Kicsit úgy működik, mint egy Rorschach-teszt – Interjú Horvát Lilivel, a „Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre” című film rendezőjével

Már a hazai mozikban is látható a „Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre” című film. A bemutató után – nemzetközi és hazai filmszakmai körökben egyaránt elismeréssel szóltak „a szerelem projektív természetét” ábrázoló alkotásról. De nagyon várta már, és a szeptember 24-i bemutatót követően végre a hazai közönség is megismerheti Dr. Vizy Márta történetét – amelyben ki-ki megláthatja a saját történetét is. Ebben a sejtelmes filmben ugyanis az alkotók szándékosan hagytak teret arra, hogy a néző a saját megélései mentén értelmezze a film cselekményét.  A rendező Horvát Lilivel a „Felkészülés…” című film pszichológiai vonatkozásairól (is) beszélgettünk.

Honnan jött a film alapötlete és az, hogy a projekció legyen a központi témája?

Nem tematikusan szoktam közelíteni egy filmhez, hanem először a történet foszlányai bukkannak föl; ezeket a töredékeket próbálom aztán kiegészíteni, és megérteni, hogy miért találom őket vonzónak. A Felkészülésnél már viszonylag korán, a folyamat elején egyértelműen kirajzolódott, hogy ezek a foszlányok mind egy irányba mutatnak: hamar világossá vált, hogy ennek a filmnek arról kell szólnia, hogy milyen nagy szerepet játszik a saját képzeletünk akkor, amikor szerelmesek leszünk.

Amikor összeálltak ezek a történet-foszlányok, akkor mire jutottál, számodra miért érdekes ez a téma, mi vonzott benne leginkább?

Nagyon érdekelnek azok a karakterek, akik a biztonságos vágányról letérnek, és tudnak egy váratlan, de önmagukhoz őszinte döntést hozni. Az sem véletlen, hogy egy top karrierrel rendelkező nő a főszereplő. Dr. Vizy Márta nem egy ide-oda sodródó, örökké szerelmes alkat, hanem olyasvalaki, aki rajta van egy szuper életpályán, amely tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy ezen haladva leéljen egy sikeres életet. Ő ennek ellenére mer határozottan letérni erről az útról, minden racionális érv ellenére, tisztán intuitív alapon.

Ez innen nézve valóban bátor lépés, de egy másik szögből mégiscsak egy „békaperspektíva”: a férfi, aki miatt hazarepül, hogy a korábban megbeszéltek szerint találkozzanak, azt állítja sosem látta őt. Innen nézve ez egy szomorú történet.

A főhős sokat van egyedül, és ez egy nagyon intenzív belső világot eredményez – ami semmiképp nem egyenlő a szomorúsággal. Az egyedüllét nagyon is gazdag állapot tud lenni. A főszereplő Stork Natasával a legkevésbé sem egy kétségbeesett negyven éves nőt akartunk megmutatni, aki az utolsó pillanatban észbe kap, hogy „Jézusom, most már valamit fel kellene mutatnom a magánéletemben is!”. Az ábrázolásban éppen hogy igyekeztünk kerülni az önsajnálat útjait.

Szerinted mi az oka annak, hogy ehhez a történethez olyan sokan tudnak kapcsolódni?

A főhőssel egy meglehetősen extrém helyzetben találkozunk, de az az élmény, hogy mi mindent képzelünk a másikról, amikor szerelembe esünk, és hogyan igazgatjuk ilyenkor a valóságot a saját kényünk-kedvünk szerint, szerintem eléggé általános tapasztalás.

Ez a folyamat – bár egy másik ember tölti ki ilyenkor a világunkat – legalább annyira szól rólunk, mint őróla. A felnőtt emberek többsége – nők és férfiak egyaránt – találkozott már ezzel a jelenséggel, és ráismer, felidéződik benne a saját története.

Bár központi témaként tulajdonképpen a projekciót jelöltétek meg, azért ez egy nagyon sokrétű film. A „Felkészülés…”, rengeteg irányba el tud vinni, és számos, napjainkban égető problémát érint. A magány, a valóság elől való menekülés, a párkeresés dilemmája rengeteg ember életében aktuális és feszítő kérdés. Tudatos célod volt, hogy ezekre is reflektálj?

