Írtunk már cikket a bántalmazásról, a kapcsolati erőszakról, a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusról, meg nem született gyerekekről, az öngyilkosságról és még rengeteg fájdalmas tabutémáról. Fogalmam sincs hány százezer karakternyi szöveget írtam és olvastam át ezekről a nehéz, testileg-lelkileg megterhelő élethelyzetekről, de nehezen tudnék felidézni olyan részletet, ami jobban megérintett, vagy felkavart volna, mint az alábbi, a Kafarnaum című filmben elhangzó, mindössze négysoros párbeszéd, amely egy szír kisfiú, a (feltehetően) 12 éves Zain Al-Hadzs és az ő tárgyalását lefolytató libanoni bíró között zajlik.

  • Tudod, miért vagy itt?
  • Igen.
  • Miért?
  • Be akarom perelni a szüleimet. Amiért a világra jöttem.

A megrázó dialógus és a per a valóságban nem zajlott le, de a probléma és az azt megmutató történetek, amelyekre Nadine Labaki libanoni-francia-amerikai koprodukcióban készült filmje ráirányítja a figyelmet, nagyon is valóságosak. Az, hogy mennyire azok, már a film készítésének körülményeiből is kiderül.

Adta magát a kérdés…

„A forgatást hosszas kutatómunka előzte meg, sok olyan helyet meglátogattunk, ahol háború sújtotta övezetből menekült gyerekek éltek. Jártunk tranzitzónában, kiskorúak börtönében, alapítványoknál, segélyszervezetnél.

Miközben beszélgettünk a gyerekekkel, azt is megkérdeztük tőlük, hogy boldogok-e. És a gyerekek minden alkalommal nemmel válaszoltak. Szóval a kérdés, hogy miért születtek meg, ha nem ismerhetik a boldogságot, adta magát” – fogalmazott a rendező arra a kérdésre válaszolva, hogy hogyan születetett meg a Szíriából Libanonba menekült kisfiú, Zain történetét feldolgozó film ötlete.

Ennek tudatában figyelem a pulpitus mögül éppen csak kilátszó Zaint, ahogy kimondja ezeket a saját létezésének fájdalmáról tanúskodó szavakat, és valahogy minden, ami eszembe jut; minden szó, minden mondat, minden jelző sekélyesnek és kifejezéstelennek tűnik – szemben a film képeivel, amelyek sokkal pontosabban beszélnek a szomorú valóságról.

Senki nem játszik, mindenki önmagát adja

Zain és az ő élete ugyanis valóságos. Nagyon is az. A rendező – ahogy ebben a videóban fogalmaz – egy „vadcastingon” – az utcán talált rá a kisfiúra, és a második mondat után tudta, hogy őt keresi. A többi szereplővel is hasonló az helyzet, „senki nem játszik, mindenki önmagát adja, alkalmazkodtunk a színészekhez, ha kellett, hozzáigazítottuk az előre megírt terveket a karakterek történetéhez”.

Erre egyébként a stáb a hat hónapig tartó forgatás során sokszor rá is volt kényszerítve. A filmben szereplő kisbaba édesanyját alakító színésznőt például a cselekmény egy pontján letartóztatják (a film története szerint a kisfiáról ezt követően Zain gondoskodik). A valóságban (is) illegálisan Bejrútban tartózkodó színészt a jelenet leforgatása után tényleg letartóztatták, akárcsak a kislány szüleit, akiről ezt követően heteken át a stáb gondoskodott.

A főszereplő Zain Al-Hadzs neve pedig valójában Zain Al Rafeea. Szíriából menekült Libanonba. Arról, hogy pontosan hány sorstársa van, vagyis hányan élnek hozzá hasonló körülmények között a Szíriával szomszédos Libanonban (ahol a lakosság felét szíriai menekültek teszik ki), nem készültek statisztikák. A rendező szerint azért nem, mert a valóság annyira elkeserítő, hogy az illetékesek inkább nem szeretnék megismerni a pontos számokat.

Szikár tények

Vannak azonban mindenki számára elérhető adatok, amelyeket a menekült gyerekek vonatkozásában jellemzően az UNICEF-nek köszönhetően ismerhetünk. A teljesség igénye nélkül kigyűjtöttem párat:

  • összesen körülbelül 8.4 millió gyereket érint vagy érintett a szíriai háború – Szíria gyermeknépességének több mint 80 százalékát –, az országon belül vagy menekültként a szomszédos országokban.
  • 2017 során a szélsőséges és válogatás nélküli erőszak soha nem látott számú gyermek életébe került – abban az évben 2016-hoz képest 50%-kal több gyermek vesztette életét Szíriában.
  • 2,3 millió gyerek él menekültként Törökországban, Libanonban, Jordániában, Egyiptomban és Irakban.
  • A film forgatásának évében, vagyis 2016-ban világszerte 28 millió gyermek kényszerült elhagyni otthonát – közöttük 10 millió gyermekkorú menekült – hazai és határokon átívelő erőszak és konfliktusok miatt.
  • Ugyanebben az évben becslések alapján 17 millió gyermek kényszerült elhagyni otthonát és vált gyökértelenné saját hazájában
  • Az elmúlt években közel 20 millió migráns gyermek hagyta el világszerte az otthonát különböző okok, például súlyos szegénység vagy bandaháborúk miatt. Sokukat, mivel nincsenek irataik és bizonytalan a jogi státuszuk, különösen veszélyezteti a bántalmazás és az őrizetbe vétel. Mivel nem követik szisztematikusan nyomon helyzetük alakulását – védtelenek maradnak olvasható az UNICEF oldalán.

„Zain tárgyalása szimbolikus”

Zain hozzájuk hasonlóan papírok, személyazonosság nélkül élt, amikor találkozott a rendezővel, aki, azt hiszem, értem, hogy miért őt választotta.

Nézem ezt a kisfiút, akinek a szemében egyszerre van ott a világ összes reménye és reménytelensége; nézem, ahogy Bejrút nyomorúságos utcáin, húzza-vonja maga után, cipeli a világ összes terhét, és csak arra tudok gondolni, hogy ez nem lehet igaz, hogy ezt nem lehet kibírni, mégis hogy lehetséges ez? Mégis, hogy képes a világ ennyi szenvedést ilyen mérhetetlen közönnyel nézni?

Pörögnek a képek, és közben érzem, ahogy lassan egyetlen összefüggő szívfájdalommá alakulnak át bennem a szikár tények; ahogy a statisztikai adatok a racionális szintemről a torkomat fojtogató síráson át a mellkasom felé vándorolnak.

Ahogy a rendező is fogalmaz ebben az interjúban: „Zain tárgyalása szimbolikus”, szavai az összes érintett fájdalmáról szólnak. Vádbeszédében az összes sorstársa nevében kéri számon a felelősöket; a film története szerint a szüleit (akik a saját gyermekük születési dátumát sem ismerik), de a vádlottak padján ott kellene üljön az összes ember, aki a legapróbb mértékben is felelőssé tehető azért, hogy egy olyan világban élünk, ahol gyerekek milliói (!!!) életveszélyben, védtelenül, nélkülözésben, nyomorban és fájdalomban élnek.

A reményen kívül nem maradt semmijük

Ott kellene, hogy üljenek azok, akiknek a kapzsisága, hatalomvágya, elvakultsága oda vezetett, hogy gyerekek milliói nőnek fel úgy (feltéve, hogy egyáltalán életben maradnak), hogy a legalapvetőbb jogaik nem érvényesülnek: nem tanulhatnak, nem gondoskodnak róluk, nem élhetnek és fejlődhetnek egészségesen, nincs nevük, születési dátumuk, személyazonosságuk, családjuk, magánéletük – a reményen kívül nem maradt semmijük.

Ülök a belvárosi művész mozi kényelmes fotelében, és nagyon-nagyon kényelmetlen belegondolni abba, hogy egy olyan világban élek, ahol az emberiség nevében eljáró döntéshozók bírósága úgy határozott, hogy ezen a világon több millió gyereknek egész egyszerűen nincs joga gyereknek lenni.

Nézem ezt a filmet, ami az első perctől kezdve úgy hat rám, mintha egy porszem lennék egy íróasztalon pihenő fölgömbön, amit egyik pillanatról a másikra megpördítenek. Ehhez hasonlítható az erő, amivel a Kafarnaum kirepít a komfortzónámból. Olyan intenzitással, olyan erőteljesen szembesít a valósággal, ahogy korábban egyetlen másik film sem…

Nem megoldás, ha elfordítjuk a fejünket

Mondhatjuk persze, hogy nekünk ehhez nincs közünk, hogy ez az egész nagyon messze van Európától, és nekünk ezzel nincs semmi dolgunk, de azt gondolom, hogy ez minimum önámítás, de leginkább egy végtelenül önző és álságos gondolkodás.

Természetesen azt sem szeretném sugallni, hogy most azonnal mindenki kezdje el rosszul érezni magát amiatt, hogy nem ilyen körülmények között kell élnie. Tisztában vagyok vele, hogy ez semmire sem megoldás. Igaziból fogalmam sincs, mi a megoldás, és nagyon távol áll tőlem, hogy morális magasságokból szónokoljak valamiről, amiről valójában fogalmam sincs csak felszínt karcolgató információim vannak.

Egyvalamiben viszont biztos vagyok: ez így nincs jól. Nagyon nincs jól, és bármilyen fájdalmas is ezt látni, nem megoldás, ha elfordítjuk a fejünket. Nagyon sokan szenvednek ezen a világon, és ha erről nem veszünk tudomást, attól ez a helyzet nem változik, sőt. Akkor könnyen elérkezhet a pillanat, amikor már nem fogunk tudni nem odanézni…

„Meggyőződésem, hogy emberként egyéni sorsokra, történetekre vagyunk fogékonyak, (…) az embereket a történetek érintik meg. Böngészhetjük a statisztikákat, nézhetjük a híreket, de ezek nincsenek hatással ránk. Megnézzük, elolvassuk és éljük tovább az életünket. Ahhoz, hogy megértsünk valamit, először is érdekelnie kell minket, és ahhoz, hogy érdekeljen, éreznünk kell valamit” – nyilatkozta Khaled Hosseini, író az Ima tengeren című könyve kapcsán a Könyves Magazinnak.

A Kafarnaum egy olyan film, amely elmondhatatlanul sokat segít abban, hogy átérezzük ezeknek az embereknek; felnőtteknek és gyerekeknek, apáknak és anyáknak a fájdalmát. Ahogy Hosseini is mondja, csak így lehet esélyünk arra, hogy a tagadás és a bűnbakkeresés paradigmájából kimozdulva közelebb kerüljünk a megértéshez, és ezzel együtt a megoldáshoz.

A sztereotípiák szajkózása és az illúziók kergetése helyett sokkal gyakrabban kellene a valóság felé fordulnunk. Ahogy azt a szóban forgó film rendezője is tette, akit saját bevallása szerint is teljesen megváltoztatott ez a film. Nadine Labaki ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy „Ez nemcsak egy film, hanem ezeknek a történeteknek az igazsága.”. Márpedig az igazságról mindenkinek tudnia kell – ezt a filmet pedig mindenkinek látnia kell.

Epilógus

A Kafarnaum vetítését követően a Cannes-i Filmfesztivál közönsége 20 percen át felállva tapsolta az alkotókat, köztük Zaint is, akinek néhány hónappal korábban még csak papírjai sem voltak, amelyek bizonyították volna a létezését. Most pedig ott áll a világ egyik legrangosabb fesztiváljának vörös szőnyegén és mindenki őt ünnepli. Őt és a családját Norvégia azóta befogadta, a szülei kaptak munkát és letelepedési engedélyt is. Zain pedig színész szeretne lenni.

Több millió gyermek. Zain egy közülük, aki végigért a remény útján. Nézem, ahogy ott áll Európa legrangosabb filmfesztiváljának nézőterén, és ahogy körbejáratja a tekintetét az őt éltető tömegen, a szemében ott csillog a világ összes reménye.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest