„Az, hogy két ember élete darabokra hullik, már nem érdekes” – A „Házassági történet” című filmről Kovács Gellért filmszerészt kérdeztük

A Házassági történet első látásra (és másodikra is) egy szokványos sztori. A szereplőkkel ugyanaz történik, ami emberek millióival nap mint nap. Válnak. A rendező Noah Baumbach ennek ellenére, vagy talán éppen ezért megdöbbentő pontossággal artikulálja ennek a hihetetlenül komplex veszteségélménynek a rezdüléseit – vagy, ahogy a film kapcsán megkérdezett interjúalanyunk fogalmazott: „átadja az átadhatatlant, elbeszéli az elbeszélhetetlent és ábrázolja az ábrázolhatatlant”. Olyan film ez, ami nem tanulságokkal szolgál, hanem sokkal inkább megérti és átérzi a válás folyamatának fájdalmát. A témában személyesen is érintett filmkritikussal, Kovács Gellért filmszerésszel beszélgettünk a film „titkáról” és saját válásának tanulságairól.

A szóban forgó film rendezője, Noah Baumbach tulajdonképpen a saját válását vitte filmre. Ennek a „sajátélménynek” köszönhető, hogy a Házassági történet azokra is hatással van, akik még soha nem váltak?

Kovács Gellért filmszerész (Fotó: Bankó József/Paradignow Images)

Egy jó rendező el tudja érni, hogy a néző úgy érezze, akkor is köze van a filmhez, ha valójában nincs. Ez tehetség kérdése, vagy ha úgy tetszik, a varázslat része. De a másik ok, ami miatt működik ez a film, hogy Baumbach olyan dolgot emel főszereplővé, ami általában csak mellékmotívumként jelenik meg a „válós filmekben”.

Ez maga a folyamat, ahogy két ember eltávolodik egymástól. Sok pici, hétköznapi, elvileg nem is filmre való részlet: esetlen helyzetek, szánalmas játszmák, amiket nemcsak megmutat, hanem ráadásul két világsztárral, Scarlett Johanssonnal és Adam Driverrel játszat el. Ettől valahogy még barátságosabbá válik az egyébként kegyetlenül őszinte film hangulata.

Ha ők is ilyen „bénák” és elesettek, akkor mi is megengedhetjük magunknak, hogy azok legyünk…

Igen, azért is felemelő ezt a filmet végignézni, mert egy kicsit kiemel a kisebbségi komplexusomból: őket látva én sem érzem magam, és a saját érzéseimet kisszerűnek. Megnyugtat, hogy egy nagy amerikai rendező ugyanazt gondolja, mint én, és a karaktereket megformáló nagy színészek pontosan azon mennek keresztül, amit én is átéltem. Lehet, hogy földrajzi, egzisztenciális és egyéb szempontból messze vannak tőlünk – de a legfontosabb kérdéseik ugyanazok: Ki veszít el kit? Kinek kell nagyobb áldozatot hoznia? Ki érzi azt, hogy ki lett golyózva a saját életéből? Ha nem is ilyen szórakoztató formában, és nem ilyen szép zenével kísérve, de ezek a kérdések minden válásban ott vannak.

Ahogy a film címe és talán a szerkezete is mutatja, egy válás valójában nem az oda vezető okokról, hanem a házasságról szól – arról, hogy mindazt, amit szerettünk a másikban, el kell engednünk. Amikor ez megtörténik, akkor van valójában vége a házasságnak?

Ha vége van egy házasságnak, akkor annak bizony vége van – ha két fél ezt felismeri, és képesek meghozni ezt a bölcs, de egyáltalán nem következmények nélküli döntést, az még csak egy lépés. Az még nem segít át a folyamaton, attól még nem leszel újra boldog, attól még nem találod meg önmagad, attól még nem került valami a régi helyére, ami jó. Attól még ez egy veszteség, ami után keletkezik egy hatalmas és tátongó üresség az emberben, amit meg kell tölteni valamiféle tartalommal.

Amikor azt állítod, hogy ez a film az „ábrázolhatatlant ábrázolja” a folyamat melyik részére gondolsz pontosan?

Arra, hogy hogyan silányul az én legszemélyesebb történetem, az én legmélyebb sérelmem egy harmadik fél, és a világ számára huszadrangú problémává.

Túlságosan sokan válnak ahhoz, hogy ez az egész ne váljon közhelyessé. Mivel minden második ember érintett, a hétköznapi dolgokhoz hasonlóan a válás is érdektelen történet. Ennek a filmnek az egyik nagy bravúrja szerintem az, hogy mindebben meglátja a katarzist. Meglátja annak a drámáját, hogy a válás, vagyis az, hogy két ember élete darabokra hullik, a hétköznapokban már nem érdekes.

Meglátja azt, ahogy a Laura Dern által megformált ügyvéd kicsit szórakozottan keresgél a táskájában, miközben a válófélben lévő feleség éppen élete krízisét és a legmélyebb fájdalmait osztja meg vele. Szerintem az a legnagyobb értéke ennek a filmnek, hogy ezt magamra tudom venni és – mivel látom, hogy velük is ez történik – nem érzem magam közhelyesnek.

A film bemutatását követő Filmszerész filmklubon őszintén beszéltél a közönségnek arról, hogy te is érintett vagy, elváltál. Számodra mi volt a leginkább ismerős a filmből?

Az, ahogy minden átalakul az emberben: a szülői öntudata, a viselkedése, ahogy a gyerekkel vagy az exével bánik. Én például sokszor konkrétan nem tudtam közben, hogy ki is vagyok. Ebben a folyamatban teljesen elveszíted magad; az identitásod egy része semmivé lesz.

Olyan mértékű személyiségváltozás megy végbe benned, annyira másképp kezdesz el viselkedni, annyira másképp kell viselkedned bizonyos helyzetekben, hogy képtelenség stabilnak és erősnek maradni.

Ahogy az a film férfi főszereplőjével is történt: kiszalad a szőnyeg az ember lába alól, bezárul előtte a saját otthonának az ajtaja, és még nagyon sok ajtó, amelyeken korábban ki-be járkált. Ott áll a becsukott ajtók előtt, és hirtelen azt sem tudja, mit kezdjen az életével. Ha egy szóval kellene összefoglalni, hogy mi az, amit az ember ilyenkor átél, akkor az a kudarc. Ez egy iszonyatosan mély, mindent átformáló, rettenetesen toxikus érzés, ahonnan nagyon hosszú út vezet addig, hogy megértsd: a válás nem arról szól, hogy meggyőzd a másikat az igazadról, vagy találjatok valamiféle közös nevezőt.

Hanem?

Hanem arról, hogy a válás valamiféle híd az új életedhez, és ezen a hídon egyedül kell átmenned. Amikor megérted, hogy ebben az új életedben már nem feltétlenül valakivel együtt, hanem tök egyedül kell képviseled az érdekeidet; hogy ezen az úton vissza kell találnod saját magadhoz, a saját érveidhez, a saját igényeidhez – ügyelve persze arra, hogy ha gyerek is van a történetben, akkor ő lehetőség szerint ne sérüljön.

Szerinted eddig a hídig el lehet jutni a filmben is látható, sokszor méltatlan – ráolvasós, köpködős, ordibálós jelenetek nélkül is? Vagy ez mindenképpen része a folyamatnak?

Azért nehéz ilyenkor higgadtan megbeszélni bármit, mert ezek a helyzetek megbeszélhetetlenek. A válás pont ezért nagyon béna és szánalmas dolog, mert ebben a folyamatban valahogy a történeteink is formálódnak. Így lesz például egy korábban vállalhatónak gondolt kompromisszumból hősies áldozathozatal. Ez a fajta „retrospektív” észjárás aztán elkezdi generálni az egymás hibáztatásán alapuló, végeláthatatlan konfliktusokat. Ha ezek begyűrűznek, akkor az iszonyatos energiákat tud felemészteni és meggátol egy csomó mindent, többek között a tisztánlátást is. Amikor egy tönkrement házasság fókuszából nézzük ezeket a kompromisszumokat, akkor már tűnhet úgy, hogy felesleges volt ezeket megkötni.

Ezt is tök jól ábrázolja ez a film: egy idő után már piszok nehéz emlékeztetni magadat arra, hogy mennyire természetes része volt az életednek a másik.

De ez valahol meg az emberi működés, és a folyamat része: ha valakitől el akarsz távolodni, akkor – ha meggyűlölnöd nem is kell – egy idő után muszáj kevésbé szeretned, mint előtte. Máshogy nem megy.

A film azzal a kényelmetlen igazsággal is szembesít minket, hogy ebben a folyamatban legtöbbször nincs olyan, hogy valaki hibás, valakinek meg igaza van. A válás természetéből adódóan mindenki sérül, mindenki szenved, és éppen emiatt nem kaphatjuk meg, amire olyan nagyon vágyunk: azt, hogy a másik elismerje a fájdalmunkat.

Igen, a tönkrement házasságoknál, és az azokat ábrázoló filmeknél – ahol erőszak van, ahol pusztító játszmák vannak – sokkal könnyebb eldönteni, hogy kinek van igaza. Amikor viszont nincsenek egyértelmű helyzetek, akkor valahogy nagyobb eséllyel mozdulnak be a társadalmi automatizmusok.

Milyen automatizmusokra gondolsz pontosan?

Például arra, hogy „a gyereknek az anyja mellett van a helye”. Ezt egyébként az esetek nagy részében az apa – ahogy a filmben is történt – elfogadja, de bármennyire is közös megegyezéssel döntöttek így, mégiscsak az az „ítélet”, hogy van egy férfi, aki elhagyta a családját. És tulajdonképpen mindegy is, hogy hogyan jutottak el idáig, a történet vége az, hogy a gyerek és az anya ketten maradtak, és az apa, a harmadik, már nincs velük. Ő kikerül ebből az egységből, elkezd távolodni. És ahogy a film sem, én sem állítom, hogy ez igazságtalan, de ez történik, és ez az, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ahogy azzal is, hogy egy ilyen helyzetben nincs olyan, hogy valaki „a” hibás.

Számodra melyik volt a legnehezebb része ennek a folyamatnak?

A házasság az egy olyan dolog, ami azzal az érzéssel ajándékozza meg az embert, hogy valami megvan, valami kész. Azt érzed, hogy az életed sínen van, hogy van egy biztos alap, amire lehet építeni. Erre az alapra pakolsz rá mindent: az önbizalmadat, az énképedet – és amikor ez szertefoszlik, akkor ott állsz tök egyedül, az identitásod nélkül, egy légüres térben.

Aztán, ebben a helyzetben persze meg lehet találni azokat az embereket, akik elismerik a fájdalmadat, és egy bizonyos intervallumig türelmesen melletted állnak, várva arra, hogy kiheverd valahogy a történteket. De ha a türelmi időt túlléped, akkor egy ponton túl már nem feltétlenül tartanak veled, hanem elkezdenek szánni: szépen lassan elengednek, és nyugtázzák, hogy nem vagy elég erős ember.

Lehet, hogy éppen a már említett közhelyesség miatt a környezet immunis a válófélben lévő emberek fájdalmára? Nem vesszük észre, hogy több időre, empátiára lenne igénye az érintetteknek?

Szerintem aki átél egy válást, az nem azt akarja, hogy a barátai felitassák a könnyeit, együtt gyűlöljék az exét, vagy átérezzék a fájdalmát. Az a valaki egyvalamit szeretne: sínre állni és boldog lenni az új életében. Ez szeretné, és nem mást.

Mi az, ami a leginkább megnehezíti, hogy sínre kerüljenek a dolgok?

Nekem, miután elköltöztem, eleinte baromi nehéz volt, amikor átjött hozzám a lányom. Nem értettem, miért érzem úgy, hogy egy picivel rosszabb, amikor ott van velem, mint, amikor nincs. És akkor rá kellett jönnöm, hogy azért, mert a jelenléte a válásom kudarcát szimbolizálta és visszhangozta. Hosszú időbe telt, amíg függetleníteni tudtam a kettőnk kapcsolatát a korábbi egységtől.

Iszonyúan kemény dolog azzal szembesülni, hogy a gyereked már nem úgy lesz a te gyereked, ahogy előtte volt… És az a rossz hírem van a hasonló helyzetben lévő apáknak, hogy szerintem ilyenkor mindenki gyenge és szar apának tűnik.

Nem kevés szerencse kell hozzá, hogy ezen a ponton valaki ne induljon el a lejtőn, mert ha ez az érzelmi otthontalanság egzisztenciális nehézségekkel is párosul, akkor az egészen rémisztő folyamatokat tud elindítani. Ritkán beszélünk róla, de az van, hogy a válásokba emberek szó szerint bele szoktak halni – ha hosszan is tart a haldoklásuk, és nem is értelmezhető a válás közvetlen következményként, rengeteg olyan szomorú sors van, aminek ez az elindítója.

Adhat ez a film valamiféle vigaszt, vagy segítséget a válófélben lévő, vagy elvált embereknek, például ahhoz, hogy ne induljanak el azon a bizonyos lejtőn?

Amellett, hogy azoknak, akik a válás folyamatának legmélyebb bugyraiban vannak éppen, semmiképpen sem ajánlom ezt a filmet, igen, azt gondolom, hogy a Házassági történet tud egyfajta, hollywoodi értelemben vett menedéket nyújtani. Ha nem is megnyugtató a vége, de valahol keserédes kicsengése van… Azt meri mondani, hogy ez a két ember valamiféle egymásrautaltságban fog élni, és ezzel lehet együtt élni. De azt is mondja, hogy nyugi, túl fogod élni. Lehet, hogy néha még oda fog rohanni és beköti a cipőfűződet, kitalálja helyetted, hogy mit szeretnél rendelni, és nem érted majd miért nem ugrik a nyakadba, amikor közlöd vele, hogy még néhány hétig a városban maradsz, és ebbe bele-belefacsarodik majd kicsit a szíved, de nyugodj meg, rendbe fogsz jönni. Jobban leszel.

Fotó forrás: Netflix/IMBD