Megérteni, hogy az élet nem igazságos, rendkívül fájdalmas tapasztalás – Két film a menekültekről

Bár a mögöttünk hagyott június sokak kedvenc időszaka, sajnos több szomorú aktualitása is van. Június 16-án volt az afrikai gyermekek világnapja, június 17-én a sivatagosság és az aszály elleni küzdelem világnapja, június 20-án a menekültek világnapja, június 26-án a kínzás áldozatai támogatásának világnapja, június 27-én pedig a PTSD tudatosság napja.

A lelki egészséggel foglalkozó magazinként nem vállalkoznánk arra, hogy ezeknek a világnapoknak az aktualitása nyomán a gazdasági-politikai-környezeti szempontokra egyaránt fókuszáló, komplex elemzést írjunk. Tisztában vagyunk vele, hogy ez egy sok szempontból összetett, a „lélek dolgain” túlmutató problémakör.

Ugyanakkor a témában megkerülhetetlen, és legalább ilyen lényeges kérdés, hogy érzékenyek legyünk az érintettek több fronton zajló küzdelmeire, az őket ért traumatikus élmények következményeire, az újrakezdéssel kapcsolatos nehézségeikre.

Erről szól és ezekre a nehézségekre reflektál a Cinegoval együttműködésben készült filmajánló-sorozatunk legfrissebb része.

Két olyan alkotást hoztunk most nektek, amelyek érzékenyen, ugyanakkor őszintén beszélnek a menekültek szavakkal sokszor leírhatatlan érzéseiről – az ő örömeikről, fájdalmaikról és reményeikről.

„Nekem itt jó” – Az állampolgár

Az állampolgár főszereplője az ötvenes évei végén járó afrikai Wilson (Dr. Cake-Baly Marcelo), aki menekültként él Magyarországon. A férfi évek óta Budapesten dolgozik biztonsági őrként, legfőbb vágya és célja, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, de folyamatosan megbukik az alkotmányos alapismeretek vizsgán.

A film (amelynek főszerepeit amatőr színészek játsszák) első jelenete is ehhez a kudarcos élményhez kapcsolódik. A vizsgabizottság kérdéseket tesz fel Wilsonnak, amelyekre ő sajnos nem tud válaszolni. Ezen a ponton a bizottság elnöke firtatni kezdi, hogy a férfi miért hagyta el a hazáját, Bissau-Guineát.

„Attól, hogy valahol nehezebben mennek a dolgok, még ki kell tartani” – mondja Wilsonnak (nem kevés didaktikus felhanggal) a középen ülő elnök.

A kellemetlen és személyeskedő kérdésekre egészen addig birkatürelemmel válaszoló Wilson előre hajol, és elfojtott indulattal a hangjában visszakérdez:

„Maga szerint, ha a terhes nő hasából kivágják a gyereket, és arra fogadnak, hogy fiú vagy lány, akkor ott »nehezen mennek a dolgok?«”

A bizottság elnöke láthatóan zavarba jön a választól, és elnézést kér, hogy aztán egy következő mondatban már arra kérje Wilsont, egy darabig ne próbálkozzon a vizsgával, „jöjjön vissza egy év múlva”.

Az afrikai férfi múltjából felvillanó brutális képpel a bizottság elnöke sem tud mit kezdeni, vagyis „azt kezdi vele”, amit a legtöbben az ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel: eltartja magától jó messzire.

Azokra a helyzetekre, amikor azzal szembesülünk, hogy vannak kevésbé szerencsés helyen és időben született emberek, akik önhibájukon kívül kerültek kilátástalan helyzetbe, sajnos nincsenek megoldó-képleteink.

Ez a vizsgabizottság elnökére is igaz, akinek viselkedése kívülről nézve vérlázító, de közben nagyon is emberi: ő (többek között) az igazságos világba vetett hit nevű kognitív torzításnak esik áldozatul. Ennek lényege, hogy amikor nem minket, hanem valaki mást ér igazságtalanság, akkor az első zsigeri reakciónk az, hogy az áldozatot kezdjük el hibáztatni.

„Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz!” – ismételgetjük a fejünket rázva, amikor egy időben és térben hozzánk közel álló ember tragédiájáról hallunk. És tulajdonképpen ugyanez történik, amikor a Wilsonhoz hasonló menekültek traumáiról hallunk: azt gondoljuk, hogy ez nem lehet igaz, csak mivel nem vagyunk érintettek, el is hisszük, hogy „ez az egész nem igaz”, vagy ha az is, akkor annak biztosan megvan az oka.

Az nem lehet, hogy Wilson olyan helyen él, ahol passzióból gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel ártatlan embereket. Biztosan nem olyan rossz a helyzet. Inkább arról van szó, hogy nem elég kitartó, ezért jött el.

„Messziről jött ember azt mond, amit akar” – tartja a mondás, ami ebben a helyzetben valahogy úgy hangzik, hogy „Messziről jött emberről azt gondolunk, amit akarunk”. Mi pedig – legalábbis ha menekültekről van szó – hajalmosak vagyunk sztereotípiákban és félelem-vezérelten gondolkodni.

Szomorú valóság

És hogy hogy is néz ki a hazájukból menekülő emberek valósága akkor, amikor nem a filmvásznon látjuk viszont? Az ő történetüket, küzdelmeiket és traumáikat testközelből ismerő szakértő szavai alapján a valóság még ennél is sötétebb képet fest.

„Vannak, akiknek kiirtották a családjukat, a szemük láttára erőszakolták meg, vagy csonkolták meg a családtagjaikat, vagy ők maguk erőszak áldozatai. Van, akit menekülés közben értek súlyos traumák, menet közben éhezve, szomjazva, fázva, gyakran agyonfagyva érkeznek az országba. (…) Van, aki hosszú hónapokig, akár évekig vándorol. Van, aki a köztes országokban egy-egy időre letelepül, munkát is vállal, természetesen illegálisan, mert a papírjaikat eldobják, ahogy eljönnek a származási országból. Erre azért van szükség, mert ők rendszerint valamilyen politikai rezsim áldozataiként kerültek börtönbe, aktív politikai tevékenységet folytattak, vagy valamiféle helyi háború áldozatai” – mondja ebben a menekültlét és a kínzás traumájáról szóló podcast-adásban Dr. Hárdi Lilla pszichiáter, pszichoterapeuta.

Ahogy az a traumát elszenvedett embereknek, köztük megkínzott menekülteknek pszichológiai és pszichiátriai segítséget nyújtó, idén 25 éves Cordelia Alapítvány orvos igazgatójának szavaiból is kirajzolódik, a hazánkba érkező menekültek jellemzően önhibájukon kívül kényszerülnek rá, hogy elhagyják a szülőföldjüket.

Ez önmagában is hatalmas trauma, de ha ehhez még hozzátesszük, hogy ezek az emberek nemcsak a hazájukat kényszerülnek elhagyni, hanem az identitásukat is szó szerint a saját kezükkel dobják el maguktól, több mint szívszorító.

Nem csoda, hogy a legtöbben – Wilsonhoz hasonlóan – gyökértelenül, elgyötörten, traumatizálva, ugyanakkor reménnyel a szívükben érkeznek. Legfőbb vágyuk, hogy a fájdalmas múltat maguk mögött hagyva új életet kezdhessenek, legitim keretek között hasznos tagjaivá válhassanak a társadalomnak. Az állampolgárságot igazoló dokumentum számukra nem csak a papírt, hanem az annyira vágyott elfogadást, a reménnyel átitatott tiszta lapot jelenti.

De, ahogy Az állampolgár című filmből is kiderül – néhány elkötelezett civil szervezeten kívül – nem nagyon számíthatnak segítségre. Nem ritka, hogy a már egyébként is elcsigázott, a testi-lelki-mentális erőforrásaik végén járó menekültek elutasítással, stigmatizálással, és igazságtalanul magas sztenderdekkel szembesülnek.

„Nekem itt jó”

„Nekem itt jó” – válaszolja Wilson, amikor a Bécsbe induló barátja azt kérdezi tőle, miért szeretne Magyarországon maradni, elvégre Ausztriában sokkal jobbak a lehetőségek. „Nekem itt jó” – visszahangzik a néző fejében a mondat, és közben belesajdul a szívünk, amikor a vásznon kibomlik a társadalom elutasító válasza.

„Nekünk te nem vagy jó” – üzeni az emberi tényezőt totálisan figyelmen kívül hagyó bürokrácia, amely bizonyos szempontból legalább olyan hidegvérű kegyetlenséggel bánik a segítségre szoruló emberekkel, mint a menekültek bántalmazói.

Persze, vannak, akik segítenek, szeretettel fordulnak Wilson felé, de egy ponton az ő küzdelmük is elkeseredett szélmalomharccá válik. Amikor szembesülnek vele, hogy milyen is az, amikor tényleg „nincs más választásod”. Amikor ezt a saját bőrükön is elkezdik érezni, az számukra is egy rendkívül fájdalmas tapasztalás.

Ugyanakkor paradox módon ez a tapasztalás vihet közelebb a teljesebb és elégedettebb élethez az által, hogy megtanuljuk értékelni azokat a pillanatokat, amikor viszont van választásunk. És ezeknek az összefüggéseknek a megértése vihet közelebb ahhoz, hogy empatikusabban és elfogadóbban forduljunk azok felé, akiknek erre a legnagyobb szükségük van.

Ezért is érdemes megnézni Az állampolgár című filmet, amelyet – sok más művészfilm mellett – megtalálsz a Cinego kínálatában.

Könnyű leckék

A menekültlét nem feltétlenül mélyebb, hanem inkább más rétegeiről mesél a Könnyű leckék című alkotás. Ez a Zurbó Dorottya által rendezett dokumentumfilm magával ragadó őszinteséggel vall arról a meghasonlott állapotról, amikor azáltal, hogy részévé válsz a téged befogadó társadalomnak, egyúttal szembefordulsz a múltaddal, az addig fontosnak gondolt értékekkel.

Kafia esetében ez azért is tragikus, mert ezeket az értékeket attól az embertől kapta, akinek az életét köszönheti. Az ő muszlim vallású édesanyja segített neki megszökni Szomáliából, amikor az apja egy gyerekházasságba akarta őt kényszeríteni.

A film tulajdonképpen egy Kafia édesanyjának címzett vallomás, amely a felszín alatti rétegek alól bugyog fel. Miközben a képkockák a tanulással kapcsolatos nehézségekről, az első szerelemről, a jövővel kapcsolatos álmokról beszélnek, a sorok között ott lüktet a film címében is aláhúzott üzenet:

egy teljesen más kultúrából és nyelvi környezetből érkező fiatal számára három év alatt felkészülni a magyar érettségire tulajdonképpen egy könnyű lecke azokhoz a belső harcokhoz képest, amelyek a harmóniát és szépséget sugárzó vonások mögött dúlnak.

Ezt a fontos, már-már költői alkotást erre a linkre kattintva megtaláljátok a Cinego kínálatában – sok más igényes művészfilm társaságában.