Jöttem, láttam, gyűlöltem. De végignéztem – A hate-watching pszichológiája

Szerző: | 2020. 12. 19. |

Manapság le se ér a lábunk az egy kattintással elérhető sorozatok és filmek tengerében, így könnyedén evezhetünk át egyik tartalomról a másikra, ha zátonyra futunk egy kevésbé színvonalas produkcióval. Miért maradunk mégis sokszor leszögezve a tévé előtt, és pazarolunk értékes órákat olyan műsorokra, amiktől gyakran már az első perctől kezdve kiráz a hideg? Cikkünkben ezt a hate-watchingnak titulált jelenséget járjuk körül.

Emily Csodaországban

Párizs említésére a fejemben fénysebességgel kapcsolódik be a nosztalgia üzemmód: kristálytisztán látom magam előtt a sugárutak mentén egységesen sorakozó Haussmann-i épületeket, a Montmartre nyüzsgő, minden szempontból festői negyedét, vagy épp a Szajna partján sorakozó árusok bodegáinak sokaságát, annak ellenére, hogy már évek óta nem ott élek.

Az idő azonban nem kegyelmez az emlékeknek, vannak részletek, amelyekre lassan ráférne egy „mentális portalanítás”. Épp ezért örültem, amikor a Netflixen elérhetővé vált az Emily Párizsban.

Az összefoglaló szerint a sorozat középpontjában álló chicagói marketingszakértő, Emily, egy hirtelen jött lehetőség révén egyik pillanatról a másikra a mesés francia fővárosba csöppen. Nem hangzik az évezred legeredetibb, vagy épp legizgalmasabb sorozatának, de 2020-ban talán nem főbenjáró bűn valami könnyed és kiszámítható után sóvárogni.

Ráadásul mire odáig jutottam, hogy belevessem magam a remélt nosztalgia-tengerbe, ez a könnyed rom-kom már a legnézettebb sorozat volt a platformon. Akkor biztos nem lehet rossz, gondoltam, miközben megnyomtam a lejátszás gombot… (Figyelem, lentebb a cselekmény részleteiről is szó lesz!)

Aztán hagytam, hogy a cukormáztól és sztereotípiáktól csöpögő első epizód percenként legalább kétszer belerúgjon az emlékeimen túl a sorozatok minimális színvonaláról alkotott képembe. Mert persze, Párizs gyönyörű, de még ha sosem járt ott az ember is érzi, hogy a sorozat olyan, mint egy képeslapokból összevágott montázs, ami valóban csak a glamourra és a giccsre fókuszál, fittyet hányva az életszerűségre.

Most nem is az olyan apróságokról van szó, hogy a panorámás, tágas lakás, amibe Emily beköltözik, a romantika kedvéért chambre de bonne-ként van beállítva (régi cselédszoba), holott azok a valóságban inkább azok az alig 10 négyzetméteres belvárosi lakások, ahol az ember kényelmesen kevergetheti a reggeli zabkásáját akár a wc-n ülve is. Nem is annak a valószínűtlenségén akarok lovagolni, hogy Emily néhány semmitmondó képpel Instagram-sztár lesz, vagy, hogy részenként legalább három méregdrága szerelésben láthatjuk, ami még a divat fővárosában is teljesen életszerűtlen – ezeket a romantikus torzításokat tudjuk be annak, hogy a sorozat mögött ugyanaz a Darren Star áll, aki a Szex és New Yorkot is megálmodta. Ezekkel még tökéletesen tudtam volna élvezni az összes epizódot.

Akkor mégis mi a baj?

Nos, például az olyan általános, bosszantó és folyamatosan ismétlődő problémák, mint a főszereplő kiállhatatlan személyisége. Képtelenség sajnálni, amikor a cégnél, amelynek elfelejtett szólni, hogy nem beszéli a hivatalos munkanyelvét, pikkelnek rá. Képtelenség együttérezni vele, amikor minden szokással és jó érzéssel szembe menve buldózerként akarja érvényesíteni az akaratát. És képtelenség nem helyeslően bólogatni, amikor a sorozat közepe táján végre valaki nyomdafestéket nem kímélően kimondja, amit mindannyian gondolunk róla.

Ráadásul a sorozat teljesen önellentmondásosan 2020-ban egy sztereotípiákra épülő cselekménnyel akar befutni, miközben a politikai korrektség jegyében beépítik a #metoo kampányt is az epizódokba – ahol természetesen az amerikai hős hozza el a megvilágosodást a sötét, szexistának bemutatott francia fejekbe. Tény, hogy vannak igazságok a sztereotípiák között – a pék tényleg kijavít, ha rosszul ejted ki a pain a chocolat-t –, de nem minden párizsi undok, és főleg nem fog egy egész cég az első napodon rád aggatni egy gúnynevet, mint az oviban. Sőt, nem minden férj tart szeretőt, nem minden férfi mászik rád kettő és fél mondat után (amiből az egyik a Bonjour!), és biztos, hogy egy édesanya nem csak a kiskorú fia szexuális teljesítménye miatt fog aggódni, ha merő félreértésből ágyba viszed azt.

