„Mindig újraírhatjuk életünk forgatókönyvét” – A Mi történt veled? című könyvet ajánljuk

A közel három éve tartó mély önismereti munkám során számos könyvbe botlottam az interneten és könyvesboltokban egyaránt. Először mindenfélét megvásároltam, aztán szép lassan kitapasztaltam, melyek azok az önismereti könyvek, amelyek nem felületesek, de még közérthetőek, nem mellesleg valóban hatásosak is. Egy internetes böngészés során jött velem szembe Oprah Winfrey és Dr. Bruce D. Perry könyve, a Mi történt veled? Alapjaiban változtatta meg a nézőpontomat, a rálátásomat az életemre, és nyitotta fel a szememet. Ajánlom szeretettel mindenkinek!

Oprah és Bruce – kik is ők?

Oprah Winfrey neve sokunknak ismerősen csenghet, hiszen az egyik legismertebb médiaszemélyiség az USA-ban. Az Oprah Winfrey Show 1986-ban debütált, és a 25 éves fennállása alatt a legnagyobb sztárok fordultak meg a műsorban.

Oprah két tinédzser (házasságon kívüli) gyermekeként született. Egészen kicsi korában a nagymamájához került, ahol a „gyerekeknek nem volt szava”. Hatéves korában került vissza édesanyjához, ahol nagybátyja, unokatestvére és anyja barátai rendszeresen szexuálisan zaklatták. Mindezekről saját showműsorában beszélt először, 1986-ban.

Bruce D. Perry neve sokaknak itthon is ismerős lehet, hiszen több könyve is megjelent már magyarul, közülük talán a legismertebb A ketrecbe zárt fiú. Gyermekpszichiáter és neurológus, valamint a Gyermekkori Trauma Akadémia rangidős tagja.

Amikor keresed az okokat, de nem találod

Az önismereti munkám során egyre többször állapítottam meg magamban, hogy egy-egy helyzet sokszor túlzó, irracionális reakciót vált ki belőlem. Amikor erre tudatosan figyelni kezdtem, folyamatosan kattogott az agyam: „miért így reagálok?”

Miért rándul össze a gyomrom, ha közösségbe kell mennem? Miért kap el szinte a pánik, ha ismeretlen emberrel kell találkoznom? Amikor a férjem reggel morcosan ébredt, miért támadt fel bennem az az érzés, hogy velem van valami baja?

Ezek után akadt meg a szemem Oprah és Dr. Perry könyvén, melynek a hátsó borítóján ez áll: „Feltettük-e már önmagunknak valaha azt a kérdést, hogy Ezt most miért csináltam?, illetve Miért nem vagyok képes irányítani a saját viselkedésemet? Reakcióinkat látva a környezetünk elítélhet minket, és azt gondolhatja: Mi a baj ezzel az emberrel?”

Az első és legfontosabb ebben a könyvben (amit már a tartalomnál is hangoztatnak az írók), hogy a Mi a baj veled? helyett azt a kérdést kell feltennünk:

„Mi történt veled?”

A könyv tíz fejezete számos felismerést, aha-élményt tartogat az olvasóinak, és felnyitja a szemünket az életünkkel, átélt traumáinkkal kapcsolatban.

A felépítése olyan, mintha végig egy párbeszéd zajlana Oprah és Bruce között. Egymásra reflektálnak, kérdésekre válaszolnak és felmerült problémákat magyaráznak meg. Oprah inkább a saját és az interjúi során hallott történeteket osztja meg velünk, míg Bruce amellett, hogy szintén leír saját eseteket, nagyon közérthetően magyarázza közben az agyunk működését – sokszor ábrákkal szemléltetve a könnyebb érthetőség jegyében.

Dr. Perry így magyarázza az élmények feldolgozását: „Minden élményünket lentről felfelé dolgozzuk fel, azaz ahhoz, hogy eljuthassunk az agyunk legfelsőbb, „okos” területére, előbb végig kell haladnunk az alsóbb, kevésbé okos területeken. Ez a szakaszos feldolgozás azt jelenti, hogy legelőször az agyunk legprimitívebb, reaktív része értelmezi az érzékszerveinken keresztül beérkező ingereket, és reagál rájuk. A lényeg tehát az, hogy

agyunk szerkezetéből adódóan előbb cselekszünk és érzünk, mint ahogy gondolkodnánk.”

Már rögtön az első fejezetben olvashatunk szemfelnyitó példákat arra nézve, egy-egy hétköznapinak tűnő helyzetben miért reagálhatunk mégis a várhatónál erőteljesebben.

Rám legerősebben az hatott, amikor Samuel-ről olvastam, akit hétévesen emeltek ki – négy fiatalabb testvérével együtt – egy elhanyagoló családból. Samuel gondoskodott a kisebb testvéreiről és védte meg őket az apjuktól, amikor az ittasan bántalmazta őket. Kiemelésük után a négy kisebb testvér másik nevelőotthonba került, amiért Sam sorra szökött meg az otthonokból, hogy megkeresse őket. Tizenegy éves korára tizenkét nevelőotthonban élt és tizenkét iskolába járt, mire arra a helyre került, ahol Dr. Perry is foglalkozni kezdett vele. Dr. Perry első teendői közt szerepelt, hogy segített felvenni a kapcsolatot a testvéreivel, így a fiú megnyugodott.

Az elkövetkező három év alatt Samuel állapota sokat javult, tudott uralkodni magán, fejlődtek a társas készségei, mígnem egy új tanárt kapott az iskolában. Az első két hete alatt három komolyabb dühkitörése volt, és olyan agresszíven reagált a tanár felé, hogy kétszer le is kellett fogni.

Perry csak a Sam apjával való találkozás során ébredt rá, hogy mind az apa, mind a tanár Old Spice dezodort használ. Az illat Sam-ből az apja korábbi agresszív viselkedése miatt szorongást és félelmet váltott ki. Miután a tanár másik dezodorra váltott, Sam dühkitörései teljesen megszűntek.

A fenti példa is jól mutatja, elég egy illat, egy dal, egy szó vagy akár egy tekintet, ami előhozhat belőlünk rég elfeledett emlékeket. Amik, attól függően, hogy pozitív nagy negatív emlékek, más-más válaszreakciót fognak kiváltani belőlünk.

A test, lélek és elme

A könyv mélyrehatóan foglalkozik a folyamatos stressz negatív hatásaival, rávilágítva arra, mennyire fontos, hogy megtaláljuk a szorongást kiváltó okokat, és kezelésbe vegyük őket. A hosszútávon fennálló stressz hatására a szervezetünk állandó készenléti állapotban van, azaz mindig ugrásra kész. Ez hosszabb távon rossz hatással lehet az általános fizikai és érzelmi állapotunkra. Nem elhanyagolható a szervezetre gyakorolt negatív hatása sem: növelheti többek között a daganatos betegségek, a stroke, a szívbetegség kialakulásának kockázatát.

Mindkét szerző arra biztat, próbáljuk megtalálni azt, ami számunkra megnyugvást okoz, legyen az a zene, a tánc, a nevetés, baráti beszélgetések, kötögetés, főzés stb. Figyeljünk befelé, engedjük meg magunknak, hogy észrevegyük, mi az, ami nekünk jólesik.

Dr. Perry kiemeli a ritmus szerepét az életünkben, ami elengedhetetlen a test és elme harmóniája szempontjából. Magyarázata visszanyúlik egészen a csecsemőkorra, hiszen a síró kisbabát is, többek között, ringatással próbáljuk megnyugtatni.

Ez alól a felnőtt sem kivétel: öntudatlanul is igyekszünk megtalálni azokat a ritmusokat és tevékenységeket, amelyet megnyugtatnak bennünket:

„Mindenkinek megvan a maga menedéke, amelyhez fordulhat, ha úgy érzi, nincs összhangban önmagával, szorong vagy feszült. Ezek közös eleme a ritmus. A ritmus regulációs, azaz szabályozó hatással bír.”

A szeretet elengedhetetlen

Ahhoz, hogy megleljük a választ arra a kérdése, vajon mit is jelent a szeretet, egészen az újszülöttkorig kell visszanyúlnunk.

Dr. Perry szerint a „lényeg, hogy a gondviselő jelen legyen, és kielégítse az újszülött szükségleteit… A baba számára a szeretetet a szülő illata, bőrének melege, gondviselői látványa és hangja, illetve azok figyelmes és készséges tettei jelentik.” A könyv olyan egyetemes alapigazságokat fogalmaz meg, mint a „szeretetre való képesség az emberiség sikeres túlélésének kulcsa”, vagy „amiként szerettek minket, az határozza meg fontos ideghálózataink kialakulását, különös tekintettel a már említett központi szabályozó hálózatokra.”

Nagyon szemléletesen a házépítéshez hasonlítja ennek a fejlődését: az első művelet az alapozás, melyet a szerkezet felhúzása követ, majd a padló lefektetése, aztán az elektromos hálózat és vízvezetékek beépítése. Csak ezután tudunk beköltözni.

És ugyanúgy, mint a házépítésnél, az életünkben sem egyből fognak jelentkezni a problémák. Viszont a korai munkálatok hibái előbb-utóbb problémákat fognak okozni. Ugyanez igaz egy kisgyerek esetében is.

Magam sem gondoltam volna az utam elején, de nekem is rá kellett döbbennem, hogy működésünk, a különféle helyzetekre adott reakciónk nagyban függ attól, hogyan szerettek minket gyerekkorunkban, hiszen „sebezhetőségünk nagyrészt gondviselőink kaotikus és kiszámíthatatlan viselkedésének a fejlődő stresszválasz-rendszerünkre gyakorolt hatásából eredeztethető, melynek következtében e rendszer túlérzékennyé válik.”

Az ártalmas élmények és a társas kapcsolatok egyensúlya

Perry munkatársaival több éven keresztül végzett kutatómunkát, melyben feltérképezték az alanyok traumatikus élményeit és ártalmas gyerekkori tapasztalatait, illetve úgynevezett „társas egészségi állapotukat”. Arra a következtetésre jutottak, hogy utóbbi nagyobb befolyással van a mentális egészségre, mint az ártalmas tapasztalatok. Ebből is látszik, mennyire fontosak a kapcsolatok az egyén életében, hiszen képesek kiegyensúlyozni az ártalmas élmények okozta károkat.

Az ártalmas tapasztalatok elszenvedésének időpontja nagyon fontos szerepet játszik az egészségügyi problémák kockázatának megnövekedésében.

A könyvből kiderül, hogy életünk első két hónapja során szerzett tapasztalatok nagyban befolyásolják a hosszú távú egészségünket és fejlődésünket. Ha ebben az időszakban sok negatív hatás ér minket, valószínűleg sokkal nehezebb lesz boldogulnunk az életben.

Oprah és Bruce hosszan értekezik arról is, mennyire fontos lenne a megelőzés és a fiatal szülők támogatása. Ha a rászoruló szülők kaphatnának segítséget, gondoskodást, az a gyerekek számára is egy pozitívabb kiindulópontot szolgáltatna az élethez.

Perry kulcsfontosságúnak tartja az időzítést: azaz az első két hónapban a kitüntetett figyelmet és gondoskodást. Vizsgálatok igazolták ugyanis, hogy azok a gyerekek, akik ebben az időszakban megkapták a kellő figyelmet és szeretetet, hiába következett utána esetleg jópár év traumaterhes időszak, kiszámíthatatlanság és instabilitás, még így is sokkal egészségesebbek lettek hosszú távon, mint azok a gyerekek, akiket ebben a kritikus intervallumban elhanyagoltak.

A disszociatív válaszreakció

Az úgynevezett disszociatív válaszreakció akkor lép életbe, ha elkerülhetetlen fájdalmat és veszélyt érzékelünk, hiszen ilyenkor a testünk és az agyunk meg akar védeni minket. Hogy jobban megértsük ennek a mechanizmusát, Perry levezeti a következőt: ha egy csecsemő sír, és nem kap rá válaszreakciót, előbb-utóbb eltávolítja magát a külvilágtól (azaz disszociál), hogy „elkerülje a kellemetlenséget”.

Ez ugyanúgy igaz gyerekekre, fiatalokra és felnőttekre egyaránt.

Ebben az állapotban úgy érezzük, mintha az idő lelassulna. „A percek mintha egy soha véget nem érő pillanatba sűrűsödnének össze.” Ez van, hogy percekig tart, de előfordulhat, hogy akár órákig, vagy napokig is fennáll.

Sajnos, ha a disszociatív neurobiológia túlérzékennyé válik, akkor különféle önnyugtató, fájdalom enyhítő „módszerek” jelenhetnek meg, mint az önsértés vagy a szerhasználat. De van kiút!

„Mindig újraírhatjuk életünk forgatókönyvét”

Én több, mint három éve járok terápiára, és sosem gondoltam volna, amikor elkezdtem, hogy az életem ennyire gyökeresen megváltozik.

Hatalmas segítség lehet másoknak is, ha megtudják, egy adott helyzetben miért éppen úgy cselekednek, miért gurulnak dühbe vagy adnak irreális válaszreakciót egy másoknak teljesen hétköznapi kérdésre.

Ha megismerjük agyunk működését, képet kaphatunk arról, mit miért csinálunk.

Ha elolvassuk ezt a könyvet, láthatjuk, minden a csecsemőkorig, sőt, a magzati korig nyúlik vissza. De a kép talán még így sem egészen teljes, hiszen sokszor generációkon átívelő traumák mozgatják életünk fonalát. Jó érzéssel tölt majd el minket, hogy rájövünk, nem vagyunk egyedül, rengetegen küzdenek hasonló problémákkal, de olvasva az esettanulmányokat, személyes élménybeszámolókat, láthatjuk, hogy nagyon sok embernek sikerült „újraírnia élete forgatókönyvét”.

Ez nekünk is sikerülhet.

Biztatni tudom a szülőket is, olvassák el a könyvet, és ennek fényében kezdjenek neki, folytassák vagy változtassanak a gyermekük nevelésén, mert sosem késő!

Szeretnék még egy fontos momentumot kiragadni a könyvből, amely nem más, mint a harag. Harag a szüleink, a gondozóink iránt, hogy milyen károkat okoztak bennünk. Úgy vélem, ezen keresztülmegy és keresztül kell mennie minden, a változás útjára lépett embernek, ami azonban segíthet csillapítani ezt az érzést az, ha szem előtt tartjuk, hogy egykor ők maguk is gyerekek voltak, akikre hatott az ő szüleik viselkedése. Ahogy Oprah és Bruce Perry fogalmaz:

„A trauma hatásai egész generációkon és közösségeken ívelnek át, ezért fontos, hogy mindig együttérzéssel viseltessünk irántuk, és feltegyük nekik a kérdést: Mi történt veled?”