„Ez nem egy sötét vízió, hanem a valóság” – Interjú Tari Annamáriával a FOMO című film nyomán

A tavaly (2019. október) bemutatott FOMO című film négy végzős gimnazista fiatal, vagyis a Falka tagjainak nem éppen unalmas hétköznapjait mutatja be. A srácok életének legfontosabb motivációja, hogy a Youtube-videóikat minél többen megnézzék – és ők bizony egy „ütős poén” érdekében bármi áron és bármeddig elmennek.

De hogyan aránylanak az egyre durvábbá fajuló „challenge-videók” és a drámai végkifejletig vezető tettek a valósághoz? Sötét vízió, vagy szomorú valóság az, hogy a népszerűség szépen lassan egy mindent felülíró, minden empátiát nélkülöző szemponttá válik? Miben különböznek a mostani végzős gimnazisták problémái a 30 évvel ezelőtt érettségizőkhöz képest? És mit tehetnek a szülők és a pedagógusok, hogy a hatalmas látenciával működő iskolai és online bántalmazástól szenvedő áldozatok ne maradjanak egyedül, ha megtörténik a baj? Egyáltalán mit tehetünk azért, hogy az ne történhessen meg? Tari Annamária klinikai szakpszichológust, pszichoanalitikust kérdeztük, akinek több kötete jelent meg az Információs Kor közösségi médiájának érzelmeket befolyásoló vonásairól. (Az interjúban spoiler-veszélyes részeket is olvashattok!)

Nagyon hosszú ideje beszélsz, írsz, publikálsz a közösségi média „legsötétebb bugyrairól”, arról, hogy milyen komoly veszélyek húzódnak a háttérben. Amikor először láttuk a FOMO című filmet, az kicsit olyan volt, mintha életre keltek volna a meglátásaid – de azért nagyon megnyugtató lenne azt hallani tőled, hogy csak egy fikciót látunk, nem pedig a szomorú valóságot…

Sajnos azt kell mondjam, hogy a bullying valóságát látjuk. A filmben megjelenő karakterek – beleértve a diákok mellett a tanárokat és a szülőket is – érzelmi állapota jól példázza, hogyan formálódnak, majd eszkalálódnak az indulatok és az agresszió, miközben eleinte minden vidámnak és jóindulatúnak tűnik.

A Falka tagjai folyamatosan tesznek közzé videókat a Youtube-csatornájukon, de nemcsak emiatt rezegnek egy érzékelhetően és folyamatosan felhangolt üzemmódban, hanem azért is, mert az életükből csakis a nagyon magas frekvenciájú eseményeket rögzítik. Nem látunk nyugodt, elmélázó pillanatokat – csak a pörgést, a folyamatos élménykeresést és azt, hogy ezekből az élményekből egyre nagyobb és nagyobb dózist akarnak megmutatni.

Először csak jópofák vagyunk, aztán csinálunk valamit, ami izgi, aztán csinálunk olyan dolgot, ami egy picit kockázatos, aztán olyat, ami már a „WOW!” kategória, és aztán egyre több, egyre nagyobb amplitúdójú, fizikai és/vagy érzelmi síkon is egyre veszélyesebb dolgot próbálunk ki.

Ebben a folyamatban szépen kirajzolódnak a tinédzser-csoportok működési sajátosságai: leosztott szerepek vannak, ezekhez igazodva ki-ki elfoglalja a saját karakterének megfelelő státuszt vagy pozíciót. Megvannak az íratlan szabályai annak is, hogy ki mikor mondja ki a véleményét, mikor marad néma, mikor kezd el sodródni… A film legdrámaibb pillanataiban nézőként ennek a sok más tényezővel is terhelt sodródásnak a következményeivel szembesülünk.

Ezek közül a tényezők közül a legfajsúlyosabb nyilvánvalóan a közösségi média, ami elképesztő erővel hat a csoportdinamika törvényszerűségeire. Egy tízfős társaságban körbeadott füves cigire nemet mondani nem ugyanaz, mint több száz, vagy ezer kortárs tekintetének kereszttüzében (rosszul) dönteni vagy cselekedni…

Igen, ez pontosan így van: a közösségi média által biztosított transzparenciával kiegészülő csoportnyomás együttes erejének még egy viszonylag normális értékrend mellett, stabil érzelmi háttérrel is iszonyú nehéz ellentartani – főleg kamaszként.

Ez a film nagyon pontosan mutatja a kortárs agresszió szintemelkedését, és azt is, hogy mennyi feszültség van egy mai tizenévesben. Ha ezt a feszültséget valaki a Falka tagjaihoz hasonlóan kicsatornázza a közösségi médiába, akkor pillanatok alatt el lehet jutni addig, hogy valaki olyan dolgokat is megtesz, amit egyébként lehet, hogy nem tenne.

Amikor a csapat tagjai a videókra érkező kommentekre válaszolnak, akkor az egyik követő megkérdezi tőlük, hogy „Szerintük nem gáz-e, amit csinálnak?” – utalva arra, hogy sokszor nagyon extrém, vad és másokat is sértő tartalmakat tesznek közzé. A felvetésre a fiúk azt válaszolják, hogy „Mivel több embert szórakoztatunk, mint amennyit megbántunk, nem gáz.” Ez az empátiát nélkülöző gondolkodás mennyire jellemző? A népszerűség iránti vágy a valóságban is felülírja mások méltóságát?

Ebben a mondatban tulajdonképpen a vloggerműködés alapszabálya koncentrálódik: a Falka tagjai ugyanazt akarják, mint mindenki, aki megjelenik olyan saját Youtube-csatornával, aminek főszereplője és tartalma ő maga. Ez azt jelenti, hogy olyan videókat fog megosztani, amin ő vicces, vagy jópofa, vagy polgárpukkasztó, tehát „nem akárki”: de a cél nyilván egyértelmű, minél több feliratkozót gyűjteni, káprázatosnak és sikeresnek látszani.

Ezért a megosztott tartalom fő jellemzője és a készítők elsődleges motivációja a minél nagyobb megbotránkozást, kíváncsiságot, izgalmat kiváltó esemény átélése és megmutatása. Ebben a folyamatban a vlogger egy olyan szabályozó mentén kezd el működni, ahol elsősorban mennyiségi szempontok szerint gondolkodik, vagyis ha öt embert megbánt, viszont 35 ezer jót röhög, akkor ez az ő szemében az „abszolút megérte” kategória.

Az empátia nem része ennek a folyamatnak, mert ha része lenne, akkor nem lehetne annyi feliratkozót gyűjteni. A láttatás és a látszódás egy mindent felülíró szemponttá alakul, a vágy, hogy különleges és nagyszámú követővel rendelkező vloggerré váljon „mindent visz”.

Ahogy a film egyes jelenetiben, sokszor a valóságban is kiderül, hogy a túlságosan feltupírozott, kirakatképek mögött rengeteg szenvedés és szomorúság van, amit ad absurdum jórészt éppen a közösségi média idéz elő. Ennek ellenére a fiatalok 40 százaléka influenszer akar lenni, és egy nap átlagosan 8-10 órát tölt online. Mitől ilyen vonzó az, ami ennyi nehéz érzést hoz az életükbe?

A közösségi médiafelületek (Youtube, Facebook, Instagram) mind olyan platformok, amelyek tulajdonképpen arra ösztönöznek mindenkit, hogy azt a pillanatot, amit éppen megoszt – pláne, ha ezt csoportban teszi – a természetesnél jóval nagyobb vizuális frekvenciával tegye. Látjuk a filmben, ahogy a lányok pózolnak a pohárral a kezükben; látjuk, ahogy a rögzítés pillanataiban erotizált mozgásfomákat mutatnak – amit egyébként valószínűleg nem tennének.

Ezek nagyon grandiózus, nárcisztikus pillanatok, amikor az illető, pláne ha tinédzser, azt érezheti, hogy „WOW, ez életem élménye!”.

A realitás-funkció szertefoszlik, nincs is értelme keresni, mert – főleg egy bulis helyzetben – ez nemcsak az ital, vagy a pszichoaktív szerek rántják ki őket a valóságból, hanem a közösségi-médiafelületen való megjelenés boldog dopamin-mámora is.

Ez hova vezet?

Oda, amit a filmben is látunk: emelni kell a tétet! Ebben az egészben az a nagyon veszélyes, hogy a valóságban átélt élmény, és az online közvetítés/videó elkezdi felerősíteni egymást, ami egy ponton nyilvánvalóan eszkalálódik.

A filmben megmutatott buliban egy csomó olyan momentum van, ahol meg lehetne állni, ami után még mindig azt lehetne mondani, hogy elég, ez így is egy jó buli volt. Ehelyett az van, hogy még kell, és még több kell. Ez az a pont, ahol a személyek realitásfunkciója elkezd beolvadni a csoport elcsúszó realitásfunkciójába, ami összetalálkozik a közösségi média önkontrollt oldó működésével – és így indul be az a spirál, ami a drámai végkifejlethez vezet.

A film nemcsak a Falka nevű vloggercsapat, hanem egy 2019-ben, tehát napjainkban érettségiző osztály tagjainak mindennapjait is megmutatja – akárcsak a Moszkva tér című film, ami ugyanezt teszi, csak éppen 30 évvel korábban, 1989-ben. Ha egymás mellé tesszük a két filmet, a szereplők problémáit, az őket foglalkoztató kérdéseket, a nehézségeiket, akkor kicsit olyan, mintha nemcsak két különböző generációt, hanem két külön világot látnánk. A kettő közül melyikben nehezebb fiatalnak lenni?

Az előző generáció ebben az életkorban többé-kevésbé tudta, hogy mit fog csinálni, merre fog indulni, nem látszott olyan veszélyesnek a felnőtt élet. Ezzel szemben a FOMO pont azt mutatja, ami ma van: látszólag magabiztos fiatalok, őrületesen nagy szorongásokkal. Ez a kettőség eléggé jellemző.

Látjuk az online térben a csillámporos felszínt, amiben minden fantasztikus és tökéletes, mindenki ultraboldog, tele van kiváló célokkal, lehetőségekkel. A felszín alatt a valóság azonban általában ambivalens, szorongató, olykor félelmet keltő, depresszív és kilátástalan. Ráadásul ezek jellemzően nem tudatos, hanem tudattalan érzelmek, és csak a viselkedés bizonyos elemiben nyilvánulnak meg, így a közvetlen környezet számára alig érzékelhetőek.

Sajnos összességében ki lehet jelenteni, hogy a mai tinédzserkorosztály perspektívái a kutatások alapján is eléggé negatívak. Gazdaságilag is nehezebb helyzetben vannak, de az online tér, és a közösségi felületeken zajló folyamatos összemérés, a rendszeres rivalizáció előidézhet egy állandó önértékelési mínuszt, ami miatt ez a generáció sokszor nagyon-nagyon bizonytalanul érezheti magát – és ez különösen igaz lehet akkor, ha hiányzik a szülők támogatása, nincs az életükben biztonságot jelentő érzelmi háttér.

Ha valami, akkor ez a biztonságot jelentő érzelmi háttér fájdalmasan hiányzott a történetben szereplő fiatalok életéből…

A történetben – és ez sokszor a valóságban is így van – bármerre nézünk, egyetlen szülőt sem látunk, akivel beszélni lehetne, aki egy kicsit is ügyelne a gyerekére. Az áldozat apja szinte teljesen néma, képtelen bármiféle érzelemkifejezésre – azon túl, hogy megcsinálja a rántottát és kitálalja. Ez a deficit nemcsak a személyiségéből fakad, hanem abból is, hogy a saját lánya utóbbi nyolc évéről gyakorlatilag nem tud semmit.  Így látjuk, hogy amikor meg kéne védeni, ki kellene állni a gyerekéért, akkor ezt a szülőt nemcsak azért könnyű lenyomni, mert szorongó, depresszív, visszahúzódó és rosszul kezeli az agressziót, hanem azért is, mert annyira nem ismeri a saját lánya életét, hogy valódi érvelésre legyen képes.

Az UNICEF-nek van egy 2017-es adata, ami szerint minden tizedik tinédzser számol be őszintén arról, hogy bulllying érte – kilenc néma marad. Szerinted miért?

A hallgatás oka legtöbbször az, hogy ezek a fiatalok teljesen magukra maradnak a fájdalmaikkal, a szenvedésükkel és a szégyenérzetükkel – és ez a bántalmazóra és bántalmazottra egyaránt igaz.  Ahogy a filmben is láthatjuk, a szülők és a pedagógusok jellemzően „későn kapcsolnak”, akkor kezdenek el mindent bevetni, amikor már megtörtént a baj.

Nagyon szomorú a filmben – és sajnos ezt valós helyzetekben is gyakran van így – látni a szülők reakcióit és azt, hogy utólag minden követ megmozgatnak, szeretnék meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént, akár azon az áron is, hogy a saját gyerekük érzéseit, vagy akár az őt ért traumát érvénytelenítik.

Mit tehetnek a szülők és a pedagógusok, hogy a hatalmas látenciával működő iskolai és online bántalmazástól szenvedő áldozatok ne maradjanak egyedül, ha megtörténik a baj?

Nagyon fontos lenne, hogy ezekben a helyzetekben a helyén kezeljük a problémát, elismerjük az áldozat fájdalmát. Sokszor pontosan az történik, amit a filmben is látunk: akin erőszakot követnek el, az általában iszonyatos mértékű szégyenérzetet él át, és azt gondolja, amit hallunk is, hogy „valami olyat csináltam, amivel ezt megérdemeltem”. Az első traumafeldolgozási pont az, hogy a saját áldozathibáztatás ne induljon be, és a környezet részéről érkező, ilyen irányú felhangokat is csírájában elfojtsuk.

A filmet több kritika is érte amiatt, hogy mivel a bántalmazó szemszögéből mutatja be a történetet, az ő bűntudattal teli lelkiismeret-furdalását, gyötrődését látva nézőként megsajnálhatjuk, ami veszélyesen összecsenghet a már említett, áldozathibáztató felhangokkal…

Nyilván nagyon kényelmes lenne, ha egy nagyon egyértelmű érzelmi helyzetet látnánk, amiben a bűnöst elítélhetjük, és hátradőlhetünk, hogy ilyet csak a szörnyen agresszív, pszichopátiás érzelmi munkamóddal jellemezhető fiatalok tesznek. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű, és akkor fordul meg velünk a világ, amikor a mozivásznon és a valóságban is azzal szembesülünk, hogy az erőszakot elkövető Gergő nem egy ellenszenves pszichopata, hanem egy helyes fiú, aki az első benyomásaink alapján a Falka egyik legszimpatikusabb tagja.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy mindennek ellenére miért teszi meg azt, amit megtesz, muszáj lenne megérteni azt is, hogy a súlytalanítás, az átcímkézés a kortárs bullying egyik legmarkánsabb jellemzője: „ez csak hülyéskedés” „semmi komoly” – mondják, és a tettek drámai súlya csak később zuhan rájuk. Ez azt is jelenti, hogy a tinédzserek többsége nem lenne ennyire agresszív, csak a sodródás és az online csoportnorma, a kortárs agressziónak való megfelelés annyira erős, hogy felülírja a realitásérzéküket.

Gondoljunk bele abba, hogy a filmben egy ismeretlen taxis mondja ki először („Te megerőszakoltál egy lányt?”), hogy valójában mi történt – és látjuk Gergő arcán a döbbenetet, mintha egészen addig egyáltalán nem látta volna át a tette súlyát. Ez a jelenet komoly fordulópont az érzelmeiben. Hiszen addig úgy tekintett erre a helyzetre, mint egy olyan problémára, amit el kell simítani, de ami nem bűn.

És mire lenne szükség ahhoz, hogy a filmben látható erőszak, és úgy általában az erőszak ne legyen része a kamaszok életének?

A FOMO azért nagyon tanulságos, mert ijesztő pontossággal ábrázolja azt, hogy egy alapvetően jól induló (két fiatal szemezni, beszélgetni és közeledni kezd egymáshoz egy házibuliban) történet, ami akár happy enddel is végződhetne, hogyan fordulhat át egyik pillanatról a másikra egy rémálommá, aminek a végén minden egyes szereplő azt érzi, hogy szeretne végre felébredni.

Ezért első körben szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy a filmben látható feszültség és erőszak a tinédzserek mindennapi életéhez nagyon is hozzátartozik. Jó lenne, ha erről nem csak elvétve, egy gimnáziumi drámaszínházi bemutatón, vagy egy rövid interjú erejéig esne szó…

Erről a témáról őszintén és nyíltan kellene beszélni, és nagyon itt lenne az ideje, mert már rég nem arról van szó, hogy a film végén érezhető súlyos csendhez hasonlóan ráült valami az életünkre, amivel kezdeni kell valami, hanem arról, hogy ez a probléma már réges-régen része az életünknek akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.

Címlapfotó: Komróczki Dia

A FOMO című filmet, sok más igényes film mellett megtalálod a Cinego oldalán, ahol kedvedre válogathatsz a hazai művészmozik kínálatából.