„Ez a könyv volt az én utolsó patronom” − Interjú Stájn Emmával Kőbölcső című könyvéről, amely a nevelőszülőségről mesél

Mi történik, amikor egy fiatal nő, aki hosszú éveket dolgozott a gyermekvédelemben, úgy dönt: a szociális szféra másik oldalán is kipróbálja magát és nevelőszülő lesz? A családjával Németországban élő Stájn Emma Kőbölcső című könyvében hidegrázós őszinteséggel meséli el, hogyan alakult az életük, miután nevelt gyermekként hozzájuk került egy kétéves, számos traumát megélt ukrán kislány, aki a főállású anyaság nyugalma helyett rengeget kétséget, kihívást és belső vívódást hozott magával. És persze a kérdést: hogyan lehet ezt tovább csinálni? Nos, biztosan csak egy olyan összetartó családdal, amelyet az emberi tűrőképesség peremén való egyensúlyozás nem széthúz, hanem még inkább összekovácsol.

Saját története megírása felszabadító volt Emma számára

A kötetet elolvasva az első kérdés az volt bennem, hogy vajon miért most írtad meg a könyvet? Rengeteg mindenen túl vagytok, rengeteg tanulságot vonhatunk le a történetetekből, de még közel sem értetek a végére.

Valójában maga az írás abból indult, hogy amikor kiköltöztünk Németországba csak két tucat mesekönyvet hoztam magunkkal, ezekre pedig a gyerekek hamar ráuntak. Így elkezdtem nekik saját történeteket mesélni, anekdotákat a gyerekkoromból és annyira szerették ezeket, hogy eldöntöttem, meglepem őket: leírom nekik az összeset. A férjem is dicsérte az írásaimat, ezért azt terveztem, elvégzek valamilyen íráskurzust: az első helyen azonban, ahova beküldtem pár munkám, rossznak vélték őket.

Ekkoriban került a kezembe Péterfy-Novák Éva Egyasszony című kötete, amely óriási hatással volt rám. Az az igazság, hogy nem igazán ismertem addig a kortárs irodalmat, Grecsó Krisztiánt kivéve, aki felettem járt a középiskolában. Az ő könyveit szerettem, de ha utánozni próbáltam, hogy esetleg fejlődjek, úgy éreztem, nem sikerül. Éva könyve kezdett ráébreszteni, hogy másként is lehet írni: meg tudom találni a saját hangom. A könyv elindított egy úton: elkezdtem leírni, ami velünk történt/történik.

Akkor nagyon mélyen voltam lelkileg, fojtogatott a tehetetlenség, úgy éreztem, nincs semmi a kezemben, amivel a gyerekeimért, magunkért valamit tehetnék. Végül úgy döntöttem, ha nem tudom elmondani senkinek, el kell mondanom mindenkinek. Ez a könyv volt az utolsó patronom. Ami végre kifele tudott elsülni, különben félő, belül robbant volna fel.

Hogyan jutottál el a terápiás írástól a kiadásig?

Az Egyasszonnyal való találkozásom 2019 őszén történt, ezután karácsonykor a férjem meglepett: befizetett egy íráskurzusra, a Péterfy Akadémiára. Vasárnaponként voltak az órák, ekkor én reggel repülőre ültem, délután kettőkor Budapesten beültem az iskolapadba, majd az esti géppel hazarepültem Németországba. Elképesztően élveztem a tanulást, a személyes találkozásokat a csoporttal, de sajnos közbeszólt a koronavírus, és 2020 tavaszától magánórákat vettem online úton Péterfy Gergelytől. Rengeteget köszönthetek neki abban, hogy megleltem a stílusom, így összeállhatott a könyvem végleges formája. Végül úgy döntöttem, elküldöm a Librinek a kéziratot. Néhány napon belül jeleztek: szeretnék kiadni.

Amikor tudatosult benned, hogy sok ezren, százezren olvassák majd a személyes történetedet, nem inogtál meg?

Nem, hosszas mérlegelés után ez egy közösen meghozott döntés volt, amit a férjemmel és a lányommal gondoltam végig. A kiadó visszajelzésekor már nem dolgoztak bennem kérdések ezzel kapcsolatban.

A könyvedben igazán őszintén meséled el: a szociális szférában való sok év munka után, miért döntöttél a nevelőszülőség mellett és aztán milyen érzések dolgoztak benned, amikor szembesültél vele, mit jelent ez a hivatás a valóságban. Azt gondolom, az örökbefogadás sokkal egyértelműbb a laikus számára, hiszen amikor valaki ezen az úton a szülőkhöz kerül, saját gyerek lesz, a képlet ezután semmiben nem tér el attól, mint amikor valaki vér szerinti családba születik. De a nevelőszülőség eléggé megfoghatatlan. Te hogyan tudtad magad számára ezt definiálni?

Borzasztóan nehéz meghatározni, és őszintén azt gondolom, hogy egy hasonlóan pici gyerek esetében, mint Lulu (Luisa 2 évesen került Emmáékhoz – a szerk.), nem is lehet. Ott egy gyerek, akinek szülők kellenek, anya, apa, testvérek, de a nevelőszülő mégsem ezt adja, ő csupán egy hiánypótlás. Nyilván egy kicsi nem képes így különbséget tenni: számára egy biztos pont kell, ez pedig nem tud két ember lenni egyszerre, a bizonytalan pozícióban lévő anya és a nevelőanya is. Elképesztően nehéz ezen a vékony mezsgyén egyensúlyozni, folyamatosan érezni, mi a gyerek érdeke, amikor nem tudsz tervezni. Fogalmad sincs, hogy két hét múlva visszamehet a vér szerinti szüleihez, vagy ez sohasem fog bekövetkezni. Éppen azért írtam meg a könyvet, hogy megmutassam, olyan élethelyzet ez, amelyben rengeteg a bizonytalanság.

Ahogy mondod, a kicsi gyerek nem képes határt húzni, ő biztonságot keres. Te belül hogyan teszel különbséget közte és a saját gyermekeid között? Hiszen mindannyiukat az összes figyelmeddel, erőfeszítéseddel, jószándékoddal neveled te és a férjed is.

Meg tudom húzni a határt, egyrészt mert ott a nyomás rajtunk nevelőszülőkön, hogy meg kell. Másrészt, – bár gyakorlati szempontból nincs különbség, ugyanúgy minden polcról vehet a hűtőszekrényből vagy válogathat a könyvek közül, − érzelmi kapcsolat szempontjából természetesen van. Egy gyerekhez, aki kötődési zavarral küzd, nehéz kötődni, pláne, ha úgy utasítja el a te saját szeretteidet, akik neked a mindent jelentik, ahogy azt Lulu tette. Van felelősségérzet, tudatosság, gondoskodás, valamifajta érzelmi kötődés is, de nem a szó szoros értelmében vett, klasszikus anya-gyerek kapocs. Ez hiányzik, attól függetlenül, hogy az elmúlt három évben hatalmas fejlődésen mentünk keresztül mind, mi négyen és ő is. Egy nevelt gyerek esetében, mint minden más, ez is lutri.

Stájn Emma

A könyvből megtudjuk: Luluval meglepően könnyen indult minden, amíg nem kellett elvinni a kötelező láthatásra a vérszerinti szüleihez, akik egyébként szerfüggők, és a kislány bántalmazást is látott/átélt velük. Felmerült benned, hogy mehetett volna minden simán, ha nincsenek ezek a kötelező körök, vagy úgy véled, mindenképpen robbant volna az időzített bomba a kislányban felgyűlt traumák miatt?

Sohasem gondolkodtam ezen, mindig az adott feladat volt előttem és azt próbáltam jól megoldani. Tény, hogy rengeteg energiát kivesz az emberből, amikor verejtékes munkával felépít valamit, majd jön a havi láthatás, borul az egész és kezdődhet minden elölről. Ebben egyszerűen elfogytam. Ki kell mondanom, mert így volt: az első időszakban minden este az volt a téma köztünk, hogyan szabadulhatnánk meg tőle. Tehetetlenek és eszköztelenek voltunk, és bár úgy éreztem, minden és mindenki ellenünk dolgozik, a fenntartónk, aki nevelőszülői tanácsadó is egyben teljes vállszélességgel mellettünk állt. Ha ő nincs, képtelenek lettünk volna kitartani.

Kezdetben csak azon gondolkodtunk, milyen jó lenne újra nyugalmat találni itthon. A gyerekszoba ismét dolgozószobává válna. Senki nem kiabálna, rugdosna. Lehetne beszélgetni egymással.

Aztán szépen lassan beúsztak a képbe azok a kérdések, ahol már Lulu is jelen volt, nem csak mi magunk. Hogy mi lenne vele? Hova kerülne? Mit csinálna? Azt tudtam, hogy nem szólhatok bele, ki legyen a következő nevelőszülő, csak megismerhetem. Féltem elengedni olyanhoz, aki esetleg nekünk nem szimpatikus. Mert mi lesz akkor a gyerekkel, ha ő sem bírja: kézről-kézre adjuk tovább?

A kötet kulcsgondolata számomra, amikor mesélsz arról a bizonyos visszatartó erőről. A tisztességről. Ezzel kapcsolatban a nagypapádat hozod példának, aki  hentesként dolgozott. A borítón is megjelenik egy fontos mondat erről a helyzetről: Van, amikor a szeretet már nem elég.

Hosszú, kínkeserves folyamat ez, amíg az ember megérti, hogy ha azt a szeretetet nem is tudja megadni, amire minden gyereknek szüksége lenne, de tud mást nyújtani: gondoskodni róla szívvel-lélekkel. Sokan idealizálják a nevelőszülőséget és él bennük egy tévképzet, hogy gyerek és felnőtt az első pillanatban összeborul. Biztosan létezik hasonló, de 80-90 százalékban nem erről van szó. Hogy kitart-e végül, felül tud-e kerekedni a saját komfortján és önzőségén, mert egyszerűen van valami, ami előrébb való, azt jórészt a családból hozza az ember.

A gyermekeid sosem rótták fel neked, hogy a te ötleted, ambíciód sodorta erre a családotok életét? Hiszen leírod: azért választottad a nevelőszülőséget, mert a rengeteg munka után több időt akartál tölteni a kisiskolás lányoddal és a kamasz fiaddal. Ehhez képest az új szituációban  együtt lenni még nagyobb kihívás lett, mint előtte volt.

Elképesztően összetartó család vagyunk: végigcsináltunk egy határátlépést, amikor magunk mögött hagytunk házat, hazát, családot. Már éppen megtaláltuk a helyünket teljesen, amikor jött valami, megint ledózerolt mindent és újra kellett építenünk magunkat azzal a ténnyel, hogy az életünkhöz már Lulu is hozzátartozik. A családom sohasem rótt fel nekem semmit. Ha valamire, akkor erre igazán büszke vagyok. Mindig egyértelmű volt a gyerekeknek is, hogy ha csináljuk, akkor együtt csináljuk és Lulu körül az elejétől fogva segítettek. Más kérdés: sokszor leültünk velük beszélni, hogy bírják -e még. Elmondtuk: nem az övék a felelősség, hogy eldöntsék, visszaadjuk-e Lulut, de tudnunk kell, mit éreznek. Sosem kérték, hogy ne maradjon.

Úgy tűnik, náluk is ott a zsigerekben az a bizonyos tisztesség.

Igen, és annak igazán örülök, hogyha valamit megtanultak ebből, akkor azt biztosan: egy élettel nem dobálózunk. Tudom, pontosan érzik, hogy bármi nehézség éri őket, vagy olyat tesznek majd, ami nekünk nem tetszik, sohasem kell félniük, hogy ettől majd elveszítenek minket. Bármi történjék is, mi végsőkig küzdeni fogunk értük.

Az idő előrehaladtával segít valamit, hogy Lulu idősebb lesz?

Egyértelműen. Mindenképp kisgyereket akartam, mert azt gondoltam, könnyebben alkalmazkodnak és nem traumatizálódtak annyira. Aztán megkaptam a hatalmas pofont. Megérkezett, nem beszélt, az anyanyelve ukrán, az előző nevelőcsaládjánál németül kommunikáltak vele. Ma már kétnyelvű: az óvodában németül fejezi ki magát, otthon magyarul. Kognitív értelemben egyébként sokszor átlagon felülinek látom, az érzelmek terén vannak igazi nehézségei.

Tudod, az elmúlt három évben megtanultam: az elfogadás nagyon könnyű bármivel kapcsolatban, ha ülsz a fotelban és csak bólogatnod kell. De amikor ott vagy, 0-24-ben csinálod, nincs pihenés, nincs szünet és számodra teljesen ismeretlen és olykor fájdalmas dolgokat kell elfogadnod, az már más kategória. Igazán csak az tud elfogadni, aki hasonlókat tapasztal.

Én is többször elszégyelltem magam, mert nagyon könnyű volt anno ítéletet mondani, akár nevelőszülőkről is, és a gyerek mellett korteskedni, amíg nem jártam a cipőjükben.

Említetted, hogy a te nevelőszülői tanácsadód mellettetek állt, de a kötetben elmesélsz egy másik történetet: egy iskolai abúzust, amellyel kapcsolatban szemét-fülét befogta a német gyermekvédelem és rajtad kívül tulajdonképpen az egész környezet.

Mondhatom, hogy ez életem csalódása. Tisztában voltam vele, hogy megtörténhet ilyen, a férjem ugyanis 12 éven át rendőr volt. Ami ennél is jobban megrázott az a társadalmi reakció. A hétköznapi emberek, akik teljes némasággal reagálták le a történteket, az iskola, amely rideg és közömbös volt, a gyámhivatal, amely többszöri írásos bejelentésre sem tett semmit. Tudni kell, maguk a németek is elismerik, hogy a gyermekvédelmük a szégyenfoltjuk. A német sajtó tele van abúzusról, pedofíliáról, gyerekek szexuális kizsákmányolásáról szóló hírekkel, de mégsem történik változás. A kisfiú ügyét, aki elkövette a zaklatást, szintén elengedték: sem terápiára nem kötelezték, sem a szülőket nem ellenőrizték, hogy vajon miképpen jut hasonló eszébe egy nyolcéves gyereknek. Mindenki behunyta a szemét, majd bedugta a fejét a homokba.

Amikor ezzel az üggyel kapcsolatban is patthelyzetbe kerültél és Lulu története sem ígért sok jót, hazajöttetek Magyarországra, ahol egyfajta idilli állapotban telt az itt töltött pár hét. Akkor fel sem merült bennetek, hogy visszatérjetek? Lulut egyébként elhozhatnátok végleg?

Nem hozhatnánk, de nem is merült fel, hiszen az idill éppen attól volt, hogy kiszakadtunk kicsit a saját környezetünkből. Szeretünk Magyarországon lenni, de ez csupán egy nyaralás volt, amely segített fellélegezni. Elmenekülni viszont nem akartunk és a gyerekeket sem szeretném erre tanítani. Itt az életünk Németországban, a mi munkánk, az ő barátaik, az iskolájuk. Azt hiszem, azzal traumatizáltuk volna őket, ha mindent felszámolunk. Emellett pedig a problémáinkat tekintve Magyarországon sem jobb a helyzet.

A férjed ritkán látott főszereplője a könyvnek, akiről nem írsz sokat, mégis mindig érezzük, hogy ott van, akár egy kőszikla. Mit érzett, amikor látta leírva a történeteteket?

A könyv kapcsán azt mondta, hiába tudta mi következik, mégis meglepetés volt számára minden oldal. Érdekes volt neki az én szememmel felidézni az elmúlt időszakot. Ő tényleg a mi tartóoszlopunk és örülök, ha ez kiderült. Imádom a humorát, a higgadtságát, ahogy kezeli az egész életünket. Ott áll középen és mindenki belé kapaszkodik. Sokáig abban a hitben éltem, hogy ezt a családot én tartom össze a száz kezemmel és lábammal, de rá kellett jönnöm: nem így van. Mindent tud, mindent lát. Erre egy példát is hozok, amikor elmesélem, hogyan terrorizálja Lulu titokban a kutyánkat.

Komoly dolgokról beszélsz meglepő könnyedséggel, amely azt sugallja számomra: különösen fontos felszín fölött tartó erő számotokra a humor.

Így van, az arcom alapvetően mosolyra van berendezve. Amikor a könyvborítóhoz készítettünk képeket, akkor is egyfolytában vigyorogtam, ami számomra fel sem tűnt. A nyomdába kerülés előtt jött a telefon a kiadóból, hogy kicsit tapintatosabb mosoly kellene a téma miatt. Megoldottuk. Szerencsére a fotó így is önazonos lett. De szomorú, önsajnálatot sugárzó képet semmiképpen nem akartam, mint ahogy szentimentális borítót sem. Nagy kő gördült le a szívemről, amikor megláttam Féder Márta munkáját.

Ha már gördülő kövek.. A könyv címe hogyan született?

Még amikor Magyarországon dolgoztam a gyermekvédelemben, kidolgoztam egy programot, amely lakásotthonban nevelkedő lányoknak segített volna felkészülni a családi életre. A fogamzásgátlástól a pelenkázáson át, a háztartás vezetéséig minden benne volt. Akkor találkoztam először Gazdag László Kőbölcső című versével, és a pályázatnak is ezt a címet adtam. Bár hatalmas csalódás volt, hogy végül nem valósulhatott meg az a projekt, azóta őriztem a gépemen. Amikor írni kezdtem a történetünket megakadt a szemem azon a réges-rég elmentett dokumentumon. Azonnal tudtam: ez lesz a címe.

Gondolkodtál azon, mit szól majd Lulu, ha egyszer elolvassa a könyvet?

Egy példányt mindenképpen elteszek neki, nincs szégyenkeznivalóm, ahogy neki sem. Szeretném, ha mindenki értené: nem azt akartam bemutatni, hogy én mennyire jól csinálom, mert nem. Sok-sok hibát követtem el. A helyzetünket, a nevelőszülőséget igyekeztem megmutatni, mert anno nekem nem volt reális képem róla. A mi esetünk pedig nem egyedi, nem kirívó, hanem egy átlagos történet. Ezt érdemes tudni, mielőtt valaki hasonló utat választ.

Aki elolvassa a könyved és még ezután is erre készül, annak mit mondanál: mit gondoljon még végig alaposan?

Mindenképp mérje fel, milyen szellemi, lelki támogatásra számíthat. Ahogy mondtam, számomra a nevelőszülői tanácsadóm igazi támasz, nélküle rég feladtam volna. Ő bízik bennem, mellettem van, aki viszont hasonló krízishelyzetekben egyedül marad, az nagyon könnyen visszafordul. A másik a támogató családi háttér megléte: hiába a pszichológus, a gyógypedagógus, a szakemberek.  A nehéz helyzeteket ott, abban a pillanatban a családban kell megoldani. Mindenki maga tudja felmérni: el bírja-e a cementes zsákot. És van-e, aki segít neki felemelni, ha mégsem.