„Önbecsülés és kapcsolataink – itthon és idegenben” címmel tartott előadást a KAPSZLI LelkiMorzsa rendezvényén Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus. Az önbecsülés persze akkor is hihetetlenül széles kérdéskör, ha az ország határain belül maradunk – interjúnkban ezt a nagyon fontos témát igyekeztünk minél alaposabban körüljárni.

Önbecsülés, önbizalom, önértékelés – sokféleképpen mondjuk, de vajon ugyanarról van szó?

Ezek lélektani értelemben hasonló jelenségek, de vannak köztük árnyalatnyi különbségek. A kezdő foka mindennek az önismeret, amikor tisztában vagyok a saját értékeimmel, a hiányaimmal, mindezek történetével, a lehetőségeimmel és a korlátaimmal. Az önértékelés a saját értékeinkkel való tisztában levés, míg az önbecsülés ennél talán erőteljesebb dolog, ott már ezeknek a kidomborítása is szerepel.

Az önismereten kívül miből táplálkozik az önbecsülésünk? Milyen forrásai lehetnek?

A modern, bio-pszicho-spirituo-szociális emberkép alapján már a legkorábbi tapasztalataink is beleépülnek. Nagyon jó példa erre az Agymanók című film, ami megmutatja, hogy a csecsemő már az intrauterin (méhen belüli) életben is gyűjt benyomásokat. A számunkra fontos emberekkel való első találkozás, a táplálkozás komfortos, pozitív érzéseket tartogatnak számunkra. Lesz a testünkben egy alapérzet, a jóban lenni önmagunkkal-érzés, ami a legkorábbi élményeinkből táplálkozva az önbecsülésünk egyik alapja lesz.

Az életünk során aztán egyre fontosabb szerepe lesz a társaknak, a barátoknak; a számunkra fontos személyek lesznek az önbecsülésünk másik fő forrásai.

Ezzel párhuzamosan az észleleteink, érzékeléseink, élményeink, a memóriánkban tárolt történeteink, benyomásaink mind színezik azt, hogy milyen helyzetekben éljük meg jónak saját magunkat, és milyenekben nem.

Aztán, legkésőbb a kamaszkorban, előkerülnek életünk nagy kérdései: mi dolgunk a világban, mi a célunk, mi a boldogság. Ahogy ezekre keressük a választ, ez lesz az a spirituális dimenzió, ami szintén hozzájárul az önbecsülésünkhöz – minél inkább érvényes válaszokat találunk, annál könnyebb saját magunkra jóként tekintenünk.

Ahogy az előadásodban fogalmaztál, „az önbecsülésünket olyan könnyű elveszíteni, mint gyereket a bevásárlóközpontban”. Hogyan sérülhet az önbecsülésünk, mi okozhatja ezt?

Ezzel a tréfával arra szerettem volna utalni, hogy az önbecsülésünk nagyon erősen függ a társas környezetünktől. Bármelyikünk hozható olyan helyzetbe, ahol gyengül az önértékelése, de ennek pont a megfordítását szeretném hangsúlyozni: mindannyian tehetünk azért, hogy megtaláljuk azt a társas környezetet, ami épít bennünket.

A személyiségünkre szeretünk állandó dologként tekinteni, és ugyanígy szeretnénk látni az önbecsülésünket is: megingathatatlannak, hogy a legnehezebb helyzetben is számíthassunk rá.

A tapasztalat azonban az, hogy bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, akármilyen kiegyensúlyozott, érett személyiség, ahol elvész az önbizalom.

Hadd mondjak egy példát, amit valószínűleg sokan átéltek már: nagyon magabiztosak tudunk lenni a munkánkban, érezzük a kompetenciánkat, határozottak vagyunk, ugyanígy a boltban, a barátainkkal is. Aztán este meglátogat minket az anyósunk, vagy az édesanyánk, és úgy érezzük, mintha az önbecsülésünk kívül maradt volna az ajtón, mert a drága mama tud egy-két olyan megjegyzést tenni, amivel pillanatok alatt a feje tetejére állítja az egyébként nagyon jól működő önértékelésünket. Ezek természetes élmények, mindannyian máshogy működünk életünk különböző társas rendszereiben.

Hogyan lehet elfogadni, hogy a kapcsolataink ekkora szerepet játszanak az önbecsülésünk alakulásában, miközben individualista társadalomban élünk, ami azt hangsúlyozza, szeresd magad úgy, ahogy vagy, és ne törődj azzal, akinek ez nem tetszik?

Az autonómia hangsúlyozása, az, hogy tegyünk magunkért, mert érdemes, hogy senkitől ne várjuk, hogy helyettünk megtegye, nagyon fontos, de ezt csak társas környezetben, mások visszaigazoló jelenlétében tudjuk megvalósítani.

Ugyanis nem egymástól függetlenül élünk. Amikor kifejezzük önmagunkat, valamely értékünket, azt valakinek tesszük, valakitől tanultuk, és valakinek a jelenléte által fogalmazzuk meg. A környezetünk pedig segít ezt a visszaigazolásokkal, a megkérdőjelezésekkel együtt egy mederben tartani.

Az előadásodban külön kiemelted a szerénységet: olyan erény ez, amit nagyon sokan szeretnének birtokolni. Hogy lehet emellett egészséges önbecsülést kifejezni?

Izgalmas kultúrában élünk; most párhuzamosan él egymás mellett értékként az önértékelés, és annak a megjelenítése, a saját értékeink megfogalmazása, az önmarketing – ugyanakkor még mindig él az alázatra, a szerénységre, adott esetben a visszahúzódásra mint értékre vonatkozó felhívás.

Azt hiszem, mint annyi másban, itt is az egyensúly a kulcsszó: nagyon fontos, hogy ismerjem az értékeimet, ahol szükséges, ezt megjelenítsem, de tudjam, hogy nem mindenhol kell, és az sem mindegy, hogyan teszem ezt.

Nagyon pezsgő téma mostanában a nárcizmus, rengetegen tapasztalják vagy élik meg – ha nem is a patológiás formáját –, de a túlzott önbecsülést. Mi lehet ennek az oka?

Christopher Lasch már 1973-ban leírta: önimádó kultúrában élünk. Nehezen igazodunk el azokban az üzenetekben, hogy valósítsd meg önmagad, mutasd meg magad, szeresd önmagad, mert senki más nem fog szeretni. Ha viszont túlzásba visszük önmagunk szeretetét, tényleg nehéz lesz minket szeretni – ez egy önrontó kör.

Például a párkapcsolatoknak ma talán az az egyik legnagyobb nehézsége, hogy mindenki nagyon asszertíven megjeleníti a saját igényeit, azonnal kimondja, azonnal szól, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné – de a másik szempontjait már kevésbé veszi figyelembe, és így nehéz összehangolódni.

A nárcizmus egy szép metafora erre: leír egy általánosan ismert emberi jellemvonást, az önszeretetnek azt a fokát, ami már nem könnyíti meg a kapcsolódást, és kívülről inkább ellenszenvet kelt, mint a nárcisztikus által belülről olyannyira vágyott rokonszenvet.

Megint visszakanyarodok az előadásodra: beszéltél a dicséretről is, és említetted, hogy még a gyerekekkel is óvatosak vagyunk, szülőként nehogy túldicsérjük őket, és elbízzák magukat. Ebben hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt?

Kicsit ellentmondásosan állunk ehhez is a kultúránkban: egyrészt óvatosak vagyunk, másrészt kicsit piedesztálra is emeltük az elismerést, különösen a saját magunkét. A nárcizmus is ebből táplálkozik; a nárcisztikus személyiség egy nárcisztikus sérülésből ered: soha nem dicsérték, nem ismerték el, így mindenhol ezt fogja keresni.

A legszerencsésebb, ha a természetes kapcsolati helyzetekből merítünk elegendő elismerést, így nem lesz szükségünk arra, hogy állandóan hajszoljuk a visszaigazolásokat. A párkapcsolat, a család, a baráti kör – ezeket a megtartó, támogató környezeteket azért szeretjük, azért teszünk erőfeszítéseket értük, mert itt elfogadnak, elismernek, biztatnak bennünket.

Mi történik, ha hiányzik ez a megtartó környezet, ha sérülnek a kapcsolatok?

A kapcsolati sérülést vagy hiányt kapcsolatban lehet orvosolni, ez a tárgykapcsolat-elmélet egyik alaptétele – ugyanabban, vagy egy másikban. Ha valamely fontos kapcsolatunk nem működik jól, akkor kereshetünk más olyan közeget, ahol elismernek, ahol ki tud alakulni az egyensúly.

Nagyon ritka az, hogy minden tökéletes, a család, a párkapcsolat, barátok, munkahely; ajándék, ha megtörténik, de általában nincs minden harmóniában. Ilyenkor érdemes erőfeszítéseket tenni azokban a kapcsolatokban, amik jól működnek, hiszen azokból töltekezünk.

Egy jó családi háttér segítség lehet a munkahelyi nehézségek esetén, de akár fordítva is, ha a családunk küzd problémákkal, sokat kaphatunk a barátainktól, a munkahelyi elismerésekből.

Valamennyire azért másképp súlyozzuk a családból és a párkapcsolatokból érkező visszajelzéseket. Mi történik, ha egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, hogy nekem párkapcsolati megerősítésre lenne szükségem az önbecsülésem szempontjából, de az most nem akar összejönni?

Ha éppen nincs kapcsolatom, kereshetek olyan társakat, akiktől kaphatok hasonlót. Az, hogy elismerjenek minket nőként, férfiként, olyan dolog, amit leginkább a párunktól várunk, de nem biztos, hogy csak tőle kaphatjuk meg. Lehet, hogy van olyan barát, közeg, ahol megtalálhatjuk, akiktől el tudjuk fogadni.

Ha van párkapcsolatom, de hiányzik belőle az elismerés, az egyik lehetőség, hogy várom a másiktól, hogy jöjjön. A másik pedig, hogy én teszek azért, hogy elismerjem őt, mégpedig hitelesen. Nem az a fontos, hogy mindennap megdicsérjek valamit, hanem hogy az tényleg olyasmi legyen, amit látok benne – hátha ezzel kedvet csinálok.

Meddig érdemes várni? Ha benne vagyok egy családi, baráti, vagy akár párkapcsolatban, de nem kapom meg belőle azt, ami az egészséges önbecsülésemhez kell – hol van az a pont, amikor nem érdemes tovább próbálkozni?

Az a zen mondás jut eszembe, hogy „Mester, meddig kell várnunk, hogy a dolgok jobbra forduljanak? – Hát ha várunk, akkor sokáig.”
Az erőfeszítéssel nem érdemes várni, hogy „ma nem dicsért meg, megvárom, hátha holnap” – az általam tett erőfeszítésekkel, a saját hozzájárulásunkkal nem szabad késlekedni.

Párterapeutaként azt tapasztalom, hogy akkor kell lépni, ha már mindketten azt mondjuk, hogy nem teszünk több erőfeszítést ezért a kapcsolatért. Ekkor már nem érdemes tovább várni, nem fog semmi változni. Egymásra várni örök játszma, nem is érdemes belemenni, mert felőröl.

Nagyon gyakran előfordul az is, hogy valójában megkapjuk ezeket az elismeréseket, csak nem halljuk meg, nem figyelünk rájuk, nem hisszük el őket.

Rossz értelemben vett szerénységi mechanizmus, hogy az elismerés hallatán rögtön tiltakozunk – de saját magunkkal szemben sokkal hitelesebb, ha odafigyelünk rá, és el is hisszük.

Nem egyszerű feladat ez, hiszen ha magunkhoz beszélünk, akkor is inkább negatív kifejezéseket használjunk. Ez is kulturális vonás?

A kultúránk tanít meg rá, hogy „az öndicséret büdös”. Örök játszma ez, hiszen nem nyílt kommunikáció, hanem az van mögötte, hogy ha én szidom magam, te majd biztos mondod, hogy nem, nem is így van.

Buda László fogalmazza meg a könyvében, hogy időnként úgy tudunk beszélni magunkkal, hogy ha ezt más tenné velünk, már rég nem állnánk vele szóba. Hihetetlen széles eszköztára van annak, hogyan értékeljük le magunkat, hogyan érvénytelenítsük a saját elképzeléseinket, vágyainkat, céljainkat.

Úgy tűnik, ez hazai sajátosság is: a magyar szkepszis és önsorsrontás mélységeiben hatja át a közbeszédet. Minden mondatot azzal kezdünk, hogy „az a baj”… Mint egy panaszkodóverseny, amibe azonnal be kell szállni, egy kinek rosszabb verseny. És mintha örülnénk neki, ha nekünk rosszabb, mint a másiknak. Mindenben megtaláljuk, mi a legrosszabb – azt hiszem, erről a gondolkodásmódról csak lemondani érdemes, mert nem visz sehová, és nem láttatja jobbnak a világot.

Van olyan probléma, ami kifejezetten az alacsony az önbecsülésből fakad? Észrevesszük ezt egyáltalán magunkon?

Nagyon sok. Abban, hogy merjek például ismerkedni, egy állásra jelentkezni, megpróbálni valamit, változtatni az életemen, mindig benne van a saját magamról alkotott képem. A kapcsolati helyzetekben is mindig azonnal megmutatkozik.

Az, hogy ezt észreveszem-e, már önismeret kérdése, ami az első, legfontosabb lépés az önértékelés felé.

Hogy figyeljek magamra, a testem, a lelkem üzeneteire, a bennem felmerülő gondolatokra – ez az önismeret, az önreflexió első lépése, és ez vezet oda, hogy felismerjem, hogy ha napról napra ugyanazokba a problémákba futok bele, amögött a saját magamról alkotott kép áll.

És az önismeret felé hogyan érdemes elindulni?

Az önismeret útja egy végtelen történet; azt hiszem, az életünk minden apró mozzanata egy lehetőség az önismereti munkára. Azt általában jól felismerjük, hogy a többiek mit tettek, hol rontották el, ám a saját magunkon végzett önismereti munka ott kezdődik, hogy fel merem tenni magamnak a kérdéseket, és fel merem vállalni, ha hibáztam.

Egy apró hétköznapi helyzetben is elkezdhetünk gondolkodni saját magunkon: honnan ismerős nekünk az a helyzet, mitől félünk benne valójában, feltehetjük a kérdéseket, kereshetjük a válaszokat, és ugyanezt megbeszélhetjük a számunkra fontos emberekkel. Ahogy József Attila fogalmaz: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A többiektől kapott visszajelzés legalább olyan fontos része az önismereti munkának, mint az, amikor saját magunk dolgozunk magunkon. Az életünk ismétlődései kiváló lehetőségek a tanulságok levonására: ha mindig ugyanaz történik, akkor ahhoz én is hozzájárulok, nem egy külső erő játszik velem. Rólam szól, de hogyan szól rólam, mit tettem én – ezek kiváló kérdések első lépésként.

Fotó: itt, itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest