Ilyen barátok mellett kinek kell ellenség?

Szerző: | 2021. 05. 29. |

Egy régi mondás úgy tartja, hogy valójában az ellenségeink a legjobb barátaink, hiszen egyedül ők azok, akik finomkodás nélkül mutatnak rá a hibáinkra. De mi történik akkor, ha ez a sorrend felborul? Vagyis, ha azokban a kapcsolatokban is sérülésektől tartunk, amelyek eredetileg támogató, baráti jelleggel részei az életünknek?

Legyen szó barátságról, rokoni- vagy munkahelyi kapcsolatról, kötelékeink sokszínűsége csak addig szép, amíg fenntartásuk során nem kell sérülésektől tartanunk. Ha viszont azon kapjuk magunkat, hogy muszáj meggondolnunk, mennyire engedhetünk közel egy eredetileg barátként számon tartott személyt, akkor érdemes lehet meghúznunk a határt.

barátok

Barát vagy ellenség?

Bármilyen kapcsolatba beleférhet, hogy nem értünk egyet valamiben, és ezt merjük jelezni. Az is beleférhet egy alapvetően támogató jelleggel született kötelékbe, hogy nem csupán a jót és a szépet jelezzük vissza egymásnak. Itt az arányok eltolódása az, amire érdemes figyelni. Tehát,

amikor a képzeletbeli mérlegen a támogató, de tapintatosan közölt észrevételeket aránytalanul ellensúlyozza a jószándékba csomagolt, nyers kritika, ott ésszerű mérlegelni, hogy miben különbözik ez a közeledés a bántástól?

Jogos és fontos dolog jelezni, ha a másik viselkedésében valami sértő számunkra, de azokban az esetekben is érdemes figyelmeztetnünk a szerettünket, ha önmagára nézve tűnik veszélyeztetőnek néhány döntése. Az, hogy a másik fél mit kezd ezzel a helyzettel, eldöntheti a barátság további sorsát.

Ilyen barátok mellett ellenségek sem kellenek

Ne felejtsük el, hogy a kritikákból is tanulhatunk. Ha olyan vissszajelzést kapunk, ami rosszul esik nekünk, először érdemes lehet feltenni a kérdést, hogy van-e igazság az elmarasztaló szavak mögött?

Olyan eset is lehetséges, amikor valaki hálás azért, hogy egyes barátai kíméletlen őszinteséggel szembesítik hibáival, történjen az nyíltan vagy burkoltan. Általában ezekben az esetekben ezt az igényünket jelezni szoktuk a barátaink felé, kikérjük a véleményüket akkor is, ha az esetleg fájni fog.

De mi van akkor, ha a gesztusok, amiket a barátainktól tapasztalunk olyanok, hogy akár ellenségeink módszerei közé is beillenének? Például, ha támogatást várnánk, de mégis durva elmarasztalást, kioktatást észlelünk? Vagy ha nem merjük őszintén megosztani az örömünket és a nehézségeinket a másikkal, nehogy elvitassa tőlünk annak jogosságát, vagy ítélkezzen fölöttünk.

Lényeges különbség van a tapintatos, ritka, de alapvetően segítő szándékú szembesítés és a gyenge pontokat rendszeresen megkereső és kiemelő, jószándékúnak hitt elbizonytalanítás között.

Bár az ilyen esetek jelentős részében nem tudatosan bánt bennünket a másik, mégis fontos tisztáznunk vele, hogy mit csinál. A legjobb forgatókönyv az, amikor ez a működési hiba megbeszélhető a másik féllel. Viszont, ha a szerettünk elzárkózik a beszélgetés elől, akkor jogosan tesszük fel magunknak a kérést, hogy meddig engedjük ezt a helyzetet elfajulni?

Arról is szól, aki engedi

Madách Imre Az ember tragédiája című remekművének egyik karaktere, Lucifer jut eszembe erről a működésről. A nem túl hízelgő párhuzam nem véletlen.

Az Ádámot minden színen végigkísérő társ, Lucifer, látszólag barátként, tanácsokat adva van jelen. Ádám örömmel fedezi fel és osztja meg vele az őt körülvevő aktuális helyzet pozitívumait, ám Lucifer minden észrevételével elvitatja ezeket. A hibás pontokat felnagyítja, a reményre okot adó részeket leértékeli. Meglátásai mögött van realitás, éppen ezért tudja elérni azt, hogy Ádám elbizonytalanodjon. Ugyanakkor ezek a megjegyzések szélsőségesen negatívak és minden helyzetben a sötét oldal felé fordítják a figyelmet.

A drámában mégsincs egyetlen olyan jelenet sem, amikor Ádám visszadobná a labdát Lucifernek és tisztázásra törekedne. Benne marad ebben a romboló kapcsolatban, holott kívülről egyértelműen látszik, ez mennyire káros rá nézve.

Ahogyan a drámát olvasva felmerül bennünk, hogy Ádám vajon miért így cselekszik, úgy magunktól is megkérdezhetnénk ugyanezt, amikor hasonlót tapasztalunk. Miért tartunk szociális hálónkban olyan kapcsolatokat, amelyek gátolnak szabadságunkban, megkérdőjelezik örömeinket, és belénk csípnek? Mi tart vissza bennünket attól, hogy merjünk változtatni, és ha kell, kenyértörésre vigyük a dolgot?

Jó viszony bármi áron

Társas lényként arra készítettek elő bennünket evolúciós gyökereink, hogy elsősorban támogató közeget teremtsünk magunk köré, hogy amikor szükség van rá, összefoghassunk. Az ősember számára a fizikai túlélés feltétele az volt, hogy beilleszkedjen a közösségbe, ami aztán elfogadja és megtartja őt.

Napjainkban ugyanez nem a testi, hanem a lelki egyensúlyunkra igaz, vagyis kvázi pszichés fennmaradásunk feltétele, hogy megtartó, támogató, kölcsönös együttműködésre törekvő kapcsolatok vegyenek minket körül. Ezek eredeti célja a töltődés, a mindennapi élet feszültségeinek feloldása, amely számunkra legalább annyira elengedhetetlen szellemileg, mint amilyen őseinknek a fizikai biztonság volt.

Ezért fordul elő az, hogy a családi kapcsolatainkat akkor is fenntartjuk, ha már egyértelmű, hogy nem minden ponton hasznosak számunkra. Nézzük ezt a példát:

„A nagybátyámék családjával látszólag jó viszonyt ápoltunk, évközben többnapos vendégségeket tartottak a szüleink, sok volt a nevetés ilyenkor. Azonban idővel feltűnt, hogy érdeklődőnek szánt kérdéseik kétértelműen csengenek. Sokszor hasonlítgattak össze a velem egykorú lányukkal, amiből általában vesztesként jöttem ki. Ezeket jópofa poénokba csomagolták, csak utólag gondolkodtam el, miért szomorít el annyira minden találkozás. A sikereimmel szemben szkeptikusak voltak, kevés örömöt mutattak, a kudarcaimat pedig elkerülhetetlennek vették. A legritkább esetben hívták fel a családot, vagy invitáltak minket vendégségbe, de mi továbbra is erőltettük a kapcsolattartást, hiszen egy család vagyunk.”

De nemcsak a családunkban, hanem a munkatársainkkal vagy a barátainkkal is megélhetjük ugyanezt:

„Rékával egy munkahelyen dolgoztunk, így barátkoztunk össze. Hamar feltűnt nyers és határozott szemléletmódja. Amikor örömmel meséltem el neki, hogy beteljesült szerelemre találtam egy kedves fiú oldalán, maró gúnnyal megjegyezte, hogy az ő egykori boldogsága is így indult annak idején azzal a férfival, akiről aztán kiderült, hogy folyamatosan becsapja. Nagyon elbizonytalanított a reakciója. Folyton kétségeket keltett bennem nemcsak a párkapcsolati életem, de a munkám kapcsán is; valahogy megtalálta azokat a pontokat, amik mentén kevésbé tűnt ragyogónak egy-egy sikerélmény. Magamban kezdtem keresni a hibát, mert ő többször utalt a kritika iránti érzékenységemre, mint problémaforrásra. Megszakította a barátságot, és a teljes felelősséget áthárította rám.”

