Érezted már, hogy nem is vagy olyan jó, mint mások gondolják? – Az imposztor-szindrómáról őszintén

Még a leghíresebb, legelismertebb emberek is szembesülnek azzal, hogy inkompetensnek, alkalmatlannak, szélhámosnak érzik magukat abban, amit csinálnak. Albert Einsteinről, Meryl Streepről vagy Serena Williamsről is tudjuk, hogy küzdöttek ilyen gondolatokkal. Az imposztor-szindrómában az a legrosszabb, hogy csökkenti a saját magunkba vetett bizalmunkat, ezáltal pedig a környezetünkkel való kapcsolatunkat is gyengíti. Érdemes tehát ránéznünk és kordában tartanunk kicsit, mert ha extrém méreteket ölt, akkor akár a munkánkban való kiégéshez is elvezethet.

24 éves voltam, éppen kikerültem a főiskoláról, és megkaptam egy beszédírói állást egy szervezetnél. Emlékszem, hogy teljesen kivoltam, biztos voltam benne, hogy az első percben rá fognak jönni, hogy én erre valójában alkalmatlan vagyok. Hiába írtam retorikai témájú szakdolgozatot és nyertem szónokversenyt a főiskolán, az új helyzet, az ismeretlen emberek, az új épület, a valódi élet előhozta belőlem a szorongást, hogy elég jó-vagyok-e.

Az igazság az, hogy amíg azon szorongtam, hogy inkompetens vagyok, valójában arra koncentráltam, hogy mi az, amit elronthatok, és nem arra, hogy mi az, amit élvezek abban, amit csinálok. Hogy szeretem a szavakat, a mondatokat, a szerkesztést, az előadást, a hatást. Hála a pozitív visszajelzéseknek, rájöttem, hogy minden ember kételkedik néha magában, és sokkal jobban járok, ha arra koncentrálok, hogy mi az, amit szeretek a munkámban. Ebben a cikkben hét olyan gondolatformáló technikát osztunk meg veletek, amelyek nektek is segíthetnek túllendülni az imposztor-szindrómán.

Mi az imposztor-szindróma?

Leegyszerűsítve az imposztor-szindróma állandó félelmet jelent, hogy lefülelnek bennünket. Hogy mások számára is kiderül, hogy nem is vagyunk annyira kompetensek a dolgainkban, mint amennyire azt gondolják. Hogy csalunk, és valójában csak úgy teszünk, mintha értenénk valamihez, és a vakszerencse juttatott el minket oda, ahol vagyunk, nem a képességeink vagy az értékeink.

Azt élhetjük meg, hogy nem is tartozunk oda, ahol éppen vagyunk. Gyakorlatilag leválunk a saját tulajdonságainkról és rácsatlakozunk a félelemre, hogy nem vagyunk elég jók.

Ezekből a mondatokból is remekül látszik, hogy az imposztor-szindróma a külső elvárásokról szól, egészen pontosan arról, hogy mi hogyan gondolkodunk ezekről az elvárásokról. Ha mindig, mindenben a tökéletesség a mércénk, az melegágya lehet annak, hogy nálunk is kialakuljon ez a jelenség.

Ha olyan környezetben nőttünk fel, ahol nagy jelentősége volt annak, hogy milyen teljesítményt nyújtunk, vagy ha ambivalensen értékeltek minket a szüleink – egy mondatban dicsértek és kritizáltak például -, akkor hajlamosabbak lehetünk az imposztor-szindrómára. De ahogy az én példámból is látszik, nem kell, hogy korai élményeink határozzák meg ezt a hozzáállást, elég, ha új munkahelyen, új élethelyzetben, új pozícióban kell helytállnunk, ami valamilyen bizonytalanságot kelt bennünk. Sőt, nemcsak kihívások esetén, hanem a legnagyobb siker közepette is megélhetjük az imposztor-szindrómát, amikor is azt gondoljuk, hogy pusztán a szerencse juttatott el bennünket oda, ahol vagyunk.

Az imposztor-szindróma hátulütői

Az is felmerülhet bennünk, hogy az imposztor-szindróma nem is olyan rossz dolog, hiszen ha alkamatlanabbnak érezzük magunkat valamire, az arra is késztethet bennünket, hogy nagyobb teljesítményt nyújtsunk. Ez valóban jellegzetessége az imposztor-szindrómának, de az igazság az, hogy az ilyen teljesítmény óriási szorongással jár együtt. Ugyanis nem azért teljesítünk erőn felül, mert ezt szeretnénk csinálni, hanem azért, hogy elkerüljük a megszégyenülést és a kudarcot.

Nem is beszélve arról, hogy

az extra teljesítmény még növelheti is az imposztor-szindróma mértékét: elhitethetjük magunkkal, hogy csak azért sikerült teljesítenünk a feladatot, mert nagy erőfeszítést tettünk. Vagyis az eredmény nem abban erősít meg bennünket, hogy jók vagyunk, hanem abban, hogy ahhoz, hogy ne valljunk szégyent, sokkal többet kell teljesítenünk, mint ami elvárható.

A dolog iróniája, hogy minél sikeresebb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy imposztor-szindrómával küzd. Ez azért lehetséges, mert általában a perfekcionisták azok, akikben felmerül egyáltalán az, hogy nem elég jók. Vagyis, ha észlelted már magadon az imposztor-szindróma tüneteit, akkor nagy a valószínűsége, hogy valójában te is jól végzed a munkádat.

7 technika az imposztor-szindróma leküzdéséhez

1. Fogadd el az érzéseidet! 

Emlékezz, hogy bár az érzéseink nagyon fontosak, azok mégis csak érzések. Ismerd fel, ha bántod magad, és váltsd fel valami pozitívra az önmarcangoló mondataidat. Pl.: ‘Azért vagyok képes megcsinálni ezt a feladatot, mert…’ Vagy: ‘Én az a fajta ember vagyok, aki képes erre, mert…’

2. Kérd a környezeted támogatását! 

Beszélgess az érzéseidről azokkal az emberekkel, akikben megbízol! Talán nem is gondolod, de mások ugyanúgy megélnek kétségeket magukkal kapcsolatban. Lehet, hogy a körülötted élőknek vannak olyan tapasztalataik, amik neked is segíthetnek. Kérj visszajelzést arról, mit csinálsz jól, mik az értékeid, és esetleg mi az, amin változtathatnál. Cserébe te is elmondhatod a véleményedet, ha kíváncsiak rá.

3. Elemezd magad kedvesen!

Szedd össze az erősségeidet, tudatosítsd őket, majd vedd számba a gyengeségeidet is. De kérdezd meg magadtól: valóban akkorák-e ezek a gyengeségek, mint amekkoráknak te látod őket? Vagy ha valóban akkorák, akkor van-e jelentőségük? Ha igen, akkor hogyan lehet rajtuk kedvesen, gyengéden változtatni? Ahelyett, hogy a gyengeségeid miatt ostoroznád magad, építs az erősségeidre és menj tovább bátran!

4. Mit mondanál egy riporternek magadról? 

Képzeld el, hogy egy riporternek nyilatkozol, aki olyan cikket készül írni rólad, amiben a legjobb arcodat mutatod meg! Lásd magad a riporter szemüvegén keresztül! Aztán írj magadról, a teljesítményedről, az erősségeidről, a személyes jellegzetességeidről egy listát úgy, hogy tudatosítod, azok mind hozzájárultak ahhoz, hogy most ott tartasz, ahol vagy. Ha végeztél, olvasd vissza! És legyen mindig kéznél, hogy amikor szükséged van rá, bármikor találkozhass a legmegnyerőbb éneddel!

5. Szeretettel, de bátran kérdőjelezd meg a gondolataidat! 

A gondolataink gyakran nem tükrözik a valóságot, és ha csak egy kicsit is rájuk nézünk kívülről, akkor rádöbbenünk, mennyire félrevisznek bennünket. Szóval tedd fel magadnak a kérdést, hogy a képességeid és tudásod alapján tényleg igaz-e, hogy inkompetens vagy! Sokaknak az is segíteni szokott, ha elmondják saját maguknak, hogy értékesek és érdemesek a szeretetre és a tiszteletre. Te is tedd ezt, ha jól esik!

6. Koncentrálj a fejlődésre! 

Ha kizárólag a teljesítményre koncentrálsz, akkor a hibáidban annak a visszaigazolását láthatod, hogy miért vagy alkalmatlan arra, amit csinálsz. Viszont ha arra figyelsz, hogy hogyan tudsz fejlődni bizonyos helyzetekben, akkor a hibák is egészen más színben tűnnek fel előtted. Ekkor ugyanis a hiba lehetőséggé változik, amin keresztül tanulni tudsz magadról, és amit megváltoztatva eljuthatsz egy sokkal jobb eredményhez. A dolgok ilyen aspektusú átkeretezése rengeteg előnnyel jár, használd ki!

7. Gyakorold az önelfogadást! 

Szándékosan nem írjuk az, hogy fogadd el magad. Mert ez nyilván nem ilyen egyszerű, rengeteg gyakorlás eredménye, hogy csak úgy együtt tudjunk lenni saját magunkkal. És hogy hogyan gyakoroljunk? Például:

• fogadjuk el, hogy minden érzelmünk érvényes – akkor is, ha irracionális;
• fókuszáljunk azokra az érzelmekre és érzésekre, amelyek a leginkább szolgálják a jóllétünket; 
• biztosítsuk magunkat arról, hogy a saját oldalunkon állunk, vagyis hogy számíthatunk saját magunkra. Ne felejtsük el, hogy csak az tud jól gondoskodni másokról, aki saját magáról is képes gondoskodni.

Mindannyiunknak vannak olyan időszakai, amikor kételkedünk magunkban, ez teljesen természetes. A társadalom, a kultúránk és az élet tempója mind táplálják bennünk ezeket az érzéseket. Ugyanakkor vannak eszközök a kezünkben, hogy meg tudjuk szelídíteni ezeket az érzéseket, és képesek legyünk tűllendülni az imposztor-szindrómán. Nem kell mást tenni, mint annyira kedvesnek és gondoskodónak lenni saját magunkkal, mint amennyire azok lennénk egy barátunkkal, aki ugyanabban a cipőben jár, mint mi magunk.

Forrás: itt.

Kiemelt kép: itt