“A legtöbb játszmában az nyer, aki az első lépést teszi” – írta Eric Berne Emberi játszmák című könyvében. Ez a vékony kis kötet 1964-es megjelenése óta minden idők egyik legnépszerűbb pszichológiai témájú művévé vált, ami nem véletlen, hiszen talán nincs is olyan ember, aki ne lett volna már része valamilyen játszmának élete során. Miért játsszuk őket, és hogyan törhetünk ki a játszmák köréből? Nézzük meg!

“A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad” – így írta le Berne a játszmák definícióját. A pszichiáter szerint az életünkben meghatározó szerepet töltenek be a tranzakciók: nem csupán a fizikai kapcsolat, hanem a beszélgetésekben leképeződő “simogatások” cseréje is. “Simogatás” alatt Berne minden olyan alkalmat értett, “amely egy másik személy jelenlétét nyugtázza”. Ezt a kapcsolatteremtést, a simogatások cseréjét nevezte tranzakciónak, a társas érintkezés egységének.

Szép időnk van, nem igaz?

A tranzakciók nemcsak abban segítenek nekünk, hogy megőrizzük a lelki egészségünket, de pozitív ingerekkel látják el az agyunkat, az idegsejtjeinket is, egészen onnantól fogva, hogy a világra jövünk. Nem véletlen, hogy egész életünk során keressük azokat a kapcsolódásokat, amelyek biztosítják számunkra a megfelelő minőségű és mennyiségű tranzakciót.

Azonban – bármennyire fontos is a szerepük – nem lehet minden tranzakciónk óriási, világmegváltó beszélgetés; vagy egyáltalán, olyan párbeszéd, interakció, amely által mi és a partnerünk is kölcsönösen épülhetünk.

Az időnk legnagyobb részében olyan társalgásokat folytatunk, amelyek elsősorban azt szolgálják, hogy strukturáljuk az időnket és begyűjtsünk némi simogatást; gondoljunk csak a klasszikus “Szia, hogy vagy?” “Én jól, és te?” rituáléra, ami szinte minden találkozásunk bevezetője.

Berne elmélete szerint a rituálék mellett ebben a struktúrálásban segítenek nekünk az időtöltések (“Láttad a meccset tegnap?”), az eljárások (például a vezetés), és olykor – jobb híján – a játszmák is.

Összegabalyodnak a szálak

Játszmákat persze nem azért játszunk, mert nincs mivel elütnünk az időnket. A játszmák, mint ahogy a többi tevékenység is, azt a törekvést testesítik meg, amellyel a valódi intimitást, közelséget, bizalmat szeretnénk az életünkben megteremteni, vagy éppen kipótolni.

Társas érintkezésként, tranzakcióként a játszmák azonban nem olyan egyszerűek, mint egy üdvözlési rituálé. A tranzakcióanalízis, Berne a társas érintkezés elemzésére szolgáló elmélete szerint a játszmák gyökere az, hogy a másokkal való kapcsolatainkban többféle én-állapotunk is megjelenhet. Ahogy a szerző írja:

“Egy-egy emberi közösség minden egyes tagjában, minden pillanatban szülői, felnőtti vagy gyermeki én-állapotok jutnak kifejezésre; az egyének, ha különböző fokú készséggel is, de képesek átváltani az egyik én-állapotból a másikba.”

Az én-állapotokról röviden az alábbiakat érdemes tudni:

  1. Berne szerint mindenkiben lakozik egy Szülő. Ez az én-állapot kétféleképpen nyilvánulhat meg: a közvetlen, aktív formában úgy válaszol valaki, ahogyan a saját szülei tették annak idején (“Csináld úgy, ahogyan én.”). A közvetett formában pedig úgy, ahogy egykor elvárták tőle: “Ne azt tedd, amit én teszek, azt tedd, amit mondok.”
  2. “A Felnőtt a fennmaradáshoz szükséges. Adatokat dolgoz fel, valószínűségszámításokat végez; az ember ezek segítségével birkózhat meg sikeresen a külvilággal. A Felnőtt szerzi meg a tapasztalatokat arról is, hogy mi jár kudarccal, és mi nyújt örömöt. (…) A Felnőttnek még egy feladata van: szabályozza a Szülő és a Gyermek tevékenységét, és tárgyilagosan közvetít közöttük” – fogalmazza meg Berne.
  3. A Gyermek én-állapot – ami, ahogy a szerző is hangsúlyozza, nem gyerekességet vagy éretlenséget jelent – szintén két formában jelenhet meg. Az alkalmazkodó Gyermek úgy viselkedik, ahogyan a szülei elvárták, “például engedékenyen vagy koraéretten, de visszahúzódva vagy nyafogva is alkalmazkodhat. A természetes Gyermek spontán kifejeződés: például lázadás vagy alkotókészség” – írja Berne.

Nagyon leegyszerűsítve: mindaddig nincs gond, amíg a felek úgynevezett kiegészítő (Felnőtt-Felnőtt, vagy Szülő-Gyerek) én-állapotokból lépnek kapcsolatba a másikkal. Abból azonban már konfliktus, és a kommunikáció megszakadása származhat, ha a tranzakcióink keresztezik egymást.

Jó példa erre az, amikor megkérdezzük a társunkat, nem látta-e a pénztárcánkat. Ha ő erre azt feleli: “De, az asztalon van”, az egy szép, kerek kiegészítő tranzakció (Felnőtt-Felnőtt én-állapotból). Ha azonban ő válasz helyett felcsattan, és így reagál: “Nem igaz, hogy mindig mindent rajtam keresel, miért nem vigyázol a cuccaidra?”, az már keresztezett tranzakció, hiszen a mi Felnőtt kérdésünkre a Gyermek én-állapotunknak címzett válasz érkezett, méghozzá a másik Szülőjétől.

Leggyakoribb játszmáink

A játszmák ezeknek a tranzakcióknak is egy különleges, úgynevezett rejtett formáját képviselik. A lényegük, hogy miközben látszólag, a társadalmi szinten egy jól követhető tranzakció megy végbe, a felszín alatt a játszmázó fél egy jól irányzott pszichológiai vektorral célba veszi egy másik én-állapotunkat. Ha betalál, belépünk a játszmába, elindul egy jól körülhatárolható forgatókönyv, aminek a végén a játszmát kezdeményező fél besöpörheti a nyereséget.

A játszmáknak rengeteg fajtáját tapasztalhatjuk meg mindennapi társas érintkezéseink során: játszunk életjátszmákat, párkapcsolati, társasági játszmákat. A közhiedelemmel ellentétben nem mindegyik formájuk rossz, léteznek úgynevezett jó játszmák is, sőt, olykor a nyereségen is osztozhatnak a felek, hiszen a játszma mégiscsak egy tranzakciót, egy simogatást, valamilyen szintű kapcsolódást jelent.

Azonban nem véletlen, hogy a legtöbben nehéz szívvel gondolunk rájuk: a játszmák forgatókönyvében ugyanis csekély szerep jut nekünk, a saját érdekeinknek, érzéseinknek. A játékosok szempontjából sokszor lényegtelen, ki által kapják meg a nyereséget, csak az a fontos, hogy győzzenek.

Nézzük meg néhány gyakran előforduló játszma példáján keresztül, hogyan is működik a játszmázás a gyakorlatban!

1.És miért nem… – Hát igen, de…

Ez a játszma, ahogy Berne írja, “a játszmaelemzés legrégebbi tárgya”, amelyet a leggyakrabban játszanak különböző társas összejöveteleken. Az első lépése az, hogy a játékos felvet valamilyen problémát (“Szívesen tanulnék valami újat, de ötletem sincs, hogyan fogjak hozzá.”), amire a többi résztvevő megoldásokat igyekszik javasolni (“És miért nem próbálsz meg önkénteskedni valahol, hogy kiderüljön, mihez lenne kedved?”). Bármilyen megoldást javasolunk azonban, a válasz törvényszerűen valami kifogás lesz arra, miért nem jó az ötletünk (“Hát igen, de a munka mellett nehezen találnék időt még erre is.”)

Ha az én-állapotok szerint nézzük ezt a játszmát, a látszólagos Felnőtt-Felnőtt eszmecserét egy segítséget kérő Gyermek, és bölcs Szülők rejtett tranzakciója hatja át.

A nyereség pedig “a végén a csönd vagy álcázott csönd, amely akkor áll be, amikor már mindenki kimerült a fejtörésben, és abbahagyta az elfogadható megoldások kiagyalását”. Az álcázott csönd itt azt jelenti, amikor a javaslatokból kifogyva megtörjük a kínos hallgatást egy “Hát igen, így van ez”-jellegű fordulattal.

Bár a játszma leírása biztosan sokakban idézett fel bosszantó emlékű, végtelennek tűnő párbeszédeket, maga Berne úgy vélte, hogy amíg barátságos, társas összejövetelen folyó beszélgetésről van szó, akár be is szállhatunk a játékba. A határt a szakértő szerint ott kell meghúznunk, amikor ez a játszma valamilyen szakmai tudás kiaknázására irányul – ez azonban, ahogy Berne is figyelmeztet, nem lesz a játékos ínyére.

2. Ennek is te vagy az oka!

Az életjátszmák közé tartozó “Ennek is te vagy az oka!” nem csak a párkapcsolatokra, de a munkahelyi, illetve a szülő-gyermek viszonyokra is rombolóan hathat. Működésbe léphet abban az egyszerű, mindennapi helyzetben, ha a gyermekünk váratlanul felbukkan a konyhában, miközben mi a vacsorát készítjük, ijedtünkben elvágjuk az ujjunkat, és a kicsit hibáztatjuk érte. Ennél azonban “magasabb fokon” is megjelenhet, például amikor döntési helyzetekben átengedjük az irányítást a másiknak, majd őt hibáztatjuk, ha a dolgok nem az elképzelésünknek megfelelően alakultak (“Te akartál ide jönni, hát most tessék!”). Súlyosabb formájában egy jószándékú, ám balul elsült tanácsért is a másik felet okolhatjuk. A játszmának, ahogy Berne írja, elsősorban az önigazolás a célja.

Megoldást az jelenthet, ha kilépünk a helyzetből, és magára hagyjuk a játékost, illetve ha következetesen visszahárítjuk rá azoknak a döntéseknek a meghozását, amikért szeretné velünk “elvitetni a balhét”.

3. Láthatod, hogy mindent megpróbáltam!

A házassági játszmáknak ez a klasszikus darabja sokszor három szereplőt igényel, például egy párt, és a velük együttműködő párterapeutát. Lényege, hogy az egyik fél inkább a kapcsolatból való kilépés, míg a másik az együttmaradás felé hajlik.

A kilépésre áhítozó férj, illetve feleség a felszínen készségesen igyekszik megmenteni a házasságot, ám valójában csak azért csinál mindent, hogy amikor végül elmegy, kimondhassa: “Láthatod, hogy mindent megpróbáltam!”

A játszmának ebben a konkrét példában az lehet a feloldása, hogy a terapeuta – a szitán átlátva – a továbbiakban csak azzal a féllel dolgozik együtt, aki valóban igyekezett tenni a kapcsolat érdekében. A játékosnak így le kell mondania a játszma előnyeiről. Berne szerint a legkedvezőbb kiemenetel az, hogy a megbontott játszma miatt kétségbeesve az érintett játékos mégis segítséget kér, ám ezúttal valódi indítékkal.

4. Szépséghiba

A Szépséghiba az “És miért nem?… – Hát igen, de…”-hez hasonlóan egy társasági játszma. “Depressziós, ‘semmire sem vagyok jó” Gyermek-beállítottságból játsszák, amely védekezőleg átfordult az ‘ők semmire nem jók’ Szülő-beállítottságba” – írja Eric Berne. A Szépséghibát játszó játékosok mindaddig nem érzik jól magukat egy új ismerős társaságában, amíg tudomást nem szereznek az illető valamilyen hiányosságáról, és a cél érdekében akár a faggatózástól sem riadnak vissza.