Fontos tudatosítanunk, hogy nem választhatjuk meg a családot, ahova születünk, de mi dönthetünk a tágabb szociális kapcsolati hálónkról. Ha barátokat, párkapcsolatot választunk, az minden esetben a mi döntésünk.

És nem pont azért választjuk őket, hogy ne kelljen folyton egyedül erősnek lennünk? Ha tudjuk azt, hogy mit szeretnénk másokkal megélni, akkor miért fogadjuk el zokszó nélkül ennek az ellenkezőjét? Miért maradunk benne, keresünk kifogásokat és mentségeket, hogy fenntartsuk ezeket a kapcsolatokat?

Játszmák és nyereségek

A pszichológia álláspontja szerint a nem feltöltő közegek mellett való kitartás a kapcsolati függőség egyik biztos jele. Arra viszont már összetett a válasz, hogy ennek mi az alapja. Elképzelhető, hogy szüleink kapcsán éltünk meg hasonlót, akik kritikájukat a szeretet palástjába öltöztetve legalizálták. Ez azt idézte elő, hogy bennünk összefonódott a törődés és a kegyetlenség, és ez vált a természetes létezésünkké. Vagyis csak olyan társakat tudunk választani magunk mellé, akik megerősítik ezt a sémát.

Ami a tudattalanul csipkedő másik oldalt illeti, ott előfordulhat, hogy valamilyen burkolt emberi játszma van a háttérben.

Eric Berne amerikai pszichiáter szerint ezekre azért van szükség, mert valamiféle rejtett előnyünk származik abból, ha nem nyíltan fejezzük ki valódi problémánkat a másikkal. Például a bántó megjegyzéseit segítő szándékba csomagoló fél úgy tudja levezetni feszültségét a másik felé, hogy közben erőt nyer a helyzetből. Vagyis aki csipkelődik, annak az a nyeresége ebből a viselkedésből, hogy megkapja a figyelmünket és győzedelmeskedhet felettünk. Az „én csak segíteni akarok, úgyhogy megmondom őszintén a véleményem” viselkedés – Szondi György szóhasználatával élve – amolyan „kultúrszadizmus”.  Gyakran akkor bukkan fel, amikor az agresszió kimondhatatlan és eltűnik a kapcsolatból, átadva helyét az ilyen jellegű, fű alatti szurka-piszkálásokba bújtatott feszültségleadásnak.

Kilépés és/vagy újratervezés

Érdemes megállni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy tudatosan kell figyelni a szavainkra olyan emberek társaságában, akiket eredetileg barátainkként, szeretett rokonainkként tartunk számon. Ha bekapcsol bennünk egy furcsa, feszítő érzés, ami nem engedi, hogy önmagunkat adjuk, félre kell tenni a mentségeket és fontos  őszinteségre törekednünk.

Meglehet, hogy félünk a nyers kioktatástól, hibáink dölyfös elégtétellel való nyugtázásától, a „megmondom őszintén” kezdet után következő, csupa jóindulatba csomagolt szúrástól, határaink védelme azonban rendkívül fontos. És bár nem törekszünk hadban állni közeli kapcsolatainkkal, mégis érdemes meghatároznunk, hogy mi az, amikor még elmosolyogható a szurkálódó megjegyzések éle.

Törjük meg a mintát, lépjünk ki a játszmából és vigyük a beszélgetést olyan irányba, amiben határozottan és asszertíven vagyunk képesek megfogalmazni saját érzéseinket. Ne kezdjünk magyarázkodásba, hanem nézőpontot váltva hívjuk fel a másik fél figyelmét a saját viszonyulására.

Végül pedig fontos, hogy tudatosítsuk a véleményalkotás és az ítélkezés közötti különbséget. Véleményalkotás esetén ugyanis nincs morális felhang, utalgatások, csipkelődések, egyszerűen csak egy megfigyelés hangzik el. Ezzel szemben az ítélkezés ellentmondást nem tűrő és korlátozó, aminek még az igazán közeli kapcsolatainkban sincs helye.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This