Nem akartam „aktuális” lenni, szándékaim szerint ez egy eléggé kortalan film. Az viszont  szándék volt, hogy a primer cselekményen túl sok rétege legyen, hogy tudjon mozogni a film a nézőben azután is, hogy kijött a moziból. A Felkészülés elsősorban valóban a szerelem projektív természetére fókuszál, de szeretném, ha lehetne úgy is nézni, mint egy szerelmes filmet, ahol nézőként annak drukkolhatunk, hogy ez a két ember valahogy kapcsolatba tudjon lépni egymással.

Ez a film, a „szerelem projektív természetéről” szól, de közben a mód, ahogy ezt a jelenséget ábrázoljátok, szintén teret enged a projekciónak. Kicsit úgy működik, mint egy Rorschach-teszt – ami egyébként látható is a film azon jelenetében, amikor Márta pszichológus segítségével próbálja kideríteni, hogy ezt az egészet csak képzelte, vagy sem.

Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert ez abszolút cél volt. Az ideális néző, akit a filmünknek kívánok, nem az, aki hátradől a fotelben, és minden pillanatban azt gondolja, amit én akarok. Szándékosan hagytunk teret arra, hogy ki-ki a saját tapasztalatai, élményanyaga mentén értelmezze a film cselekményét, és azok alapján kombináljon arról, hogy vajon mi történhetett, és mi fog történni a hőseinkkel.

A film nagyon sok ponton érinti a pszichológia tudományát – önmagában a projekció, a folyamat, ahogy az észlelésünk az érzéseink hatására átalakul, ilyen jelenség, de még nagyon sok „találkozási pont” van. A tudomány fénytörésében, vagy inkább érzések, megérzések szintjén közelítettél a film pszichológiai vonatkozásaihoz?

Nyilván vannak alapismereteim, de a forgatókönyvírás során inkább a megérzéseim után mentem. Említetted például a Rorschach-tesztet – azt a jelenetet például úgy írtam, hogy a főhős fejébe helyezkedve próbáltam meg elképzelni, ő mit láthat az ábrákon. Tehát nem néztem utána, hogy a diagnózis szempontjából milyen válasz mit jelenthet – talán azért sem, mert kifejezetten az volt a célom, hogy ne álljon össze semmiféle diagnózis.

Azon a senki földjén járunk ebben a filmben, ami a képzelet és a valóság, a szerelem és az őrület között van.

Ami itt történik, az sokszor kívül esik az úgynevezett normális viselkedés határain. Ebben a tartományban – akár a külső, akár a belső történéseket nézzük – olyan dolgokat engedünk meg magunknak, amiket az élet más területein sohasem tennénk.

Azt, hogy a szerelem mennyire nem egyértelmű, a film képi világa is visszatükrözi: ezt az általában rózsaszínnek és csillogónak láttatott témát egy meglehetősen komor hangulatú ábrázolásmóddal ellenpontoztátok. Miért?

Ez egy nagyon intim belső utazásnak a története, amelynek a felütése az, hogy szétzuhan egy álom. Ez hívta magával azt, hogy egy sötét, homályos, igazodási pontokban nem túl gazdag világban játszódjon a film. Ezért is forgattunk 35 mm-es filmre, ami eleve titkokat hordozó nyersanyag.

A Stork Natasa által megformált Dr. Vizy Márta foglalkozását tekintve idegtudós. A korábbi interjúkban már beszéltél arról, hogy ennek kiemelt jelentősége és szerepe van a filmben. Konkrétan azt a jelenetet emelted ki, amikor a főszereplő egy agyműtét közben szó szerint a kezei között tartja egy másik ember érzéseit és gondolatait. Miért gondolod úgy, hogy – ahogy fogalmaztál – „ebben a képben ott sűrűsödik a film esszenciája”?

Iszonyatosan érdekes szerv az agy. Bár a legapróbb részletekig ismerjük – vagy legalábbis az olyan idegsebészek, mint főhősünk, Márta, ismerik – mégis végtelenül titokzatos marad. Az a tény, hogy a gondolkodás és az érzések fizikai folyamatok, még egy agysebész számára is lényegében felfoghatatlan.