Segít kitartani és a legjobb önmagunkká válni – Mi az a Grit, és miért van rá szükségünk?

Szerző: | 2020. 04. 07. |

“Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót. Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.

Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.” (Idézet Benedek Tibortól, ami Bánhidy András és Paján Viktor „Sportalkímia, Ismerd meg a győztesek titkát” című könyvében jelent meg.)

Amikor évekkel ezelőtt elolvastam ezeket a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázónktól származó sorokat, azt gondoltam: IGEN! Ez az! Akkor még nem tudtam nevén nevezni, hogy pontosan mi az a valami, de a bizsergető érzésre, ami átjárt, a mai napig emlékszem.

A felismerés, hogy a kiválóságnak egy lehetséges útja a kitartás és az akaraterő, számomra nagyon sokat jelentett.

Ma már nemcsak érzem, hanem nevén is tudom nevezni az olimpikonunk által tűpontosan körülírt fogalmat: azt a valamit, amiről Benedek Tibor beszélt, Gritnek hívják.

De mégis mi az a GRIT?

Ha sok Grit van benned, az azt is jelenti, hogy van kitartásod ahhoz, hogy a nehézségek ellenére egyre jobbá és jobbá válj. Ez tulajdonképpen egy „soha nem adom fel” attitűd, ami lehetővé teszi, hogy újra és újra próbálkozz; képes vagy a kudarcaid és a hibáid felé fordulni, ahelyett, hogy csak arra koncentrálnál, ami jól megy; hiszel abban, hogy mindig lehet fejlődni, ezért minden pillanatban munkál benned egy szűnni nem akaró igény arra, hogy jobb legyél.

„A Grit kitartás, szenvedély és állhatosság a nagyon hosszú távú tervek iránt. Szívósságot jelent. Ragaszkodni a jövőnkhöz napról napra. Nagyon keményen dolgozni azért, hogy a valóra váltsd a terveidet”.

Ez utóbbi idézet és definíció már egy Angela Duckworth nevű pszichológustól származik, aki még 2013-ban, ebben a TED videóban beszélt a kitartás és a szenvedély erejéről, vagyis a Grit-ről.

Ahogy az előadásában is elhangzik, Duckworth pszichológusként arra a kérdésre kereste a választ, hogy „Ki lesz sikeres, és miért?” Vizsgálódásainak eredményeit az idén már magyarul is megjelent, „Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés” című könyvében összegezte.

És hogy mire jutott?

A pszichológus alapos, és a témakör számos aspektusára kiterjedő következtetéseit nehéz lenne egy cikken belül minden résztere kiterjedően összefoglalni, de nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy

a sikerünkben, és a céljaink elérésében az eddig meghatározónak vélt tényezők, például a tehetség vagy az IQ, sokkal kevésbé számítanak, mint azt eddig gondoltuk, vagy általában feltételezzük. Van azonban egy olyan faktor, ami az összes többinél (a szociális körülményeket is ideértve) megbízhatóbban előrejelzi, hogy valaki célt ér-e, vagy sikerrel teljesít-e egy kihívást jelentő feladatot. Ez a tényező – valószínűleg már kitaláltátok – nem más, mint a Grit.

A pszichológus a sport, az oktatás és a művészet területéről hozott példák és kutatási eredmények garmadájával támasztja alá állítását, miszerint a tehetség nem egyenlő a teljesítménnyel – annak ugyanis markáns része a kitartás és a szenvedély.

Duckworth – többek között – mélyinterjúkat készített, valamint különböző szervezeteknél, oktatási intézményeknél és sportegyesületeknél végzett kérdőíves vizsgálatokat. Ez a gyakorlatban azt (is) jelentette, hogy kitöltette a Grit-tesztet a kihívást jelentő helyzetbe került alanyokkal – például a legerősebb katonai akadémia elsőéves diákjaival, pályakezdő pedagógusokkal, vagy az országos betűzőverseny döntőjébe került diákokkal.

Mint az később beigazolódott, a kapott eredmények alapján egyértelműen be lehetett jósolni, hogy kik fognak sikerrel teljesíteni: azok, akik magas pontszámot értek el a teszten (vagyis sok volt bennük a Grit), nagyobb valószínűséggel álltak helyt a kiképzés során, nyerték meg a versenyt, vagy maradtak a pályán.

Nem a tehetség számít

Duckworth eredményei és az, hogy kutatásával ráirányította a figyelmet a Grit-re, több szempontból is meghatározóak.

Egyrészt lerántja a leplet a világban burjánzó tehetség-kultuszról, vagyis arról az illúzióról, hogy a siker és a kiemelkedő teljesítmény kizárólag a „hozott anyagon” múlik.

Egy-egy kiemelkedő teljesítményt látva hajlamosak vagyunk a jó géneknek, és a zsenialitásnak betudni az eredményt. Csakhogy ezek mögött az eredmények, és általában a kiválóság mögött – függetlenül attól, hogy szellemi, fizikai teljesítményről, vagy művészi produktumról van szó – a legtöbbször kemény, akár évtizedeken át tartó munka, kérlelhetetlen következetesség, számos kudarc és rengeteg erőfeszítés áll.

De – ahogy Duckworth írja – minket csak „a varázslat” érdekel: ámulva nézzük az olimpiai bajnok zseniális hajráját a döntőben, de arra már nem vagyunk kíváncsiak, ahogy az a valaki 15-20 éven keresztül minden reggel fél 5-kor elindul az uszodába, és végigcsinál egy olyan edzést, amibe egy földi halandó valószínűleg a harmadik perc után belehalna.

Ez valahol érthető… Egyfelől nincs idő és energia minden egyes sikert ilyen szemmel monitorozni és analizálni, másrészt – legyünk őszinték – valahol kényelmesebb is „ufóként” vagy „Istenadta tehetségként” gondolni ezekre a bámulatos teljesítményekre.

Egyszerűbb…

Egyszerűbb azt mondogatni, hogy „én ebben nem vagyok jó”, vagy hogy „én erre soha nem lennék képes”, mint beismerni magunknak és másoknak, hogy „én képtelen lennék ennyire következetes, fegyelmezett és kitartó lenni”.

Nem azt akarom mondani, hogy mindenkiből lehet olimpiai bajnok, ne értsetek félre. De – ahogy azt Duckworth is írja –

„mindannyiunknak vannak korlátai, nem csupán a tehetség terén, de a lehetőségeket illetően is. De ezeket a korlátokat gyakrabban állítjuk fel mi magunknak, mint hinnénk”. Emiatt sokkal kisebb részét használjuk ki a képességeinknek, mint amekkora rendelkezésünkre áll. És sokszor egész egyszerűen azért nem aknázzuk ki a bennünk rejlő potenciált, mert rosszul reagálunk a kihívást jelentő helyzetekre. Magyarul: feladjuk.

Ez az a pont, ahol a leginkább kidomborodik, hogy a teljesítmény és a tehetség közötti alapvető különbség: „…a bennünk rejlő potenciál (ugyanis) csak egy dolog. Az, hogy mihez kezdünk vele, egészen más ügy” – olvasható a könyvben.

A Grit azt (is) jelenti, hogy képesek vagyunk eljutni addig a pontig, amikor a tanulási folyamat már nem szenvedéssel jár, hanem örömöt okoz, vagyis a képesség készséggé válik és mélységeiben is érdekelni kezd minket. Ez a mai világban egyébként sem egyszerű feladat: annyi minden követeli a figyelmünket, annyi lehetőség akadályozza, hogy elköteleződjünk egy valami mellett, hogy nagyon sokszor (kitartás híján) nem jutunk el addig, hogy a keserves tanulási folyamat valódi szenvedéllyé, az életünket gazdagító örömforrássá váljon.

Elbukunk, felállunk

Korcsolyázni tanulni például a legtöbb ember számára keserves dolog: elesünk, vizes lesz a nadrágunk, átfagyunk, kínlódunk. Újból és újból elesünk, majd felállunk, hogy aztán szépen lassan eljussunk addig, amikor már egyre kevesebb időt töltünk a síkos talajon.

A gyakorlás eredményeként a korcsolyázás szépen lassan egy kellemes, rekreációs tevékenységgé alakul, egy olyan hobbivá, ami idővel örömöt hoz az életünkbe. És ez a futástól kezdve a jógán át a zenélésig szinte mindenre igaz lehet. Igen, vannak, akiknek elsőre könnyebben és jobban megy… De!

A Grit lényege éppen az, hogy ha megvan bennünk a szenvedély (szeretünk korcsolyázni), a céltudatosság (meg akarunk tanulni korcsolyázni), a kitartás (a nehézsége ellenére sem tévesztjük szem elől a célunkat), és a remény (elhisszük, hogy fel tudunk nőni a feladathoz), akkor a tehetségbeli különbségeket kompenzálva eljuthatunk arra a szintre, ahol az adott kihívást természetes könnyedséggel teljesítő emberek tartanak, sőt.

A helyzet az, hogy a zseninek vagy őstehetségnek titulált emberek sokszor azért nem jutnak el a célig, mert az állandó és következetes gyakorláshoz szükséges elköteleződés, vagyis a Grit hiányzik belőlük. Tehát hiába átlag feletti valakinek a labdaérzéke vagy a vízfekvése, ha nem tartja karban az egyébként kiemelkedő képességét, nem gyakorol, és nem teszi bele a fejlődéshez szükséges munkát, akkor hosszabb távon kisebb esélye van a sikerre (bármit is jelentsen ez az adott szituációban), mint egy átlagos, vagy akár átlag alatti képességgel rendelkezőnek, aki viszont a folyamatos és következetes gyakorlás által egyre jobbá és jobbá válik.

A Grit tanítható

Ez az a pont, ahol fontos tudatosítani, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mit tanítunk a gyerekeknek a fejlődésről és a sikerről – és a Grit-ről. Nem mindegy, hogy szülőként, pedagógusként, edzőként a gyerekek erőfeszítését és a kitartását értékeljük, vagy azt, hogy valamit elsőre és könnyedén megcsinálnak. Ha felnőttként hajlandóak vagyunk elfogadni a tényt, hogy a teljesítményt ekkora mértékben meghatározza a Grit, az azt is jelenti, hogy a gyerekeknek is utat tudunk mutatni a siker felé vezető úton.

Ennek viszont Duckworth szerint az is előfeltétele, hogy ne egy adott állapot alapján határozzuk meg a gyerekek teljesítményét („Hát nem vagy egy zseni…”), hanem segítsük megérezni az erejüket.

Mutassuk meg nekik, hogy miként tudnak rátalálni arra a tevékenységre, amit szenvedélyesen szeretnek – annyira, hogy még szenvedni is hajlandóak érte. Ez ugyanis fontos előfeltétele annak, hogy el-, vagy inkább túljussanak azokon a keserves pontokon, amikor az adott tevékenység még nem okoz örömet – hanem éppen ellenkezőleg: fájdalommal és kínlódással jár.

„Valakivé válni”

Rátalálni valamire, amit szenvedélyesen szeretünk csinálni, az esetek jelentős részében – a bennünk élő illúzióval ellentétben – nem egy pillanat műve, hanem kemény munka, amihez szintén kitartásra van szükség és arra, hogy merjünk próbálkozni és elbukni. És nem utolsó sorban megengedjük magunknak és egymásnak – különös figyelemmel a gyerekekre – a kudarcokat.

Ne vonjuk össze reflexből a szemöldökünket akkor, amikor hibáznak, vagy valamit nem tudnak elsőre megcsinálni, hanem mutassuk meg nekik, hogy igenis képesek megugrani a kihívást jelentő helyzetet; a küzdelmes szituációkban bátorítsuk, ne pedig lenyomjuk őket. Például ne kivegyük a kezükből a zacskót, amit nem tudnak kinyitni, hanem mutassuk meg, hogyan tudják ők kinyitni.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy erre a megengedő, támogató és fejlődés-centrikus hozzáállásra nem csak a gyerekeknek lenne/ van óriási szüksége…

Közepes matekosból rakétatudós

A könyvben számos olyan példáról olvashatunk, amikor sorsfordító ereje volt egy-egy kivételes ember életében annak, amikor jött valaki, aki segített elhinni, hogy a képességeitől, lehetőségeitől függetlenül tehet azért, hogy az elérhetetlennek gondolt célt elérje.

Így lett a matekból közepesen teljesítő diákból rakétatudós, az „ostobának és lustának” bélyegzett tanulóból a posztmodern irodalom legnagyobb csillaga, és így lett a „hát te nem vagy egy zseni” mondattal rendszeresen lesajnált szerzőből zseni-díjas kutató (És valószínűleg valahogy így lett Benedek Tiborból olimpiai bajnok vízilabdázó… – a szerk.).

A Grit című könyv (szerencsére) nem a „minden lehetséges” vagy a „bármivé válhatsz” hamisan csengő szólamát zengi, hanem szelíden, ugyanakkor határozottan mutat utat a siker felé vezető úton és abba az irányba, hogy a kitartás és a szenvedély révén „a legjobb önmagunk legyünk”.

Photo by Orlando Vera from Pexels



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This