„Az emberek fele függ valamitől” – Interjú Kapitány-Fövény Mátéval a függőségről

„Az addikció nagyon is köztünk, illetve bennünk élő zavar, mondhatnánk, szinte alapvető emberi természetünk – épp ezért elharapózásának megakadályozása túlnyomórészt a saját felelősségünk” – írja Ezerarcú függőség című könyvében Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, adjunktus. A szerzővel ennek a rendkívül összetett problémának a testi-lelki tényezőiről, a pozitív addikcióról, és a megelőzés lehetőségeiről beszélgettünk.

Kapitány-Fövény Máté. Fotó: Reviczky Zsolt

Szinte lehetetlen ma úgy beszélni a függőségről, hogy ne kerüljön elő az akaraterő témája – azaz leginkább az a nézet, hogy aki igazán akarja, az bizony le tudja tenni… Te is említed a könyvben, hogy egész régen, már a XVIII. században sem volt ismeretlen ez a vélekedés. Mekkora szerep jut valójában az akaraterőnek, ha függőségről beszélünk?

A függőség kialakulását nagyon-nagyon hosszú ideig kizárólag az akaratgyengeségnek tulajdonították. Aztán az orvostudomány, az agyi képalkotó eljárások fejlődésének köszönhetően megtudtuk, hogy sokkal többről van szó, mint akarathiányról: szerepet játszanak a genetikai tényezők, az örökletesség, a neurobiológiai meghatározottság.

Az, hogy a függőség kizárólag az akaraterő hiányáról szól, nagyon leegyszerűsítő nézet. Kicsit ahhoz hasonló, mint amikor valaki depresszióban szenved, és a rokonok, ismerősök biztatják, hogy ugyan ne legyen már olyan rosszkedvű – mintha a depresszióból kilábalni ennyire egyszerű lenne.

A határ valahol ott húzódik, hogy míg a kialakulás során még mondhatjuk, hogy az akaratlagos lépések sorozata számít, onnantól, hogy a függőség kialakult, az már valóban betegség. Azt azonban, hogy az az adott döntés igen vagy nem, nagyon sok háttértényező befolyásolja: távolról sem csak az akaraterő számít, hanem a transzgenerációs behatások, öröklött mintázatok (mint például az impulzivitás) is.

Meg lehet határozni azt a pontot, amikortól már nem a döntéseken múlik, mi történik?

Van egy konkrét pont: amikor kialakul a hozzászokás, és megjelenik egyfajta fizikai függőség is. Ez főleg a szerhasználat esetében jellemző, de vannak olyan viselkedési addikciók is, mint például a testedzésfüggőség, ahol szintén megjelennek fizikai tünetek.

Amikor a tolerancia, a hozzászokás kialakult, és jelentkeznek a megvonási tünetek, már maga a tünnettan az, ami mozgatja a viselkedést – hiszen ki akarna rosszullétet, remegő kezeket, sóvárgást?  Egészen eddig még könnyebben tudjuk szabályozni a viselkedésünket, amikor azonban már kialakult a klinikai értelemben vett függőség, jóval nehezebb kontrollt gyakorolni. Ezért lenne jó a megelőzés, a korai felismerés, hogy minél kevesebben jussanak el erre a pontra.

A megelőzésről hallva valószínűleg sokakban felmerül az a sztereotip kép, ahogy egy osztályteremnyi iskolásnak beszél arról az illetékes szakember, esetleg egy felépült függő, milyen rossz dolog is a szerhasználat. Lehetne ezt másképp, talán hatékonyabban is csinálni?

A bevett rendszer egy-két kivételtől eltekintve egyetlen 45 perces tanórát jelent, esetleg egy másfél órás előadást. Egyetlen alkalommal pedig nehezen lehet valódi változást, attitűdformálást elérni. Vannak szervezetek, akik csinálnak például féléves, a tanév több hónapján átívelő programokat – ott már érdemben is lehet foglalkozni a problémával.

Egy rövid alkalom azonban, amely során elmondják a gyerekeknek, hogy a drogozás veszélyes, nemcsak kevés, de nem is nyújt sok új információt: a gyerekek ugyanis pontosan tudják, hogy a drogozás veszélyes.

Teljes tévútnak tartom a megelőzésben közvetített elrettentő hozzáállást. Az emberek, a függők döntő többsége tökéletesen tisztában van azzal, hogy amit csinál, az ártalmas – nem ezért csinálja. Változás akkor következhet be, ha elindul egy beszélgetés arról, egyáltalán miért használ szereket az ember, milyen okai vannak, mit helyettesíthet vele.

Ha érdemi prevenciót szeretnénk, nem is maga a szerhasználat kellene, hogy a fókuszban legyen, hanem a háttértényezők: az érzelemszabályozás, a kommunikáció, a környezethez való kapcsolódás  – ha ezekkel foglalkozunk, valóban megelőzhető, hogy a gyerek szerekhez nyúljon. De lényegében az is tévút, hogy a programok többségének majdnem mindig a drog áll a középpontjában, miközben nem ez az elsődleges probléma ma Magyarországon…

Hadd „találgassak”: az alkohol?

Igen. Illetve nagyon kevés olyan programról hallani, ami bármilyen szinten foglalkozna mondjuk a viselkedési addikciókkal. Az okostelefon-, a közösségi média-, akár a szex- és pornófüggőség is mind tabutémák, legalábbis olyan értelemben, hogy nem kerültek még be a prevenciós gyakorlatba.

Az online jelenlét egyre nagyobb, életünkben betöltött szerepe szerinted lehet potenciális veszélyforrás a függőség szempontjából?

Nagyon sok tanulmány foglalkozik azokkal a trendekkel, amelyek a szenvedélybetegségek elterjedtségét, gyakoriságát mutatják. Ezekből jelenleg úgy látszik, hogy a szerhasználat, egy-két hektikus mozgást leszámítva, nagy arányban stagnál – beleértve, annak ellenére, hogy nagy problémát képes okozni, az alkoholt is.

Az új online függőségeknek viszont rohamosan nő az elterjedtsége: úgy tűnik, a videojáték-, és internetfüggőség, az online térhez köthető viselkedések lesznek azok, amikkel a jövőben egyre több probléma lesz. Léteznek már világon rehabközpontok, amelyek specifikusan az internet- vagy a videojátékfüggőséggel foglalkoznak – Magyarországon ez egyelőre még hiányterület.

Mintha nehezebben is ismernénk el, hogy ezeknek a viselkedéseknek a nyomán függőség is kialakulhat.

Ha csak abba belegondolunk, hogy például a videojátékban mennyi pénz van… Nem egy olyan, huszonéves fiatalról hallhattunk, akik megnyernek egy-egy e-sport tornát, és százmillió dollárokat kaszálnak – ami egy elég furcsa üzenetet hordozhat a mostani tizen- és huszonévesek számára. Felmerülhet bennük a kétség, kell-e egyáltalán munkába, tanulásba időt és pénzt fektetni, ha abból is vígan meg lehet élni, hogy játszol.

Sokan amellett érvelnek, hogy ez is egy ugyanolyan sport, mint bármelyik másik; készségfejlődés, koncentráció, rengeteg gyakorlás kell hozzá… De azt is tudjuk már, hogy a hosszadalmas képernyőidőnek káros hatásai is lehetnek.

Sokszor viszont azzal szoktunk védekezni, hogy a káros hatásokról beszélni nem több, mint vészmadárkodás, hiszen mennyi jó dologra lehet használni mondjuk egy okostelefont. Vagy éppen bagatellizálunk, hogy „de hát mi is tévéztünk, mégis felnőttünk…”

A vészmadárkodásnak szerintem sincs értelme, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, milyen irányba tart a technológia terén a világ, és hogyan épülnek fel annak alapján a munkakörök, illetve hogyan alakul a szabadidőnk eltöltése.

Egyre gyakoribb az otthonról végezhető, vagy éppen távmunka – ha tetszik nekünk, ha nem, a világ ebbe az irányba megy, és ehhez valahogyan alkalmazkodnunk kell.

Látni kell a valóságot, és az az, hogy sokkal többet vagyunk képernyő előtt, mint akár csak néhány évvel ezelőtt is.

Éppen ezért óriási szükségünk van valamire, ami mindezt kiegyensúlyozza, hiszen míg korábban emberekkel körülvéve dolgoztunk, és legfeljebb hazaérve néztünk tévét, most már sokan az egész napot a képernyő előtt töltjük, majd a nap végén ugyancsak egy képernyő elé rogyunk le, és nézzük a tévét, a sorozatokat. Pedig ezen fordíthatnánk úgy, hogy a szabadidőnket képernyőtől független tevékenységekkel töltjük.

Nem csak az okoseszközökkel kapcsolatban fogadjuk el nehezen a tudatot, hogy függőséget okozhatnak, de ott van például a munkafüggőség, a testedzésfüggőség is, amit szintén hajlamosak vagyunk ellegyinteni, hiszen mi baj lehet abból, ha valaki keményen dolgozik… Mi lehet ennek az oka?

Ezeket egyes szerzők kifejezetten pozitív addikciókként írják le, hiszen pozitív a megítélésük, és talán valamilyen szinten pozitívabb alternatívát jelentenek a szenvedélybetegségek között is. Ugyanakkor például a testedzésfüggőségnek is lehetnek nagyon súlyos testi és pszichés következményei, a családiakról nem is beszélve. Ugyanez igaz egy munkafüggőre, vagy egy kényszeres vásárlóra is, aki akár az egész egzisztenciáját elveszítheti.

A függőség talán a leginkább stigmatizált mentális zavar, de bizony különbséget lehet tenni a különböző addikciós zavarok stigmatizáltsági szintje között. Messze a drog, az alkohol és a szexfüggőség vezeti a listát; az első kettő különösen azért, mert a produktivitásunkat érintik. Ez, ahogy a könyvben is írtam, egy gazdasági szemléletmód, hiszen aki munkaképtelen lesz, szellemileg is érintett, azt sokkal jobban stigmatizálja a társadalom, hiszen kevésbé tud megfelelni a normáknak.

Tévhit azonban, hogy például a munkafüggőség pozitívan hat majd a teljesítményünkre: idővel ott is bekövetkezik a kimerülés, sőt, a kiégés. Így hiába kevésbé stigmatizált, ugyanolyan súlyos problémákhoz vezethet. Hasonlóan a társfüggőséghez, ami nagyon-nagyon gyakori, mégis rettentően kevesen ismerik fel a jeleit, és ahhoz képest, mennyire fontos lenne vele foglalkoznunk, alig esik róla szó.

Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem: van még egyáltalán olyan, hogy valaki nem függ valamitől?

Több epidemiológiai vizsgálat is rávilágított arra, hogy a modern társadalmakban az emberek legalább fele függ valamitől. És az, hogy ennek a száma növekszik-e, azon is múlik, hányféle addiktív ingerrel vagyunk körülvéve. Ki tudná megjósolni, hány olyan fejlesztés jön még, ami függőséget okozhat?

Gondolhatunk az okoseszközök, az internet globális elterjedésére, vagy akár arra, hogy korábban a szerencsejáték nem volt ennyire marketingszerűen az emberek elé tálalva. Szerencsejáték persze mindig volt az emberi kultúrában, évezredekkel ezelőtt is, de ekkora nyerési lehetőség, ráadásul reklámozva, sosem létezett.

A lehetőségek száma jó és rossz értelemben is megnyílt, de ez azzal jár, hogy egész kicsi korunktól sokkal többféle függőségi ingerhez férünk hozzá. Babakorunktól kezdve rengeteg addiktív ingerrel vagyunk körülvéve. Nézzük meg csak az elmúlt 20 évet: az internet, az online elérhető játékok, a pornó és maguk az okoseszközök minimum három új függőséget jelentenek. 20 év alatt kialakult ezeknek a kényszeres használata – mi történik vajon a következő 20 évben?

Nehezebbé válik majd szerinted felismerni a függőségeket az újabb addikciók terjedésével? Sokáig élt a fejünkben egy – nyilván torzított és stigmatizáló – kép arról, hogy is néz ki egy alkoholista, egy szerhasználó. Mi vár ránk a jövőben?

Abból a szempontból érzek pozitív irányú fejlődést, hogy egyre több fórumon, és egyre nyíltabban beszélünk a függőség témájáról. Szintén pozitív előrelépés az, hogy egyre több film és sorozat foglalkozik nemcsak nagyon mélyen, de nagyon hitelesen is ezzel a kérdéssel, ami könnyebbé teszi a felismerést, és segít a destigmatizációban.

A stigmatizáció az oka annak, hogy valaki, aki függő, tart a terápiától, hiszen érzi annak a bélyegnek a súlyát, hogy kimondja valaki, hogy ő tényleg függő. Ezért érzem úgy, hogy ma a tudományos ismeretterjesztés egyik legfontosabb feladata a stigma csökkentése, és az emberek bátorítása a szakmai segítségkérésre. Ahogy a könyvben is említettem: a függőknek nagyjából 10%-a az, aki valamilyen segítséghez jut, ami borzasztóan kevés.

Rendszerszinten lehetséges lenne tenni azért, hogy ne csak a stigmatizáltság csökkenjen, de a pozitív addikciókkal szemben is tudatosabbá, felkészültebbé váljunk? Például hogy ne az legyen a norma, hogy – mondjuk ki – halálra dolgozzuk magunkat?

Van a prevenciónak egy ága, amit környezeti prevenciónak nevezünk: ez olyan univerzális, nagy programokat jelent, amik épp a társadalmi gondolkodás megváltoztatását tűzi ki célul. A megelőzés legtöbb formája kis csoportokat céloz, ártalomcsökkentő, a használat kezdetét megelőző foglalkozásokkal, de ritkán esik szó bennük arról, mekkora szerepe van a környezet visszajelzéseinek. A kulturális hatások bármilyen mentális zavar esetében meghatározó szereppel bírnak: elsősorban az, hogyan viszonyul a környezet az adott függőséghez. Ezért lenne szükség arra, hogy a környezeti prevencióba fektessünk társadalmi szinten pénzt és energiát, és nagyobb szemléletformálásba kezdjünk.

A függőségek terén gyakori az a jelenség, amit úgy nevezünk, hogy a mélypont hatása: azaz amikor akkor következik be az igazi változás, amikor valaki már mindenét elvesztette. Ha már nem is a padlóra, hanem a padló alá zuhant – akkor jelenik meg a belső motiváció.

Sokan megvárják ezt az utolsó utáni pillanatot; előtte nem fektetnek energiát a felépülésbe, halogatnak, szőnyeg alá söpörnek, struccpolitikát folytatnak. Pedig nagyon fontos lenne, hogy ez a mélypont megelőzhető legyen, hiszen utána sokszor már nincs visszaút abba az életbe, abba a családba, kapcsolatba, ahová az alkoholista, a szerhasználó, a munkafüggő vissza szeretne térni. Nagyon nagy változás lenne, ha az emberek nem a mélypont elérése után kezdenének felépülni, hanem a prevenciónak köszönhetően jó előre a maga valóságában látnák azt: mint valamit, amit mindenképpen el kell kerülni.