A nyereség az, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben, amikor kiderülnek az új ismerős anyagi, kapcsolati vagy éppen munkahelyi gondjai. Berne úgy véli, nagy százalékban ez a játszma felelős a mindennapi életünk összes apró viszályáért.

5. Faláb

A Faláb játszmáját Berne terápiás tapsztalatai alapján írta le. A lényege, hogy a jellegzetes, nem ritkán önsorsrontó magatartási mintáikra a játékosok olyan ürügyeket hoznak fel, ami az aktuális állapotukat érinti, azt üzenve: “Mit is lehetne várni attól akinek falába van?” Ez a bizonyos “faláb” persze sokféle alakot ölthet: lehet depresszió, pszichoszomatikus tünetek, stressz, egy adott kultúra, társadalom, élethelyzet, családi körülmények… És – a játszma értelmében – hogy is várhatnánk javulást, őszinte igyekezetet valakitől, aki ezek valamelyikével küzd?

Az egyetlen jó válasz erre a kérdésre, ahogy Berne írta:

“Én nem várok el semmit. Az a kérdés, hogy maga mit vár önmagától.”

Ezt – ezúttal játszmamentesen – megfogalmazni a játékos számára rendkívül nagy kihívás lehet, Berne azonban úgy vélte, egy terápiás helyzetben a legfontosabb, hogy elegendő időt adjunk hozzá.

A játszmákon túl

A tranzakcióanalízis, és különösen a játszmák leírása és végtelen tárháza azt a(z elég sötét) benyomást keltheti bennünk, hogy “az emberi élet így fest: az idő kitöltésének folyamata, amely mindaddig tart, amíg a halál vagy a Mikulás el nem érkezik, s amelynek során az ember sovány kis választékból választhatja ki, ha egyáltalán van ilyen választéka, hogy a hosszú várakozás idején milyen tranzakciókat bonyolítson le”.

A helyzet azonban nem ennyire rossz, hiszen igenis van mód arra, hogy a játszmákon túllépve a valódi kapcsolódásokhoz is utat találjunk. Ennek a legjobb módja az autonómia kialakítása.

Az autonómia Berne leírása szerint három összetevőből áll:

  • Tudatosság: “A tudatosság megköveteli, hogy itt és most éljünk, nem pedig máshol, a múltban vagy a jövőben. (…) A tudatos ember eleven, mert tudja, hogy hogyan érez, hol van, és mikor történnek a dolgok. Tudja, hogy a fák a halála után is ott fognak állni, de ő már nem lesz ott, hogy nézhesse őket, ezért most akarja látni őket, olyan intenzíven, ahogyan csak lehetséges.” 
  • Spontaneitás: “A spontaneitás választási lehetőséget jelent: a rendelkezésünkre álló választékból (Szülői érzések, Felnőtt érzések és Gyermek érzések) szabadon választhatjuk ki érzelemnyilvánításainkat. Felszabadulást jelent, felszabadulást a játszmajátszási kényszer alól; szabaddá válunk, mert nem kényszerülünk rá, hogy csupán azt érezzük, amire megtanítottak.”
  • Intimitás, amely nem más, mint a tudatos személy spontán, játszmamentes nyíltsága.

Az autonómiát akkor érhetjük el, ha képesek vagyunk ennek a három készségnek a birtokában felszabadulni minden külső nyomás alól, és szabadon dönteni arról, hogyan éljük meg az életünk során tapasztalt hatásokat, a szülői tanításokat, társadalmi követelményeket. Nem könnyű feladat, ez igaz, ám ha hiszünk Eric Berne-nek, nem is lehetetlen.

Forrás: Eric Berne: Emberi játszmák. Háttér Kiadó, 1984.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest