünk, aminek következtében kábé azt érezzük, mintha egy kiéhezett tigrissel kellene szembenéznünk. Ez az agyi folyamat felelős azért, hogy a félénk emberek hajlamosak túlértékelni a kockázatát egy-egy szociális helyzetnek („Biztosan kinevetnek.” „Bénának tartanak.”).

Szituációs szorongók

A félénkség természetének vizsgálatakor fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki azért félénk, mert ez egy rá jellemző személyiségvonás, vagy pedig úgynevezett szituációs szorongóról van szó, akinek „csak” bizonyos társas helyzetekben okoznak nehézséget és kellemetlen érzéseket az emberi interakciók.

Előfordulhat például, hogy miközben valaki tökéletesen helytáll a karrierjét érintő helyzetekben, addig egy intimebb szituációban képtelen felszabadultan viselkedni, például egy számára vonzó emberhez – az irreális félelmek miatt – nem tud kapcsolódni.

De az is előfordulhat, hogy miközben valaki fesztelenül tud viselkedni a magánéletében, vagy egy baráti összejövetelen, komoly kihívást jelent számára, ha egy autoritással, például a főnökével kell váltania néhány mondatot. Ez esetben szituációs félénkségről, nem pedig veleszületett félénkségről beszélünk.

Miért, a félénkség lehet velünk született?

A válasz röviden: igen.  A félénkség természetéhez hasonlóan összetett kérdésre a választ a Harvard Egyetem fejlődéspszichológusa, Jerome Kagan és kollégái longitudinális vizsgálatának eredményei adják meg.

A kutatás során összesen 400 négyhónapos csecsemőt vizsgáltak, akinek a 20%-a ismeretlen emberek, tárgyak és események hatására aggodalommal reagált, például hirtelen kinyújtották és megfeszítették a végtagjaikat, sírva fakadtak, tehát a viselkedésük egyértelműen arra utalt, hogy úgy érezték, bajban vannak.

A vizsgálat során a csecsemők agyi aktivitási mintázatát is monitorozták, és azt figyelték meg, hogy a fent említett 20%-ba tartozó babák amygdalája (ami a szorongás és félelem érzésében központi szerepet játszó agyi struktúra) az átlagostól eltérő, megnövekedett aktivitást mutatott. Ez a – „csúnyán” mondva – neurális hiperszenzivitás arra késztetheti az érintetteket, hogy később (kisgyerekként, majd felnőttként is) kerüljék a számukra félelemmel vagy szorongással járó helyzeteket, például az ismeretlen embereket és szituációkat.

Felmerül azonban a kérdés, hogy ha az emberek 20%-a születik félénknek, akkor mégis hogyan és mikor ugrik fel ez az arány a felnőttek körében akár 60%-ra?

Úgy, hogy a félénkség tanulható.

„Az emberi kapcsolatok alapvetően problémásak”

Egyes vélemények szerint a szülőkhöz való bizonytalan kötődési minta előidézheti, vagy felerősítheti a félénkséget, és mivel ez a kötődési minta a későbbi kapcsolatainkban meghatározó, feltételezhető, hogy az ezzel a csomaggal érkező gyerekek félénk felnőtté válnak, mivel belsővé teszik azt az érzést, hogy az emberi kapcsolatok alapvetően problémásak. Ők gyakran érzik, vagy mondogatják, hogy a tanáraik, edzőik, társaik – aztán később a kollégáik, főnökeik „utálják őket”.

Ez a mélyen gyökerező sejtelem, vagy ha úgy tetszik, bizonyosság aztán – ha nem tudatosul – felerősödik az által, hogy a figyelem folyamatosan azokon a tapasztalásokon van, amelyek alátámasztják ezt a feltevést.

A „kórosan” félénk ember tudattalanul, ugyanakkor konok következetességgel „gyűjti” azokat a bizonyítékokat, amelyek azt igazolják, hogy másokhoz kapcsolódni igenis veszélyes, mert őt a többiek biztosan bántani akarják.

A félénkség, mint önbeteljesítő jóslat

Ez a pont, ahol ez a félelem egy önbeteljesítő jóslattá válik: elvégre, ha ezzel az attitűddel kommunikálunk, vagy, „ne adj’ isten” közelítünk az emberek felé, akkor valóban kicsi az esély arra, hogy mások jó véleményt formáljanak rólunk, hiszen egy gyanakvó, másokról és önmagáról csak a rosszat feltételező, zárkózott embert érzékelnek.

Ez érthető, elvégre hogyan kelthetnénk egy barátságos ember benyomását, ha a társalgás alatt saját magunk monitorozásával és az aggodalmainkkal vagyunk elfoglalva. Emiatt a környezet a félénk embereket sokszor – első nekifutásra – gorombának, vagy minimum tartózkodónak ítéli meg, miközben csak arról van szó, hogy az érintett egész egyszerűen retteg attól, hogy megszólaljon, vagy beszélgessen – csak pechjére ennek sokszor éppen az ellenkezője látszik.

Fájdalmasan nehéz ügy

Ez a rettegés, ha nem próbáljuk meg tudatosítani és legyőzni, az emberi kapcsolatok és a karrier szempontjából is a sikertelenség felé vezethet, ami azért fájdalmasan nehéz ügy, mert attól, hogy valaki félénk, még nem jelenti azt, hogy nem vágyik mások társaságára, a figyelemre, vagy az elismerésre. Éppen ellenkezőleg.

A félénk embert az különbözteti meg egy introvertált személyiségtől (hiszen a kettőt könnyű lehet összekeverni), hogy utóbbival ellentétben nagyon is vágyik a kapcsolódásra és arra, hogy észrevegyék, de annyira retteg mindettől, hogy nem mer ennek érdekében cselekedni, vagy ebbe az irányba mozdulni. Tehát, miközben egy introvertált személyiség számára „tök oké”, hogy otthon tölti a szombat estét és olvas, addig a félénk embernek ez egy szenvedéssel járó, önmarcangolással átitatott kényszerűség lehet.

A félénk ember tehát ebben a fájdalmasan szorító ellentmondásban éli az életét: miközben mindennél jobban vágyik a figyelemre és arra, hogy kapcsolódhasson másokhoz, legalább ennyire retteg attól, hogy ez megtörténik – vagyis egyszer csak észreveszik, és ez által ő kerül a reflektorfénybe.

A félénkség ára

Ez a folyamatosan növekvő, ellentmondásos és nehéz érzésekkel átitatott félelem – amit a kudarcokon, vagy a lehetséges kudarcokon tartott fókusz duzzaszt egyre nagyobbra és nagyobbra – akadályozza az érintetteket abban, hogy látszódjanak, és ez által többek és jobbak legyenek.

Ők azok a gyerekek, akik félnek jelentkezni az iskolában, majd később nem mernek megszólalni vagy kérdezni az egyetemi előadóteremben, hogy aztán felnőttként háttérbe húzódjanak a munkahelyükön, mondjuk egy megbeszélésen, amikor azt latolgatja a vezetőség, hogy kire bízzon egy felelősségteljes és fontos pozíciót vagy feladatot. Ők azok, akik inkább ilyen-olyan kifogással elhárítják a kihívást jelentő és a „látszódás” lehetőségével kecsegtető magánéleti vagy munkahelyi helyzeteket, mondván, „úgysem sikerül, én ehhez kevés vagyok”.

Bár ez az érzés nagyon intenzíven, sokszor zsigeri szinten ott munkál az érintettekben, fontos tudatosítani, hogy nagyon sok mindent tehetünk annak érdekében, hogy ezt a gonosz és veszélyes sárkányt legyőzzük. Azt, hogy mi mindent, a cikk folytatásában osztjuk meg veletek.

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt