„A társadalmunk kapcsolati szegénysége lelki éhínséget okoz” – Miért nem figyelünk egymásra?

Egy korábbi cikkemben már meséltem nektek arról, mennyire nagy hatással volt rám Oprah Winfrey és Bruce D. Perry Mi történt veled? című könyve. Akkor magát a kötetet ajánlottam (teljes szívvel) nektek, szó esik azonban benne egy olyan témáról, amiről muszáj külön is, és nem lehet eleget írni: a kapcsolati szegénység, azaz a valódi figyelem és az empátia hiányának kérdésköréről.

Magam is többgyerekes anyuka vagyok, és kezdettől fogva azon munkálkodom, hogy az egyre inkább előtérbe nyomuló technológia ne szivárogjon be a családunkba. Éppen ezért nálunk nincsen tévéadás, a férjemmel mindketten letesszük a telefont, mikor gyerekekkel vagyunk, és tévénézés helyett legtöbbször olvasunk nekik és játszunk velük. Ez persze nem mindig (és tudom, nem mindenkinek) egyszerű. Természetesen a mi gyerekeink is nézhetnek időnként mesét, de nagyon szűk időintervallumban és nem az uralja a napi programjaikat sem hétköznap délután, sem hétvégén. Hatalmas örömmel töltött el, hogy a könyv hangsúlyozza, mennyire fontos a gyerekek számára a szüleik teljes figyelme.

„Nem vagyok elég fontos”

Perry szerint rendkívül negatívan befolyásolja a gyerek egészséges fejlődését, ha a szülő képtelen a jelenben létezni. A gyerekeknél az az érzés, hogy „fontos vagyok”, akkor alakul ki, ha a szülő valóban odafigyel rájuk. Szükséges a teljes, tökéletes figyelem, ami azt sugallja neki, hogy

„Látlak. Figyelek rád. Itt vagyok veled.”

Abban az esetben, ha nem kapja meg a kellő figyelmet, esetleg a telefont nézzük, miközben a kisgyerek beszél hozzánk, akaratlanul azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy ő nem fontos. „Az elutasító nevelés kiengesztelhetetlen szeretetéhséghez vezethet” – írja Bruce Perry.

A közönyre, az elutasításra és érzelemhiányra a csecsemő, kisgyermek érzelmileg visszahúzódik. Ha ez tartósan fennáll, akkor a gyerek úgy nő fel, hogy azt érzi, „nem vagyok elég fontos”, „engem nem lehet szeretni”. Ez pedig később önpusztító, önszabotáló viselkedéshez vezethet.

A könyv hosszan fejtegeti, hogy az elhanyagolás hasonlóan mérgező, mint a trauma. Megrázó volt olvasni a „romániai árvák” esetéről, amikor több mint ötszázezer gyerek töltötte korai éveinek egy részét állami árvaházakban a nyolcvanas években, szörnyű körülmények között. Sokszor több, mint ötven csecsemő volt összezsúfolva egyetlen teremben. Mindegyikük kiságyban feküdt egész álló nap, és egy-két gondozó felügyelt rájuk tizenkét órás váltásokban. Alultápláltak voltak és bántalmazták őket. Dr. Perry azt figyelte meg, minél több időt töltöttek ebben az állapotban, annál súlyosabb problémákkal küzdöttek a későbbiekben.

Elhanyagolás

Elhanyagolásról akkor beszélünk, ha egy gyerek életében nincs meg a rendezettség, kiszámíthatatlan, kaotikus állapotok veszik körbe.

Az elhanyagolásnak több típusát különböztetjük meg:

Leggyakoribb formája az időszakos, kiszámíthatatlan gondoskodás. Ezt úgy képzeljük el, hogy egyik esetben, amikor a csecsemő sír, a szülő odamegy hozzá, megnyugtatja, ám a következő alkalommal figyelmen kívül hagyja, aztán legközelebb bántja, megrázza vagy kiabál vele.

Másik típusa a részleges elhanyagolás. Ezt Dr. Perry egy példán keresztül szemléltette, mely során elmesélte, hogy öt testvérrel dolgozott együtt, akik kivétel nélkül tündéri gyerekek voltak. Az anyjuk egyedül nevelte őket, szeretettel fordult feléjük, de annyira rettegett attól, hogy valami bajuk eshet, hogy nem engedte ki őket a lakásból, sőt, ugyanabban a szobában kellett ülniük egész nap, a végén pedig már a kanapén is csak gyerekülésben ülhettek. A legnagyobb testvér is alig tudott lábra állni. De ide sorolható az érzelmi elhanyagoltságnak az a formája is, amikor a gyermeket folyamatosan más-más bébiszitterre bízzák, hiszen így több kulcsfontosságú társas képessége nem tud kifejlődni.

Az ilyen környezetben felnőtt gyerekeknek türelemre, megértésre, és új tapasztalatokra van szükségük ahhoz, hogy új világképet formálhassanak maguknak. Ehhez sokszor terápiás munkán keresztül vezet az út. A múltunktól nem szabadulhatunk, s a múltbeli tapasztalatainkat nem tudjuk egyszerűen csak kitörölni, de nem is ez a cél. Ezeknek a terápiáknak a lényege, hogy

„új asszociációkat, új, egészségesebb „alapbeállításokat” hozzon létre az agyban. Egy jobb alternatívát teremtsünk. Ehhez pedig ismétlésre és időre van szükség.”

Társas kapcsolatok vs. a modern világ vívmányai

Nem tudok szó nélkül elmenni a könyv azon okfejtése mellett, melyben az emberi kapcsolatok fontosságáról beszél. Sajnos manapság olyan világban élünk, melyben ezen kapcsolatok egyre inkább elszigetelődnek, perifériára kerülnek. Dr. Perry kifejti, hogy az egyre gyérülő kapcsolataink következtében mind inkább túlérzékennyé válunk, és az „észérvek helyett az érzések irányította gondolkodás és cselekvés kerekedik felül rajtunk.”

„Lassan képtelenné válunk nyugodtan megfontolni egy másik ember véleményét, reagálni rá, és megpróbálni az ő szemszögéből látni a dolgokat.”

A kommunikáció fokozza az alkalmazkodóképességünket és növeli az empátiánkat. Megszívlelendő tanács, amit ír, hogy nem szabadna haraggal a szívünkben elrohannunk, kihátrálnunk egy-egy beszélgetésből, hiszen fontos, hogy visszanyerjük az egyensúlyunkat és „befoltozzuk a szakadásokat”.  Fontos, hogy megbocsátóbbak és türelmesek legyünk társainkkal szemben, és megpróbáljuk megérteni azokat az embereket is, akik mások, mint mi. Ha empatikusan próbálunk hozzáállni a másik emberhez, nagyobb az esélye, hogy pozitívabban fogjuk szemlélni a történteket.

Sajnos manapság egyre inkább elvesztjük a közvetlen kapcsolatot embertársainkkal, és a modern vívmányaink egyre inkább eltávolítanak minket attól a természeti világtól, amely régen meghatározta mindennapjainkat. Kifordultunk önmagunkból, lázadunk a természet ellen: megjelentek a mesterséges fények, feldolgozott élelmiszereket fogyasztunk – amelyek újabb és újabb stresszt rónak az agyunkra.

„Teljesen kimeríti a stresszválasz-rendszereinket, hogy folyamatosan a modern világ érzékszervi kakofóniájával kell megküzdenünk: az utca hangjaival, a közlekedés, a repülőgépek, a rádió és tévé zajával, a hűtőszekrények zümmögésével, a számítógép ventilátorának suhogásával” – írja a könyv.

Kapcsolati szegénység

Letaglózott a gondolat, hogy az utcán sétálva, amikor ismeretlen emberekkel találkozunk, az agyunk akaratlanul is felteszi magának a kérdést, vajon veszélyt jelenthet-e számunkra a másik. Barát vagy ellenség?

Társadalmunkban fokozottan nő a szorongás, rengeteg ember szenved alvásproblémáktól, egyre többen nyúlnak tudatmódosító szerekhez, altatókhoz, és gyakoribb a depresszió. Ezekben pedig sokszor szerepet játszik a társas kapcsolatok hiánya és az egyre növekvő magány érzése.

Hozzá vagyunk nőve a kütyükhöz, egyfolytában nyomkodjuk a telefonunkat, a gyermekek kezébe nyomjuk a tabletet, hogy „ne legyen vele gond.”

„Véleményem szerint nincs elegendő olyan pillanat az életünkben, amikor csendben beszélgetnénk egy barátunkkal mindenféle elterelő tényezők nélkül”

– írja Bruce Perry.

A kapcsolati szegénység, a figyelemhiány a gyermekekre van a legrosszabb hatással. Egyre több helyről hallani, öngyilkos lett egy kisgyerek, mert csúfolták, kiközösítették, kínozták az iskolában, a közösségben. Dr. Perry remek hasonlattal hívja fel a figyelmet a problémára: „Bizonyos értelemben a társadalmunk kapcsolati szegénysége egyfajta társas és lelki éhínséget okoz. És a társadalmunkban számtalan ember, köztük gyerekek és fiatalok is, éheznek az érintésre.”

Minden embernek szüksége van társas kapcsolatokra, szeretetre, ölelésre, megértésre, és arra, hogy nyitottan álljunk egy-egy felmerülő problémához. Mindannyian hordozunk sebeket, minden embert ért valamiféle trauma élete során, ami most meghatározza a világhoz, embertársaihoz való hozzáállását. Nagyon fontos, hogy empátiával forduljunk egymás felé, és ha segíteni szeretnénk, ne felejtsük el megkérdezni, „Mi történt veled?”.