„Gyakori probléma, hogy az emberek az érzelmektől, emberi kapcsolatoktól mentes, kontrollálható világba, például az online térbe menekülnek a szenvedély hiánya elől, ahogy az is jellemző, hogy valaki mástól várják a szenvedélyt, miközben azt először magunkban kellene megtalálnunk” – állítja Barkász Heléna. A klinikai- és mentálhigiénia felnőtt szakpszichológussal, (és Grecsó Krisztián, íróval) május 29-i rendezvényünkön arra tettünk kísérletet, hogy jobban megismerjük, és ez által jobban megértsük a szenvedély természetét. A szenvedély ugyanis nagyon sokféle lehet, ahogy az is eltérő, hogy kinek milyen szerepet tölt be az életében. Van, aki hiányolja, van, aki keresi, van, aki kevesli, és sokan vannak, akik túlzásba viszik… De hogy látja mindezt a pszichológus? Interjú.

Barkász Heléna

Mennyire húsba vágó téma a szenvedély, vagy még inkább, annak hiánya a munkád során? Pszichológusként gyakran találkozol ezzel a problémával?

Igen, sokszor keresnek fel olyan emberek, vagy párok, akik úgy érzik, hiányzik a szenvedély az életükből. Sajnos erre gyakori reakció, hogy egyfajta pótcselekvésként kialakul egy másfajta, destruktív szenvedély. Ez lehet az alkohol, vagy egy nagyon szélsőséges odafordulás egy kiszámíthatóbb, emberi kapcsolatoktól és érzelmektől mentes és (az érintett szerint) kontrolálhatóbb világ, például az online tér felé.

Ez egy kicsit ellentmondásos… Mi értelme van egy érzelmileg ennyire sivár tevékenységbe menekülni, ha éppen a szenvedély az, ami hiányzik?

Azzal, hogy valamilyen káros szenvedély felé fordulunk, egyúttal elfordulunk a valódi világ problémáitól. Ez egyfajta üresjárat az agynak, ahova el lehet bújni, nem kell szembesülni az élet igazi kihívásaival, nem kell szembenéznem a hiánnyal, vagy éppen azzal, hogy a szenvedély belőlem hiányzik, miközben én azt másoktól, vagy máshonnan várom.

Mennyire jellemző az emberekre ez a csodaváró attitűd?

Nagyon tipikus. Van olyan páciensem, aki – mikor megkérdeztem tőle az ülés elején, hogy hogy van – azt válaszolta: „Természetesen rosszul. Minden nap várom, hogy becsöngessen az igazi, de nem jön…”. Nagyon sokan várnak a csodára, például arra, hogy a következő sarkon befordul – vagy becsönget – a nagy Ő. De addig ez jó eséllyel nem fog megtörténni, amíg ő maga nem hozza magában létre azt a harmóniát, azt az éberséget, azt az összeszedettséget, ami egyáltalán nyitottá tenné arra, hogy felismerje a jó dolgokat az életben.

A csodavárás passzivitása mellett merre indulnak, mihez nyúlnak ilyenkor az emberek – ahogy fogalmaztál – pótcselekvésként? 

Van, aki egy online játékra, például a Party Pókerre kattan rá, más a sorozatok nézésével, vagy éppen a pornóval igyekszik kitölteni az űrt. Megfigyelhető például, hogy a szenvedélyt hiányoló emberek hajlamosak halmozni a státuszszimbólumokat és a népszerűségüket mutató posztokkal elárasztani az idővonalukat: mivel belső hiányokkal küzdenek, kifelé kompenzálnak, igyekeznek megmutatni a világnak, hogy mennyire boldog és szenvedélyes életet élnek. Sokan utazgatnak, épphogy hazaérnek az egyik útról, már tervezik a következőt. A lényeg, hogy legyen egy extra izgalmi fakor, mert egyszerűen nem bír az üresség-érzéssel együtt élni. Ez utóbbi egyébként inkább a férfiakra jellemző, a nők hajlamosak értékeket, például telefont, ékszert, márkás ruhát vásárolni és azt megosztani.

Megfigyelhető még más nemek közötti különbség a tekintetben, hogy ki hova menekül a szenvedély hiánya elől?

A férfiakra jellemző lehet, hogy túlzásba viszik a maszkulinnak tartott tevékenységeket, például extrém izmosra gyúrják magukat, hogy aztán csodálják őket a nők. Ha ezek a tevékenységek túlmennek egy egészségesnek nevezhető határon, akkor az árulkodhat arról, hogy valaki a magánéletében nem tudja megélni a férfiasságát. De a nőkre vonatkoztatva ugyanezt el lehet mondani: a túlzásba vitt sport, annak a folyamatos kommunikálása a közösségi oldalakon és az orthorexiára emlékeztető tünetek megjelenése az ő esetükben is utalhat egy mélyebb, adott esetben a szenvedély hiányáról is árulkodó problémára.

Mennyire jellemző, hogy azzal keresnek meg emberek, hogy kiégtek, és semmilyen szinten sem tudnak lelkesedni a munkájukért? Nekik mit szoktál tanácsolni?

Először is azt, hogy engedjék el a bűntudatukat, amit azért éreznek, mert nem ott tartanak, ahol (szerintük) tartaniuk kéne. Ezt nem szabad így megélni! Egyébként ez egy meglepően gyakori, nemtől és kortól függetlenül nagy probléma – tulajdonképpen minden második kliens így érkezik meg. Tárgyilagosan elmondják, mivel foglalkoznak, majd néhány alkalom után közlik, hogy utálják a munkájukat és semmi értelmét nem látják annak, amit csinálnak, miközben iszonyúan irigylik, vagy jobb esetben csodálják azokat, akik tudnak lelkesedni a munkájukért. És ez annál fájóbb, minél idősebb valaki…

Ha el is jutunk addig, hogy nem mástól várjuk a csodát, hogyan juthatunk el addig, hogy magunkban megtaláljuk a szenvedélyt? Akár a magánéletünkről, akár a párkapcsolatukról van szó, hogyan kell nyitottá válni ezekre az általad is említett jó dolgokra? Mit tegyünk például, ha szeretnénk változtatni, mondjuk, eljönnénk egy olyan munkahelyről, ahol nem érezzük jól magunkat?

Első lépésben tegyünk fel magunknak jó kérdéseket. De ne csak úgy felszínesen, hanem igazán. „Miért választottam ezt a pályát? Vagy ha nem ezt választottam, akkor mi volt az, amiért gyerekként, vagy fiatalon, úgy igazán tudtam lelkesedni? És miért? Mit szeretek magamban? Mi az, amit szenvedélyesen tudok és szeretek csinálni? Mik az igényeim? Mi az, ami ezek közül nem teljesül, nincs kielégítve?

Ha hiányoljuk a szenvedélyt az életünkből, az azt jelenti, hogy jó eséllyel van képünk arról a valakiről, aki ezt meg tudta élni. Idézzük meg őt, kucorodjunk le mellé és faggassuk ki képzeletben, hogy mégis mi volt az, ami őt annyira éltette.

Ha ezt a két embert – az egykori önmagunkat és a mostanit – képzeletben egymás mellé tesszük, akkor a jelenlegi, tapasztaltabb énünk jó eséllyel tudná segíteni azt a régit, hogy közelebb kerüljön az elképzeléseihez. Kérdés, hogy ezek a célok mennyire reálisak. Sokan esnek abba a hibába, hogy gondolás nélkül, iszonyú irreális célokat tűznek ki maguk elé, aztán fel vannak háborodva, hogy nem sikerült rögtön elérniük – nem hagynak időt a tervezésre és a megvalósításra, mindent azonnal szeretnének.

A fokozatosság mellett másik fontos kulcsszó az önismeret: aki ismeri magát, az ismeri a határait is, és ez által nagyon erős lábakkal áll a világban, tisztában van a saját igényeivel, és kisebb eséllyel marad benne egy olyan helyzetben, ami számára rossz, vagy előnytelen.

Gyakran hallani arról, hogy amikor egy párkapcsolat kihűl, akkor az emberek egyre hajlamosabbak szélsőségekben gondolkodni, és csak egy megoldást látni: azt, hogy véget vessenek a kapcsolatnak, amiben az a bizonyos tűz már nem lobog úgy, mint egykor. Mi az, amit a szakításon, váláson kívül tenni lehet annak érdekében, hogy visszacsempésszük a szenvedélyt a kapcsolatunkba?

Való igaz, hogy a kapitalista társadalom értékrendje a párkapcsolatokon is nyomot hagyott. Egyszerűen belénk ivódott, hogy minden lecserélhető. Nem egy lehetőség, hanem evidencia, hogy bármikor találhatunk jobbat, szebbet, okosabbat annál, aki éppen mellettünk van. Ez az illúzió aztán beleeszi magát a fejünkbe, és elkezd bennünk egyre határozottabban lüktetni a kérdés: miért nem lépek, ha ilyen sok lehetőség van, ha megélhetem újra valaki más mellett azt a régi szenvedélyt, amit ebből a mostani kapcsolatból hiányolok?

El kell engedni azt az ideát, hogy ugyanolyan legyen minden, mint régen. Tudomásul kell venni, hogy ugyanolyan nem tud lenni, mert azóta rengeteg minden történt: megismertétek egymást, átalakultatok, már nem ugyanazok az emberek vagytok. Ez egy mélyebb és más szempontból izgalmas szintje a kapcsolatnak.

Csak sokan nem veszik észre, hogy időközben párhuzamosan változnak. Arra a nőre, aki most a gyerekem anyja, már nem várhatom el, hogy ugyanúgy nézzek, mint arra a nőre, aki az első randevúnkra érkezett, csábos koktélruhában. Néha ezt várjuk, ami teljesíthetetlen követelmény, aztán elkedvetlenedünk, hogy „már semmi sem lesz olyan, mint régen”. De belátjuk-e közben, hogy ez ilyen formában nem reális igény? Nem visszahozni kell ugyanazt a szenvedélyt, hanem megteremteni egy újabb, átlényegültebb formában, ami attól, hogy más, még adhat izgalmat.

Mindig van megoldás?

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden kapcsolatot meg kell menteni, nem erről van szó. Van olyan, amikor éppen ahhoz kell szenvedély, hogy ne mondjunk le önmagunkról, és legyen elég bátorságunk kilépni egy olyan élethelyzetből, amiben nem érezzük jól magunkat. De a végletek mellett fontos lenne látni az átmeneteket is. Az emberek ilyenkor hajlamosak szélsőségekben gondolkodni és megfeledkezni arról, hogy a szenvedélyes szerelem és az unalom érzése az két véglet. Érdemes ilyenkor hátralépni, picit messzebbről ránézni a kettő közötti térre és felismerni, hogy ott is van élet – bár az egésznek vannak kevésbé élettel teli részei, azokon kell és lehet is dolgozni.

És talán azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a hiány mennyire szól rólunk és a korlátainkról, vagy a hozott mintáinkról… Sokszor éppen a saját falaink és a hozott „csomagjaink” akadályoznak abban, hogy teljes szívvel átadjuk magunkat például a szenvedélynek. A családunk, a múltunk, a gyökereink mennyire meghatározóak ebben a kérdésében?

Rettenetesen fontos tényező a temperamentum, és az, amit otthonról hozunk. A temperamentum egy veleszületett és nem megváltoztatható tulajdonság. Ha például valaki egy lobbanékonyabb temperamentummal születik bele egy szorongó családba, akkor ott könnyen előfordulhat, hogy a közeg lefojtja a gyerek impulzivitását; aztán amikor ez a gyerek felcseperedik, a családtagok csak pislognak, hogy mégis hogy lett ebből a gyerekből alpinista hegymászó vagy rockzenész.

És igen, a tanult szociális minta szintén sokat számít. Ahogy a szüleink kezelték a szenvedélyüket, a konfliktusaikat, az mind meghatározó, abban, hogy mi merjük-e a saját, bennünk lévő szenvedélyt arra használni, hogy az életünket újra keringésbe hozzuk, ha erre van szükség, vagy felkavarjuk az állóvizet, ha éppen annak jött el az ideje.

Nagyon kevés olyan ember él ma Magyarországon, akit a szenvedélybetegség témája közvetve, vagy közvetlenül nem érint. Ők azok, akiknek még túl sok is jutott a szenvedélyből… Egy ilyen helyzettel mit lehet kezdeni?

Itt nem lehet lespórolni az önismeretet, ami egy ilyen helyzetben segíthet megérteni, hogy – mondjuk egy szenvedélybeteg ember gyerekeként – ebben a történetben mi szólt rólam, és mi a másikról. Az alkoholbeteg felnőtteknek a gyerekeire ugyanis nagyon jellemző, hogy felnőttként is továbbvisznek magukkal egy kisebbrendűség-érzetet; tudattalanul ott munkál bennük a bűntudatos érzés, „ha jobb gyereke lettem volna apának/anyának, akkor ez nem történik meg, nem voltam, és soha nem is lehetek elég jó”. Ami nyilvánvalóan nem így van, de attól még ez a működésmód határozza meg az életüket.

És ha valaki nem hozzátartozóként, hanem érintettként küzd a szenvedélybetegségével?

Óriási tudatosságot és erőt igényel, hogy valaki úrrá legyen a szenvedélybetegségén. Az első és legfontosabb a beismerés: a szenvedélybeteg AA (anonim alkolholisták – a szerk.) gyűlés, és az azt megelőző szembesülés nélkül nem tud gyógyulni. Tehát a szenvedély visszatérítésének első lépése, ha beismerjük magunknak, hogy már nincs szenvedély. Most nincs. De bevállaljuk a harcot, hogy még legyen.

A következő lépés pedig az, hogy találjunk egy másik csatornát, amin ki tudjuk vezetni a feszültséget – ez lehet a sport, a jóga, vagy bármi, amiért az illető tud lelkesedni. A lényeg, hogy az érintett rendelkezzen egy átgondolt, komplex életvezetési stratégiával, ami egy jól körülhatárolható értékrend mentén szerveződik, amiben tisztázott, hogy mit akar az életétől. Ez utóbbi azért fontos, mert ha nincs motiváció, akkor nem fog tudni felépíteni semmit. A „majd kibírom valahogy” típusú, hirtelen hozott elhatározások sajnos nem nagyon szoktak sikerrel járni. És az önismeretet, vagy a terápiás munkát ebből a csomagból sem szerencsés kihagyni…

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest