„Akikkel ez történik, azoknak gyakorlatilag elveszik a gyerekkora” – Interjú a Kontroll nélkül című film kapcsán

Hatalmas törést okozhat egy gyerek életében, ha azt kell megélnie, hogy kikerül a saját családjából. De ha valahogy sikerülne is ezt megfejlődniük, a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerbe kerülő gyerekeknek – éppen az ellátórendszer visszásságaiból adódóan – alig marad esélyük arra, hogy megkapják azt, ami egyébként minden gyermek alapvető joga: a biztonságot, a törődést, a szeretetet, a gondoskodást és annak a lehetőségét, hogy kötődhessenek valakihez. Ezt a szívet tépő folyamatot mutatja be a Kontroll nélkül című film a kilencéves, szeretetéhes, ugyanakkor súlyos indulatkezelési problémákkal küzdő Benni sorsán keresztül, akinek a dühében ott bugyog minden, a rendszerabúzus miatt kiszolgáltatott gyerek segélykiáltása.

A film kapcsán Könyves Krisztina iskolapszichológussal, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány pszichológusával, a Yelon nevű szexedukációs weboldal és alkalmazás chatügyelet-vezetőjével beszélgettünk rendszerabúzusról, bántalmazásról, nehezen kezelhető gyerekekről. (Az interjút két részletben közöljük, a folytatásban többek között a szexuális bántalmazásról, és ezzel összefüggésben arról olvashattok, miért lenne életbevágóan fontos felszámolni a szexuális nevelés tabusítását.)

Jellemzően milyen okokból kényszerül ma Magyarországon egy gyermek arra, hogy a születési családjától külön éljen?

Könyves Krisztina, pszichológus

Sok oka lehet, hogy egy családból egy gyereket kiemelnek. Van, amikor a családnak egész egyszerűen nincs pénze arra, hogy még egy gyereket neveljenek. Ilyenkor viszont gyakran előfordul, hogy nem mondanak le róluk, mert akkor a gyerekkel járó szociális juttatástól is elesnének. Ehelyett inkább beadják őket egy átmeneti otthonba, ahol aztán hosszú éveken keresztül őrlődnek a filmben is látható kislányhoz hasonlóan a gyerekek, akik – ha valahogy sikerülne is feldolgozniuk azt, hogy nem kellettek – nem tudnak elkezdeni kötődni egy másik családhoz, mert amíg a származási család részéről nincs egy végleges döntés, addig jogilag nem lehet őket örökbe fogadni. Így tulajdonképpen egyszerre használják őket, és tagadja meg tőlük a saját családjuk az esélyt arra, hogy valahogyan otthonra találjanak.

De fontos látni, hogy számos oka lehet annak, hogy egy családnak, vagy egy gyereknek így alakul a sorsa. Kétségtelen, hogy van egy ilyen, anyagi megfontolások mentén szerveződő tendencia, de ez nem jelenti azt, hogy minden, az ellátórendszerbe kerülő gyerek szülője gondolkodik így. Sokan közülük önhibájukon kívül, vagy a legnagyobb igyekezetük ellenére kerülnek annyira kiszolgáltatott helyzetbe, hogy nem marad más választásuk, mint az, hogy átmenetileg otthonba adják a gyereküket.

Mi történik azoknak a gyerekeknek a lelkében, akik – Bennihez hasonlóan – az életük egy pontján azt élik meg, hogy nincs rájuk szükség, hogy nem kellenek?

A gyerekeknek, akikkel ez történik, gyakorlatilag elveszik a gyerekkora… A legalapvetőbb jogaik sérülnek, és a legalapvetőbb szükségleteik nincsenek kielégítve – a biztonság, a kötődés, a törődés, a szeretet, a gondoskodás teljesen hiányzik az életükből. Iszonyú nagy hátrányból indulnak felnőttkorukra nézve, a kapcsolatrendszerük gyakorlatilag halálra van ítélve.

Ez természetesen nem törvényszerű, sokan vannak, akik ezeknek a nehézségeknek az ellenére is teljes életet élnek. De szélsőséges esetben – mint amilyen a filmben látható kislányé – az ilyen körülmények között szocializálódó gyerekek felnőttként is azt keresik majd, amit gyerekkorukban: olyan érzelmi kapcsolatokat, amiben kapaszkodni lehet, ami, mindegy milyen áron, de megtartja őket. Ebből pedig az következik, hogy jó eséllyel nagyon túlszexualizált életet kezdenek el élni, akik aztán fűvel-fával bármikor… És nem azért, mert nimfománok, hanem azért, mert ez az egyetlen olyan helyzet, ami valami szeretetnek tűnő dolgot hoz az életükbe, ahol tudnak kapni valamit. Mindegy is, hogy kitől és hogyan, csak – legalább az illúzióját szeretnék érezni annak, hogy fontosak, hogy kellenek valakinek.

Ezért is olyan könnyű őket kihasználni?

Igen, ahogy a filmben látható kislány, az ő sorstársai is szó szerint bármire képesek egy kis szeretetért. De, mivel nincs senki körülöttük ebben a helyzetben, akihez elkezdhetnének kötődni és kapcsolódni, nemcsak az érzelmi biztonság és a kötődés hiányzik teljesen az életükből. Alapvető információk sincsenek, nem tudják, hogyan védekezzenek, és milyen következményekkel járhat a szex. Nincs olyan az életükben, aki ezt elmondaná nekik. Ebből lesznek aztán a nagyon korai terhességek, az abortuszok. Így termelik magukat újra ezek a tragikus sorsok.

Hogyan lehetne ennek a folyamatnak elejét venni? Hogyan lehetne ezeket a gyerekeket megmenteni? Mire lett volna szüksége Benninek?

Sokkal ideálisabb lenne, ha az a gyerek, akit kivesznek a családból, automatikusan bekerülhetne egy olyan rendszerbe, ahol várnak rá és ahol törődnek vele. Ha a filmben Benni édesanyja nem lebegtette volna, hogy majd visszamehet, hanem lemondott volna róla, a kislány elkerülhetett volna egy olyan családba, ahol szeretik és jól bánnak vele. Ehelyett – a körülötte lévő szakemberek legnagyobb igyekezete ellenére – azt élte meg, hogy ide-oda lökdösik, hogy már érkezéskor tudja, hogy hamarosan tovább kell mennie, miközben folyamatosan reménykedett, hogy majd visszamehet az anyukájához.

A helyzetben, amibe akaratán kívül belekerült, kódolva volt, hogy sorozatos csalódás éri.

A másik nagy probléma, hogy nem kapott megfelelő terápiát, és tulajdonképpen semmit, amire egy ilyen korú gyereknek szüksége lenne. Ennek a kislánynak minden mozdulata teljesen adekvát volt. Amikor lehetett kapcsolódni, kapcsolódott, és amikor kellett, szépen viselkedett. Mindössze annyit szeretett volna, hogy vegye valaki végre észre, hogy semmit nem kap meg abból, amire szüksége lenne – ami minden gyereknek alanyi jogon kellene, hogy járjon. Az ő dühében ott bugyog minden kiszolgáltatott gyerek kétségbeesett segélykiáltása.

A filmben nagyon pontosan kirajzolódott, hogy a szeretetért ácsingózó kislány kudarccal végződő kapcsolódási kísérletei vezettek a kontrollálatlan dühkitöréseihez – minél nagyobbat csalódott, annál nagyobbat robbant. Valami nagyon hasonló történik a „kezelhetetlennek” bélyegzett gyerekekkel is?

Igen, pontosan. Ebben a filmben, és sajnos sokszor a valóságban is ezt látjuk: a kislány a rendszerabúzus áldozata, miközben ő maga bántalmazóvá válik. Általában az a gyerek, aki bántalmazóvá válik egy közegben, az valahol áldozatként van jelen. Egyébként nemcsak érzelmi, de jogi szempontból is áldozatnak minősül az a gyerek, aki jelen van bántalmazáskor.

Tehát, ha az egyik szülő – akár fizikálisan, akár verbálisan – bántja a másikat, és a gyerek ezt látja vagy hallja, akkor benne szinte pontosan ugyanazok az érzelmi folyamatok játszódnak le, mintha vele történne. Nincs különbség aközött, hogy elszenvedője vagy szemtanúja az erőszaknak. Ugyanúgy traumatizálódik.

És itt jön be a kérdés, hogy ilyenkor kivel azonosul a gyerek? Azzal a szülővel, aki az áldozat, és ő lesz aztán az, akit az iskolában megvernek és folyamatosan bántalmaznak a kortársaik. Vagy a bántalmazóval azonosul, és ő lesz az a gyerek, aki megveri a szünetben a többieket, vagy abuzálja őket a fiúvécében. Ő a konkrét szituációban bántalmazóként van jelen, de egy áldozat is, mert ez a gyerek valahonnan ezt hozza: vagy látta, vagy vele csinálnak ilyet. Tehát minden bizonnyal egy, az életkorának nem megfelelő helyzetben van.

A filmben Benni anyukája tulajdonképpen feladta, azt mondta, hogy nem tudja kezelni a lányát. A „nem tudok mit kezdeni ezzel a gyerekkel” mondatot gyakran hallani a hétköznapokban is. A filmben látható kislány esete nyilván szélsőséges, de mit tanácsolsz azoknak, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudják kezelni a gyerekük indulatait?

