„Szülőként nem az a dolgunk, hogy egy nem létező ideált képviseljünk” – Interjú Kapitány-Fövény Mátéval

A minket körülvevő világnak egyre inkább részei a különféle addikciók. Drogok, videojátékok, pornó, az online világ… Sokgyerekes anyaként nagyon fontos számomra, hogy a gyerekekben is minél korábban tudatosítsuk, hogyan alakulnak ki a függőségek, és hogyan lehet megelőzni őket. Dr. Kapitány-Fövény Mátéval a kamaszokat érintő problémákról, a prevenció szerepéről beszélgettünk, és arról, miért fontos a szülő-gyerek kapcsolatban a nyílt kommunikáció.

Az Ezerarcú függőség című könyvedben azt írod: „a függőség betegség, ugyanakkor a függőséghez vezető út egyéni döntések következménye.” Mikor és hogyan kellene a szülőnek elkezdeni a gyerekével a beszélgetést a függőségről, a függőséghez vezető útról olyan preventív jelleggel, hogy végül az egyéni döntés ne a drog, az alkohol vagy a videojáték legyen?

A gyerekeknek már egészen kicsi koruktól kezdve vannak olyan élményeik, amelyek valamilyen függőséghez kapcsolódnak. Már egy óvodáskorú gyereknek, sőt, akár egy csecsemőnek is lehetnek függőségi állapotai (persze az ezekkel kapcsolatos önreflexió még elég limitált). Mégis ezeken keresztül érdemes elkezdeni vele beszélgetni. Például arról, hogy mit is jelent, amikor az ember valamiért nagyon ragaszkodik valamihez, vagy nem tud változtatni a viselkedésén; esetleg, ha nem jut hozzá valamihez, miért válik nagyon frusztrálttá, idegessé.

A gyerekeknek jó érzés, ha a felnőtt megérti azt, ami bennük zajlik. Azt gondolom, hogy az ő saját élményvilágukból, saját tapasztalataikból kiindulva nagyon is elkezdhető ez a beszélgetés. Jobb, ha megérti, hogyan épül fel a függőség; hogy nem egy megfelelő megküzdési forma, inkább a helyzetből való menekülés. Ezt meg lehet úgy fogalmazni, hogy megértse. És bármi, amit a gyerek megért, oldja a szorongásait.

A függőségnek melyik fajtája az, amely jelenleg kezd az élre törni a gyerekek körében?

Ami jelenleg – a tizenéveseknél és a felnőtteknél egyaránt – egyértelműen kezdi előfordulásban túlszárnyalni a problémás szerhasználatot, azok a digitális addikciók, ideértve például az okostelefon-függőséget. Lehet azon vitatkozni, hogy ez kevésbé ártalmas, mint a dohányzás vagy az alkohol. De ha azt nézzük, mennyire szűkíti be az ember életterét, mennyire alakítja át az emberi kapcsolatokat, milyen mértékben okozhat szorongást, depressziót, akkor egyértelmű, hogy közel sem veszélytelen.

Azt írod a könyvben, hogy „vannak emberek, akiknél a természetes jutalmazóingerek nem váltanak ki kellő kielégülést, ezért elkezdenek kompenzálni.” A kamaszok, akiknél elindulnak a hormonális változások, a hangulatingadozások, nagyobb arányban kereshetnek maguknak valamiféle plusz jutalmazóeszközt?

A tizenéves kor talán a legveszélyeztetettebb időszak ebből a szempontból. Ennek hormonális és idegrendszeri okai is vannak. A hormonális okok közé, főleg a fiúk esetében, például a tesztoszteron szerepe tehető, mint az impulzivitás, agresszió, veszélykeresés egyik nagyon fontos faktora. Idegrendszeri szempontból pedig lényeges, hogy tizenéves korban van egy nagyon fontos érési ablak, és számos érési folyamat még nem fejeződik be addigra. Ilyen értelemben az ember sokkal inkább 21 éves korában válik felnőtté, mint 18 évesen.

Érettség alatt itt azt értjük, mennyire tudja a viselkedését előre tervezni, a következményeket átlátni, az impulzusait szabályozni, ha szükséges. Erre egy tizenéves még kevéssé képes. Nem véletlen, hogy ebben a korszakban történik meg általában az első szerhasználat, az első próbálkozások a szexualitással, a pornófogyasztással, vagy hogy a tizenéves kor a problémás szerencse- és videojáték kapcsán is kiemelt kockázati időszaknak számít.

A tizenéves kor tehát nagyon kitett időszak, éppen ezért rendkívül fontos az addigra megalapozott szülő-gyerek kapcsolat minősége; az, hogy mennyire tudnak megosztani belső élményeket, gondokat a szüleikkel. És ha van olyan nehézség, amiről nem a szülőkkel akarnak beszélni, mennyire van egy olyan támogató kortárs közegük, ahol meg tudják osztani feszültségeiket, frusztrációikat, hogy ne ilyen kiélésekbe meneküljenek.

Előfordulhat, hogy jó szülő-gyerek viszony esetén is lesz olyan időszak, amikor a gyerek kizár minket a világából. Szülőként hogyan vehetjük észre, ha a gyerekünk videojáték-, pornófüggő vagy bármely más addikció rabjává vált?

A pornófogyasztást jellemzően nem a szüleivel akarja megbeszélni egy kamasz. A szexualitásról eleve nem tudunk rendesen beszélni, nagyon tabusítjuk, vagy éppen teljességgel elárasztjuk vele a társadalmat, ahogyan azt a pornó kapcsán is megfigyelhetjük. Sajnos ennek van egy kettős társadalmi üzenete.

Egyfelől normalizálva van a pornográfia, a pornószínészek jelenléte a médiában, másfelől meg folyamatosan érzékeltetve van egy bűntudatkeltő, stigmatizáló hatás. Ennek a kettőssége nagyon is ártalmas lehet tizenéves korban.

Egy kamasz azt látja, hogy mindenhol körülvesz minket egy átszexualizált közeg, tele van minden szexuális tartalommal; másfelől van egy kommunikációs korlátja a dolognak, hogy nem beszélhetek róla. És ez a bezárkózás felé hajtja őt is.

Az első intő jel az lehet, ha valamilyen általános változás következik be a viselkedésében. Például kevesebbet kommunikál, egyre jobban bezárkózik, egyre inkább egy burokba kerül, és a hangulata is fokozatosan romlik. Kevésbé keresi a baráti kapcsolatokat, kevésbé hívja őket, nem mozdul ki annyiszor. Egy általános beszűkülés következik be az életterében, a hobbijában.

Amit a szülő ilyenkor megtehet, hogy beszél a tizenévessel arról, milyen lehetőségei vannak a valós életben. Egy függő számára ugyanis a valóság nagyon fenyegető és ijesztő lehet. Szülőként próbáljuk meg oldani a rémületet, és elmondani, hogy a valóság mégsem annyira ijesztő, mint amennyire azt ő annak látja.

Sokfelé látni, hogy nem hagyjuk unatkozni a gyerekeket, a szülők próbálják mindig lekötni a figyelmüket. Mit gondolsz a mai gyerekek túlingerléséről?

Tegyük azért hozzá: most olyan családokról beszélünk, akik legalább foglalkoznak a gyerekükkel, és nem elhanyagolják vagy bántalmazzák őt. Ettől függetlenül abszolút igaznak gondolom, hogy sok esetben egyáltalán nem hagyjuk frusztrálódni, unatkozni a jelenkor gyerekeit. Ez leginkább talán abból az íratlan társadalmi szabályból, elvárásból fakad, hogy a szülőnek éjjel-nappal nyitva tartó kelesztőműhellyé kell válnia és megállás nélkül a gyermeke testi-lelki fejlődésével foglalkoznia. Ezt nevezi úgy az angol irodalom, hogy „overparenting”.

Túlzásba visszük a szülőséget, nem hagyjuk lélegzethez jutni a gyerekeket, és éppen ezért nem hagyjuk megtalálni a saját eszközeiket a frusztrációjuk oldására. Egyébként pont a frusztrációtűrés hanyatlása az egyik olyan tényező, amit nagyon sok szakember egyre komolyabb problémaként jelez tizenéves kortól kezdve.

Például azt a fajta monotóniát, amit egy tanóra jelent, már nehezen visel el egy mostani gyerek. És ha a szülő erre úgy reagál, hogy folyamatos stimulációban tartja, mert akkor a gyerek nem nyafog, nem unatkozik, akkor az idegrendszere ehhez fog adaptálódni. Viszont amikor megszűnik az állandó stimuláció, a gyerek sóvárogni fog.

Szó szerint megvonási tüneteket fog mutatni, amikor lecsökken számára az ingermennyiség. Miközben valószínűleg az lenne az optimális, amit ő nagyon alacsonynak érzékel. Nehéz megtalálni az arany középutat, de az bizonyos, hogy időnként kell, hogy egyedül is tudjanak játszani, olvasgatni, kitölteni az üresség időszakait.

Kapitány-Fövény Máté. Fotó: Reviczky Zsolt

Engem nagyon megfogott ez a mondat a könyvedben: „az addiktív cselekvés mindig csak „mintha” megoldás marad.” Hogyan lehet elmagyarázni a gyerekeknek, hogy a függőséggel csak egy „mintha” világot teremtenek maguknak, ami nem valós?

Szerintem azt kell elmagyarázni nekik, hogy a függőség mindig helyettesít valami sokkal természetesebb dolgot, igényt vagy örömöt. Amikor függőséget okozó dolgokat csinálunk, olyan, mintha átvernénk az emberi agyat, mert az így kialakított eufória olyan érzetet vált ki az emberből, mintha sikeres lenne. Evolúciós értelemben a sikerességhez hozzátartozik a sikeres párválasztás, vagy hogy eredményes tud-e lenni valaki egy közösségben. Amikor az ember például olyan jellegű szert használ, mint a kokain, akkor az túlzás nélkül mindenhatóság-érzetet, az elképesztő sikeresség látszatérzetét, és gyors önbizalomfokozást vált ki abból, aki lehet, hogy a hétköznapi életben szorongó, visszahúzódó, izolált, magányos. Vagyis totál sikertelennek érzi magát. Ez bizonyos értelemben az evolúciós jelzések mesterséges szimulációja, és így a valóság megmásítása.

Azt lenne szükséges elmagyarázni egy kamasznak, hogy amikor ő nem egy természetes helyzetből, jól működő emberi kapcsolatból vagy valós teljesítményből fakadó boldogságot, vagy a világban jelen lévő örömöt keres, hanem valamilyen mesterséges módon próbálja azt előállítani újra és újra, egyre kényszeresebben, az egyfelől mind inkább eltávolítja a valóságtól, másfelől olyan lefelé ívelő spirálba tereli, melynek mélyén nem vár rá más, csak csillapíthatatlan hiányérzet.

Előbb-utóbb azért válik mindez ördögi körré, mert kialakul a hozzászokás, és akkor már nem tudja többé átverni az agyát. Akkor már azért csinálja, hogy ne legyen elvonási tünete, hogy ne kelljen átélni a negatív érzelmeket. Akkor fordul át ez az egész folyamat, amikor már nem a pozitív élmények, hanem a negatívak elkerülése miatt fogja csinálni.

A könyvedben is kiemelted, mennyire fontos a jó szülő-gyerek kapcsolat. Van valami javaslatod arra, hogyan tudunk egy olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani a gyermekünkkel, hogy hozzánk forduljon, ha valami gondja van?

Szülőként sokszor kérdezgetjük a gyerekeinket, ami idővel kicsit vallatásszerűvé tud válni. Sokkal kevésbé jellemző, hogy a saját hibáinkról, saját múltbeli tapasztalatainkról, saját kamaszkorunkról mesélünk. Szerintem a kölcsönös kommunikáció az egyik kulcs. Ha nem csak kérdezem, hanem beszélgetünk. Szülőként nem az lenne a dolgunk, hogy egy ideált képviseljünk, ami nem létezik, ami elérhetetlen a gyerek számára. Hanem egyszerűen el kéne mondanunk azt, hogy nekünk is vannak szorongásaink, szar napjaink, kudarcaink, veszteségeink. Mondjuk el, hogyan próbáltunk ezekkel megküzdeni. Mondjuk el, mi bizonyult hatékonynak és mi tűnt zsákutcának.

Előfordulhat, hogy mi magunk is küzdünk valamilyen addikcióval. Ezt se tabusítsuk! Egy gyerek nem a hibái vagy azok hiánya miatt fogja tisztelni vagy nem tisztelni a szülőjét. Viszont nagyon sok esetben megnyitja őt, és gyakorlatilag a nyitott kommunikációra neveli: hogy itt el lehet mondani bármit.

A tabumentesítés nagyon fontos eleme lehet ennek. És ebbe beletartozik az is, hogy én elmondom neki a saját hiányosságaimat, gyarlóságaimat. Mert nem baj, ha hibázunk. Az viszont igen, ha a tökéletesség illúzióját keltjük.

Ez egy nagyon fontos meglátás. Keveset beszélünk a saját hibáinkról, és próbáljuk őket mindig csak a jó felé terelgetni…

Kicsit olyan, mintha el akarnánk takarni előlük egy pokróccal a világot, hogy ameddig csak lehet, maradjanak ők maguk is egy illúzióban. Aztán egyszer csak tizennyolc évesek lesznek, és azt kérdezgetjük: te miért nem vagy már önálló, miért nem vagy már felkészült? Azért, mert esélyük sincs bevezetődni a valóságba, amit elfedtünk előlük. És ezzel kimondatlanul is azt érzékeltetjük, hogy a világ annyira ijesztő, hogy még beszélni sem lehet róla – amivel még több szorongást, félelmet pakol az ember a gyerekére.

Mit tehetünk szülőként, ha azt látjuk, kialakult valamiféle függőség a gyerekünknél?

Ahhoz, hogy megbízható állapotfelmérés történjen, indokolt először szakembert felkeresni. Aztán legfeljebb azt mondja, hogy nem annyira súlyos, nem kell terápiába járni, esetleg javasol különféle alternatívákat, például hozzátartozói csoportot a szülőknek vagy a tizenévesek számára közösségi terápiát, vagy a feszültséglevezetés elfogadható alternatíváit. Természetesen nem kell minden esetben hosszú terápiába belekezdeni.

Sokat hallhatunk, olvashatunk a függőségek témájában a genetika szerepéről – pontosan mennyiben lehet befolyásoló tényező a kialakulásukban?

Nagyjából 50%-ban a genetikai tényezők, és 50%-ban tanult környezeti hatások befolyásolják a függőség kialakulását. Szenvedélybetegség esetén is lehet egy öröklött hajlam, de ez önmagában még nem predesztinálja, hogy ténylegesen függő legyen valaki. Ahhoz különféle behatások is szükségesek. Itt kiemelném például a szülő nevelési stílusát, a traumákat, mennyire tud kortárs kapcsolatokban helytállni, alkalmazkodni, vagy mennyire izolálódik. Ezek mind-mind olyan tapasztalatok, amik pluszban hozzájárulnak ahhoz, hogy függő lesz-e valaki vagy sem.

A traumáról is írsz a könyvedben, és manapság egyre több helyről hallani ezt a szót. Néha már elcsépeltnek is érződik, és sokan azt sem tudják, mi a jelentése…

Nem kicsit elcsépelt, hanem nagyon, illetve túlhasználjuk, olyan dolgokra is, amit klinikai értelemben nem nevezhetünk traumatikus eseménynek. A függők sem mind traumatizáltak. Az igaz, hogy a függők között több a traumatizált, mint az általános lakosságban, de  a függők többsége nem a trauma miatt lesz szenvedélybeteg, hanem sokszor inkább a magány, izoláció, ürességérzet, unalom miatt. Amiknek nyilván lehet köze a traumához, de szerető, támogató családokban is alakulnak ki függőségek.

A trauma témájának ilyen szintű túlburjánzását azért tartom veszélyesnek, mert könnyen vezethet felelősséghárításhoz, múltban ragadáshoz, önstigmához. Az, hogy önmagunkra aggatjuk a „traumatizált” címkét, még nem oldja meg a problémát. Ahhoz éppen a jelenre és a jövőre kellene fókuszálni.

Mit értünk akkor pontosan trauma alatt?

A traumának van klinikai definíciója: vagy személyesen átélni, vagy szemtanúja lenni olyan eseményeknek, amik potenciálisan életet is fenyegető állapotok. Ha pedig tágabban nézzük, a trauma az, ami valamilyen szempontból negatív irányba változtatja meg az ember fejlődési útját, mert az adott esemény egyszerűen meghaladja az érintett megküzdési kapacitását. Ez lehet az érzelmi, vagy akár a testi/idegrendszeri fejlődés is.

A trauma megtöri az optimális ívet, és egy másik vágányra tereli az ember életét.

Nagyon fontos kulcsszó a megküzdés és a szembenézés… Hogyan tudunk ebben támogatást nyújtani szülőként?

Ehhez hozzátenném, hogy ha mindenki traumatikusnak gondolja a múltját, abban van azért egy olyan, hogy „akkor ez van, erre nekem nincs ráhatásom.” Miközben bármilyen mentális zavarról legyen is szó, amíg az ember nem válik önirányítottá a felépülésben, az állapotában, addig nem lesz változás. Nincs az a csodapszichiáter vagy -pszichológus, aki varázsütésre meggyógyít valakit. Sőt, a szakember valójában ”csak” támpontokat ad, amivel az ember magát kell, hogy fejlessze, megtalálja.

Szerintem azt kell hangsúlyozni, hogy bármi is történt veled, bármilyen zavarral is küzdesz, te fogod tudni megváltoztatni magadat, és senki más. Az a feljogosultság-érzetet, hogy az ember önmaga is tud valamit kezdeni az életével – ezt kell erősíteni az emberekben. Persze mindezt nehéz elérni olyan társadalmakban, ahol egyre inkább gyerekként kezelik a felnőtteket is.

Hogyan lehetne az emberek, szülők figyelmét jobban felhívni arra, mi is áll(hat) valójában a függőségek hátterében?

Annyira erős a függőség szó, hogy már önmagában megnehezíti, hogy az ember felvállalja, hogy ezzel küzd. Valójában arra lenne szükség, hogy ne stigmatizáljuk az addikciókat, amihez pedig az, hogy beszéljünk róluk. A legjobb, ha nyíltan beszélünk,  és azt hangsúlyozzuk, hogy ez egy megváltoztatható állapot, de csak akkor, ha az ember idejében felismeri a problémát és elkezd vele foglalkozni. Ha homokba dugja a fejét, előbb-utóbb a totális elmagányosodás, mindennek az elvesztése lesz a vége: el fogja veszíteni a munkáját, a családtagjait, a barátait és a végén teljesen egyedül marad. Hosszú távon ez az addikció velejárója. A lényeg, hogy egyre több sorozatban, filmben, interjúban úgy beszéljünk róla, mint egy létező társadalmi problémáról. Ez kell hozzá, hogy megnyíljanak az emberek. Legalábbis első lépésnek nem rossz.