Se veled, se nélküled…

Mindezek ellenére nem kapcsoltam ki a tévét: valami mégis a képernyő elé szegezett. Elindítottam a második epizódot, majd a harmadikat, hamarosan pedig azon kaptam magam, hogy az utolsó rész után is felugrott a stáblista – és valahol még csalódott is voltam, hogy nincs több rész. Ezen a ponton nem tudtam, kire vagyok mérges: magamra a körülbelül 6 elvesztegetett óráért, vagy a sorozatra, vagy az összes többi nézőre, aki a toplista élére repítette a sorozatot. Azt hiszem, az elsőre tippelnék. Mindenesetre nem értettem, hogy miként ért fel Emily a sikerlisták élére, úgyhogy beleástam magam a róla gyártott kritikákba. Ekkor ismerkedtem meg a (magyarul is) hate-watchingnak keresztelt jelenséggel.

Hamar kiderült, hogy nem vagyok egyedül a kettős érzéseimmel Emily kalandjai kapcsán, a filmkritikákon tùl a Twitter is valósággal felrobbant az annyira rossz, hogy már jó jellegű humoros bejegyzésekkel (angolul itt és itt szemezgethettek belőlük). Az, hogy a mémeknek hála sokszor gyakorlatilag ismerjük a poénokat, a szereplőket, és a cselekményt is anélkül, hogy egy percet is néznénk a műsorokból, nem ritka, gondoljunk csak az Agymenőkre vagy a The Office-ra. Ugyanakkor, míg néhány éve ez inkább egyfajta pozitív minőségbiztosítás volt az adott műsort illetően, manapság egyre többször előfordul, hogy az egyes sorozatokat övező hashtag-özön inkább a gyűlölet, mintsem a rajongás jele.

De miért pazaroljuk a drága perceket sokszor több évadnyi rossz sorozatra (plusz a médiatartalmak megírására) ahelyett, hogy műsort váltanánk, és olyan tartalmakkal töltenénk ki szabad órainkat, amiktől kapunk is valamit a feláldozott időért cserébe?

A színvonal ötven árnyalata…

A hate-watching, mint elnevezés 2012-ben született meg a New Yorker ikonikus cikkében, ahol Emily Nussbaum próbálta megfejteni, miért nem tudja abbahagyni a Kasszasiker (Smash) nézését annak ellenére, hogy minden porcikájával gyűlölte azt. Nussbaum kritikája nyomán a Smash, amely egyébként egy Broadway produkción dolgozó művészgárda színfalak mögötti életét kíséri végig, mára szinte egybeolvadt a hate-watching fogalmával. Az emberek imádták nézni, mert fenomenálisan rossz volt.

Noha maga a kifejezés csak 2012-ben kovácsolódott, a gyűlölet, mint rajongási forma már régóta jelen van – jóval régebb óta, minthogy a televízió duruzsolása betölti a nappalinkat.

Az énekes Florence Foster Jenkins például tömegeket vonzott híresen hamis hangjával már az 1920-as években is, és olyannyira belendítette a gyűlölet-rajongás kultuszát, hogy életéről és „művészetéről” 2016-ban Meryl Streep főszereplésével film is készült. Napjainkban a közösségi hálók révén pedig minden korábbinál gyorsabban terjednek a hasonló produkciók – és velük együtt a rossz hírük: gondoljunk csak Rebecca Black 2011-es Friday című, fogcsikorgató videoklipjére, vagy az Alkonyat-filmekre, esetleg A szürke ötven árnyalatára (mind az adaptációra, mind az eredeti könyvre).

Bűnös élvezet helyett fanyalgó rajongás

Persze megesik, hogy annak teljes tudatában kezdünk bele egy műsorba, hogy az nem lesz eget rengetően színvonalas: például amikor egy hosszú nap után szeretnénk csak kiüríteni a fejünket, és nézni valami “lightosat”, ami nem vesz igénybe komoly mentális erőforrásokat. Valamit, ami lelazít, talán még meg is nevettet – pont, amit Emilytől vártam, hiába. Ez a fajta bűnös élvezet azonban nem keverendő a hate-watching műfajával.

A hate-watching művelői valahol a rajongás tüneteit produkálják: minden egyes epizódot notóriusan végignéznek, analizálják a legapróbb részleteket – miközben fanyalognak, hogy milyen borzasztó. A TV-kritikus Ryan McGee szerint erre rendkívül egyszerű a magyarázat:

“Senki sem néz végig egy műsort csak a puszta gyűlölet kedvéért. Amit az emberek megvetnek ezekben a műsorokban, az a kivitelezés, nem maga a sorozat cselekménye.”

Azaz a hate-watching egy sorozat ígéretes sztorijával való elköteleződést jelent, és McGee szerint azért tartunk ki mellette, mert bosszant az igénytelen megvalósítás miatt kútba esett potenciál. Ahogy fogalmaz, “a hate-watching lényege, hogy egy adott epizód, sorozat vagy egész műfaj miként bukik el a nézők által – jogosan vagy jogtalanul – támasztott magas elvárások előtt.”

A megértés élvezete

Sokszor esik meg, hogy ezek a magas elvárások abból fakadnak, hogy kedvenc színészünk/rendezőnk/forgatókönyvírónk közreműködésével készült produkció elé ülünk le. Végül azonban úgy alakul, hogy csak csalódást-csalódásra halmoznak a jelenetek, mi pedig próbáljuk megérteni, mi az, ami nem működik. Joli Jensen, a University of Tulsa média-szakon oktató munkatársa szerint ilyenkor abból próbálunk élvezetet meríteni, hogy megértsük, miért nem tudunk élvezetet meríteni magából az adott tartalomból. A szakember szerint “a mai médiafogyasztási kultúrának inherens része a gúnyolódás, a cinizmus és az értékelés.”

A közösségi hálók révén bizonyos értelemben mindannyian tartalom-gyártókká avanzsáltunk, ami miatt még inkább feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy kritikusak legyünk azokkal szemben, akik nem teremtenek olyan jó tartalmakat, mint amit elvárunk tőlük.  

Néha pedig pont a jóhiszeműségünk tart ott a képernyő előtt: a remény, hogy az első pár epizód után megtalálja a sorozat a hangját; régi kedvenceink hirtelen minőségromlásánál pedig bizakodunk, hogy csak egy évadnyi szenvedést kell kibírnunk, a következőben újra erőre kapnak – mint azt legutóbb a Gilmore Girls felélesztésére tett elkeseredett próbálkozásnál megtanultam, erre felesleges várni.

A hate-watching azonban, ahogy arra Willa Paskin cikke is felhívja a figyelmet, sokkal inkább ön-gyűlölet-filmezés, mintsem gyűlölet-filmezés, hiszen nem csupán az adott film minősítéséről is szól, sokkal inkább saját ízlésünk, saját stílusunkról, gondolkodásunkról alkotott képünkkel való szembenézésünkről. Miért is nézem még mindig, ahogy Emily Insta-sztorija nyomán Brigitte Macron és Carla Bruni vaginákról diskurálnak? Lehet, hogy mégiscsak kicsit vágyom az elegáns partyk hangulatára és sikkjére – pláne idén, amikor a nagy home office-olásban már egy farmer-ing kombináció is kiöltözésnek számított? Lehet, hogy irigylem az álomvilágot, ahol Párizsban tényleg ilyen könnyű boldogulni és csak a pozitív oldalát megélni?

Lehetséges, hogy a második évadot is meg fogom nézni?

Apropó, második évad: a hate-watching egyik legnagyobb hátránya, hogy teljesen feje tetejére állítja a sikerlistákat, ami sokszor oda vezet, hogy a hate-watching-alapanyag sorozatok sok évadot megélnek, a színvonalas, de egy hajszálnyival kevésbé nézett sorozatokat pedig gyorsan elkaszálják, esélyt sem adva a kibontakozásra.

Másrészt pedig ne feledjük, hogy csakúgy, mint az életben a legtöbb bűnös élvezet, a hate-watching is csak mértékkel fogyasztható – különben könnyedén a TV képernyőjén túl is ez a fajta kritikus, lenéző, kákán is csomót kereső szemlélet válhat megszokottá életünkben.

Ahogy arra Brandon Ambrosino, a Vox újságírója is emlékeztet, az elme, amelyik ahhoz van szokva, hogy a rosszat keresse mindenben, kétségkívül ráakad majd. Ha azonban arra tréningezzük magunkat, hogy a jót vegyük észre… nos, sejthetitek, mi következik abból.

Akármilyen okból is állunk neki csak a kritizálás kedvéért végignézni valamit, fontos, hogy tudjuk élvezni is a műsort, és elfogadjuk, hogy valahol a vastag gyűlölet-és tagadás-rétegek alatt egy picit titokban talán szeretjük is azt.

Via: BBCVox, Yahoo! finance, Livemint.com

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This