Nyilván vannak szélsőséges és kivételes esetek, mint amilyen Bennié, de amikor a szülők panaszkodnak a gyerekük viselkedésére, és nem tudják, hogyan oldják meg a konfliktusaikat, azt szoktam tanácsolni, hogy álljanak meg egy pillanatra és nézzék meg, hogy ők hogyan kezelik az indulatainkat? Hogyan vannak azzal, amikor például bevág eléjük valaki az úton? Miket mondanak ilyenkor? Hogyan viselkednek? Ezt a gyerekeink nagyon pontosan tükrözik vissza. Először tehát magunkba nézzünk jó mélyen bele, és aztán gondolkodjunk el azon, hogy mit is várunk el a kisgyerekeinktől, akiknek ráadásul eszközeik sincsenek arra, hogy kezelni tudják a feszültségüket.

Hogyan lehet jól kezelni ezeket a helyzeteket?

Attól, hogy nemet mondunk a gyereknek, még lehet vele empatizálni. Nem zárja ki egymást az, hogy vele legyek a fájdalmában, de kitartsak amellett, hogy „A nem, az nem.”. Bármilyen nehéz is ez, azzal segítesz a gyereknek, hogyha következetes maradsz. „Megértem, hogy rossz, de nem most már nem nézheted tovább a tévét”. És ez működik: a gyerekek egy idő után, ha következetesek vagyunk, elfogadják és megtanulják – és ez által azt is, hogy ő is mondhat nemet a szüleinek, vagy más felnőtteknek, és a kortársainak is – például akkor, amikor valaki bele akar nyúlni a bugyijába, vagy más, olyan dolgot szeretne vele tenni, ami nincs rendben.

Ezt így, egy ilyen partneri viszonyban tudja megtanulni, de fontos, hogy ez alatt nem azt értem, hogy a gyerek uralkodik a felnőttön, hanem, hogy az ő gyerekségében, az ő szükségleteiben, az ő igényeiben kezeled partnerként.

Kompetensnek tekinted és elhiszed, hogy ha gondol valamit a saját életéről, akkor az valós. Ezt képviseljük a Yelonban is – nem minősítjük, nem nevetjük ki, hanem elfogadjuk olyannak, amilyen – akkor is, ha beszól nekünk vagy, nem kedves velünk. Ez nagyon fontos része a gyerekekkel való munkánknak.

Ez nagyon jól hangzik, de a gyakorlatban sokszor felborul ez a finom egyensúly. Miért?

Sok esetben azt látom, hogy a felnőttek nem tudnak váltani a különböző szerepszemélyiségeik között. Ha például valaki a munkahelyén vezetőként dolgozik, és a gyerekével szemben is benne marad a főnök szerepében, akkor nyilvánvalóan nehezen tud kialakulni egy partneri viszony.

A másik nehézségnek pedig azt látom, hogy a szülők nem nagyon tudnak, vagy nem akarnak segítséget kérni, miközben hatalmas elvárásokat támasztanak a gyerekekkel szemben, ugyanakkor nulla belátásuk van azzal kapcsolatban, hogy sokszor ők tartják fent ezeket a helyzeteket. Nagyon ritka, hogy egy szülő felismeri a saját tehetetlenségét vagy felelősségét és – nem jogi értelembe vett – külső segítséget kér.

Nagyon érdekes, ahogy összeérnek a gyermekvédelmi rendszerben élő, és a családban élő gyerekek problémái. Ahogy beszélgetünk, nagyon úgy tűnik, hogy hasonló nehézségekkel küzdenek: a magány, az elhanyagolás, az indulatkezelés nem csak az ellátórendszerbe kerülő gyerekek problémája?

Szó sincs róla! Mi a Yelonnál nem tudjuk beazonosítani, hogy aki a chat-en megkeres minket, hol él, de azért a kontextusból gyakran ki lehet következtetni, hogy valaki családban él, vagy mondjuk egy gyermekotthonban. Rengeteg olyan fiatal van, aki nyilvánvalóan jó körülmények között él, és azzal keres minket, hogy egyedül érzi magát, vagy nem tudja kinek feltenni a kérdéseit.

És hasonló a helyzet a bántalmazással is: azt gondolja az ember, hogy ilyen helyzetbe lecsúszott, nehéz anyagi és szociális körülmények között élő családok kerülnek, de ez nagyon nem így van. Sokszor az a helyzet, hogy van egy autoriter apa, aki terrorizálja a családot, és az egzisztenciálisan kiszolgáltatott anya rohangászik a gyerekekkel, és próbál segítséget kérni. De ugyanígy keresnek minket családban élő fiatalok, akiket rendszeresen molesztál vagy használ egy hozzátartozója.

A Kontroll nélkül című filmet 2020. március 3-án a Bem Moziban vetítik, az eseményről bővebben itt olvashatsz. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány pszichológus szakértőjével készült interjú folytatását pedig itt találod.

Fotók forrás: Mozinet